„Azon a napon, amikor véget ért a világ, Lenk Sketlish, a Fantail közösségi hálózat alapító-vezérigazgatója egy különleges természeti szépségű helyen ült a vörösfenyők alatt hajnalhasadáskor, és a köldökéből próbált lélegezni” – indítja Naomi Alderman A jövő című regényét (itt beleolvashatsz), amiben három multimilliárdos techüzletember megtudja, hogy itt a világvége, és másokat hátrahagyva elindul a szuperbiztonságos és minden eshetőségre felszerelt luxusbunkerjébe.
A cél, hogy kibekkeljék azt a pár hónapnyi-évnyi-évtizednyi időt, míg lecseng a bekövetkező járvány/háború/atomkatasztrófa/stb., és utána azok között legyenek, akik megöröklik a Földet. A gond csak az, hogy miközben hathatósan hozzájárultak az élhető bolygónk tönkretételéhez, egyben arra készültek, hogy azért ők majd túlélnek – ami azt is jelenti, hogy korábban eszük ágában sem volt jobb hellyé tenni a világot a tömegeknek. Azaz nekünk.
A jövő már régen elkezdődött
A brit Naomi Alderman A hatalom című, 2016-os regényével már magyarul is bizonyította, hogy méltó az olvasói bizalomra – nem véletlenül figyelt fel rá korábban Margaret Atwood, aki mentorává szegődött egy művészeti programban. A hatalom ennek az együttműködésnek a jegyében született, az angolul 2023-ban megjelent A jövő pedig az előző regény nyomdokain járva ismét a társadalmi felelősségvállalás kérdéseit boncolgatja.
A kötet az ökothriller elemeit vegyíti egy akciódús heist-film cselekményépítésével,
miközben – annak ellenére, hogy a kiadó ezt itthon nem hangsúlyozza – erőteljesen science fiction is, hiszen a túlpörgetett technológiai fejlődés szükségszerű következményeire fókuszál. Mindezt olyan eszközök és termékek leírásával, amiket már használunk, vagy kis túlzással holnap bejelentik.
Érdekes egyébként mindjárt a cím is. Nem állíthatom, hogy alapos kutatást végeztem, de egy kis utánajárás után úgy tűnik, azt még egy ismertebb tudományos-fantasztikus regény sem sütötte el, hogy a címet ennyire egyszerűen és lényegretörően oldja meg.
Ahol a pénz, ott a hatalom?
Igaz, a cím ellenére a történet valójában nem a jövőben, hanem itt, a jelenünkben játszódik: Zendaya és Ryan Reynolds a regényben is sztár. Komolyra fordítva a szót, Alderman olyan globális környezeti, egészségügyi, gazdasági-technológiai és politikai válságokkal terhelt mindennapokat fest le, amik a társadalmi széthullás határára sodorták a világunkat.
A már említett három tech-multimilliárdos egy-egy közösségi médiás, szállítmányozási, illetve kütyügyártó gigacég vezetője. Kíméletlen üzleti cápák, akik a profitorientált kapitalizmus csúcsrajáratása mellett azért a zöldre festésre is ügyelnek.
A főszereplők viszont mégsem ők, hanem egy kis, hozzájuk közel álló emberekből összeálló csoport, akik a nekik szintén rendelkezésre álló technológiával próbálják megakadályozni a környezeti-társadalmi összeomlást.
A kvázi vezetőjük és az ötletgazda Martha Einkorn, az egyik üzletember jobbkeze, aki viszont elköveti a legnagyobb hibát, amit egy balhé során valaki megtehet:
beleszeret egy újságíróba.
Ennél többet nem is érdemes elárulni a sztoriról, hiszen meglepetésekre és fordulatokra épít – azokat pedig nem spoilerezném el.
Akik ellopták az esőt
Az nyilván az összeesküvés-elméletek 1.0-ja, hogy a gazdagok és hatalmasok az életünkre törnek, de legalábbis – egy-egy látványosabb kivételtől eltekintve – igazából a kisujjukat sem mozdítják a közjó érdekében. Inkább például ellopják más emberek régen várt viharát, hogy náluk essen az eső, ha úgy kívánják.
