Vonnák Diána a beszélgetés kezdetén rögtön egy számára kedves antropológust idézett, aki az antropológiát az emberi lehetőségek tudományaként definiálta. A lehetőségek, a sokféleség a kötet és a bemutató egyik kulcstémája is volt, és az elsőkötetes író elmondta, hogy az olyan kérdésfeltevéseknél, minthogy mi a család, a hierarchia, az értékek, vagy hogy hogyan lehet élni, a világ tágassága, szabadsága, sokfélesége számára mindig felszabadítóan hat: „Ebből szerettem volna behozni valamit a kötetbe”.
Íróként is azok a közösségek érdekelték, amelyekben az élet radikálisan megváltozott – az egykori Szovjetunióban például az izgatta, mi lenne, ha visszanyúlnánk ahhoz az időszakhoz, amiről az új társadalmi berendezkedés képviselői azt állítják, hogy rossz volt. A radikális változásra ugyanakkor hozott egy másik példát is, a tibeti buddhista közösségét, ahol az előző generációk még írástudatlanok voltak, és sok család kimaradt a pénzgazdálkodásból. Vonnák Diánát alapvetően az érdekelte, hogy mihez kezdenek a közösségek azzal, hogy egy generációváltás alatt ennyire megváltozott az életük, és arra kereste a választ,
hogyan lehet a megváltozott körülmények közepette valamiféle otthonosságra szert tenni.
Az antropológia sajátos munkamódszere az, ami őt nagyon foglalkoztatja: nevezetesen az, amikor megpróbál együtt élni egy adott közösséggel, és kisebbíteni azt a távolságot, ahonnan és ahová érkezett. Vonnák Diána, amikor megérkezik, nem tudja, hogyan fogadják majd az ott élők, ugyanakkor az antropológia kitágítja, hogy kivel kerül kapcsolatba, hiszen a munkája olyan emberekhez viszi közelebb, akikhez amúgy nincs köze. Szerzőként ez a fajta figyelem ugyanolyan fontos volt neki, azaz ugyanolyan szemmel nézni az ukrán béranyát, az eltévelyedett nyugat-európai építészt vagy a szorongó kelet-európai kislányt. Az antropológiai és a fikciós nézőpont szerinte ott válik el, hogy valójában mit kezdünk az így szerzett tudással: „Az irodalmat nem érdeklik az absztrakt magyarázatok, talán itt válik el a kettő”.
Tompa Andrea felvetette, hogy nagy térképet adnak ki a kötetbeli történetek, mire a szerző azzal reagált, hogy ez a térkép konkrétan kötődik azokhoz a helyekhez, ahol élt, valamint a nyelvekhez, amelyeken beszél, így megjelenik benne sok ukrán helyszín, az észak-skót szigetek, de ugyanúgy a magyar vidék vagy épp az indiai Himalája. Vonnák Diána elmondta azt is, olyasmiről nem írna, amit csak „látogatói szemmel” látott, hiszen
a megérkezés pillanata sokszor arról szól, ahonnan az utazó megérkezik.
Íróként törekedett arra, hogy a kötetben minden ugyanolyan távol legyen, és egy hely úgy táruljon fel, hogy az olvasó kihámozza azt a helyszínt övező „elvárás- és előítélet-csomagból”. A kérdésre, hogy az idegenséget mennyire érzi a sajátjának, Vonnák Diána azt felelte, „igen is meg nem is”, és szerinte az az izgalmas az emberi viszonyokban, hogy a tökéletlenség mellett mennyi minden működik mégis.
A címről szólva a szerző elmesélte, hogy sok kört futottak a kötet szerkesztőjével, Nagy Boglárkával, és bár voltak absztrakt és bonyolult ötleteik is, végül mégis ide lyukadtak ki. A kötet történeteinél a nézőpont érdekelte, ebből a szempontból pedig a Látlak a legpontosabb cím. Az is egyértelmű volt számára, hogy novellákat fog írni – ha egy novella jó, akkor az olyan, mint egy bonsai fa, tette még hozzá. A történetek tétje a sűrítés, és szerzőként elsősorban azok a történetek, „magukban megálló kis világok” érdekelték, amelyek később bomlanak ki, és akkor kezdenek dolgozni az olvasóban, miután már letette a könyvet.