A regény tehát nem az alaphelyzet miatt lesz emlékezetes. Hasonlóképp ne keress A jövőben árnyalt karakterábrázolást és stiláris nüanszokat.
Ami miatt viszont mindenképpen érdemes elolvasni, az a nyomasztó összetettsége, amivel megragadja a technológiai valóságunkat. Arra a pofonra emlékeztet, amit A Jövő Minisztériuma adott pár éve:
ez is egy riasztóan hihető szimuláció,
csak ebben az esszéisztikus ismeretterjesztés helyett egy összeomlás-túlélés tematikájú internetes fórumra posztolt Ószövetség-értelmezések betétei szakítják meg a cselekményt.
A jövő váltott nézőpontból (leginkább Martháé és a vlogger Zhené), rövid fejezetekkel, időben előre-hátra ugrálva mesél, ezekből a villanásokból pedig egyhamar kirajzolódik a szorosan összekapcsolt világunk szilíciumból és algoritmusokból formált szőttese.
Az eredetileg sikeres videojáték-író Alderman meglehetősen impresszív tudást halmoz fel a kötetben a techcégek működéséről, az igazán hatásosak mégis azok a szakaszok, amikor ezeknek az életünkre gyakorolt hatását érzékelteti. Mint például, amikor egy kísérleti algoritmussal észrevehetetlenül finoman áthangolják a globális közhangulatot és érdeklődést: a tudatosan képernyőidő-zabáló konfliktusgenerálás helyett építőbb kommentkultúra elősegítésével.
A Róka és a Nyúl igazsága
Aldermant a regényben az egyéni befolyással arányos társadalmi felősségvállalás, a hatalom és a jogosultságtudat problematikái mellett az is foglalkoztatja, hogyan pusztítja a kommunikációnkat, a közösségi érzést és a valódi interakciót a technológiai forradalom.
Milyen internetet akarunk?
Hogyan tudjuk úgy alakítani az online világunkat, hogy az valóban minket szolgáljon? Hogyan tudunk úgy kommunikálni egymással, hogy az nem rombolja azokat a dolgokat, amiket elvileg értéknek tartunk, mint például a demokrácia vagy az igazság. (Aki az utóbbira tett magában egy cinikus megjegyzést, az éppen illusztrálta, amiről Alderman beszél.)
A megélt igazságok ütközését Alderman két példával is szemlélteti, amik motívumrendszerként és elmélkedések formájában is átszövik az egész könyvet. Az egyik az ószövetségi sivataglakó Ábrahám és az elpusztítandó Szodomából megmenekülő Lót története.
A másik az állatmesék hagyományára épít. A borítón is megjelenő két alak nemcsak két személyiségtípust szimbolizál, előbbi a változással együtt élő, kísérletező, mozgékony Rókát, utóbbi pedig a birtokló, a biztonságáért a szabadságát és a rugalmasságát feláldozó Nyulat. A könyvben végigvonuló értelmezések szerint ezek az emberi történelem korszakait is jelölik. A halászó-vadászó-gyűjtögető-vándorló Rókát végül a technológiájával legyőzte a letelepedett, civilizációépítő Nyúl. Csakhogy a Nyúlnak nincsenek megoldásai arra, mit tegyen, ha összeomlik körülötte a világa – ahhoz Róka-szkillek kellenek.
Tudunk-e váltani? És mi is történt Lóttal menekülése után a pusztaságban?
A jövő összességében folyamatosan imbolyog azon a határon, hogy didaktikus és túlírt legyen, Alderman viszont mindig feltesz egy újabb kérdést, amivel sikerül felráznia a gondolkodásunkat.
Miközben viszonylag optimista befejezést ír a könyvnek, azt is tudja, hogy a történetnek nincs vége. Nemcsak abban az értelemben, hogy a hatalom új birtokosainak is meg kell küzdeniük a pozíciójukból fakadó mindenkori kísértésekkel. Hanem a játékokon edződött Alderman a köszönetnyilvánítás után elrejtett az olvasónak egy meglepetést. De ezt mindenképpen csak azután próbáld ki, hogy elolvastad a könyvet.
