Híragi Szanaka ebbe a regényébe beemelte témakén nagy szenvedélyét, a fényképezést. A történet minden bájával és furcsaságával együtt igazi különlegessé a japán kultúra kedvelőinek, és mindazoknak, akik szívesen elmerülnének egy megható és szokatlanul eredeti történetben. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
Létezik egy különleges fotóstúdió, ahol előbb-utóbb mindenki megfordul. Ez a hely ugyanis a túlvilág felé vezető út első állomása, ahol egy titokzatos férfi, Hiraszaka fogadja az eltávozottakat. Mindenki, aki ide kerül, egy halom fényképet kap, egyet-egyet élete minden egyes napjáról. Ahhoz, hogy valaki továbbléphessen a túlvilág felé, ki kell választania a legmeghatározóbb, legkedvesebb emlékeit ábrázoló fotókat – minden megélt évből egyet.
Előfordul azonban, hogy épp a legfontosabb pillanatokról nem készül kép, vagy a meglévő fotó életlen, esetleg sérült. Ilyenkor az elhunytaknak lehetőségük van Hiraszaka kíséretében visszautazni a múltba, hogy megörökítsék, és egyben újra átéljék azt a jelentőségteljes pillanatot. Van azonban egy szigorú szabály: soha, semmilyen körülmények között nem szabad beavatkozni a múltba.
Híragi Szanaka: Az elveszett emlékek lámpása
Fordította Mayer Ingrid
Hacue felkiáltott, amikor meglátta, mi hever előtte.
Fényképek. Rengeteg. Ki készíthette őket vajon? Ott volt a gyerekkori házuk közelében lévő tér, az édesapja és édesanyja fiatalon, és még mi minden más! A fotók valamivel nagyobbak voltak, mint egy sima fénykép, jólesett rájuk nézni.
– Ezek az ön életének képei, Hacue-szan. Naponta egy, tehát évente háromszázhatvanöt kép. És ugye ez kilencvenkét évnyi adag, azért ilyen hatalmas mennyiség…
Hacue nézte a képeket, egyiket a másik után. Mindegyikről eszébe jutott valami, amit már el is felejtett.
Hogy a házuk kapuja előtti datolyaszilvafára odajárt egy pápaszemes madár. A rés az ócska ládán, amiben a tejesüvegeket tárolták. Ahogy a bejárati ajtórácson átsütött a fény, és szép csíkokat rajzolt.
– Bőven van ideje, nézegesse nyugodtan. Válasszon ki közülük annyit, ahány éves, kilencvenkettőt. Szabadon választhat, ami csak tetszik.
– Válasszak?
Ezen elcsodálkozott.
Hiraszaka kinyitott egy ajtót jobb kéz felől. Egy munkaasztal látszott, meg valami fából készült vázszerkezet. A közepén négy oszlopon egy tányérszerűség, nyilván abból a célból, hogy rárakjanak valamit. Az egész erős talapzaton állt. Mire használják ezt vajon? Botok, talán bambuszpálcikák és szélkerékféleségek is tartoztak hozzá. Mindegyik nyersfa színű volt, látszott, hogy még ezután fogják befesteni.
– Szeretném, ha kiválasztaná a képeket, amelyeket a forgó árnylámpásába használunk.
Hacue egy pillanatra megdermedt.
– Hogy? A szómatóról beszél, amit azelőtt lát az ember, hogy a túlvilágra menne?
– Igen, arról.
– Azt mindenki magának válogatja össze?
Hiraszaka kézbe vette a faszerkezet egyik darabját.
– Igen, mindenkit megkérünk, hogy válassza ki a neki tetsző képeket.
– Ki gondolta volna, hogy a végső képsort magunk állítjuk össze… – Hacue ezen azért nehezen tért napirendre.
– Kilencvenkét képpel már maga a lámpás is biztosan pazar látvány lesz. Alig várom, hogy megmutathassam az egészet önnek, nullától kilencvenkét éves koráig.
Mondják, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, és ezt gyakran hasonlítják ehhez a régi árnyjátékhoz, de Hacuéban eddig fel sem merült, hogy neki magának kell elkészítenie, méghozzá most rögtön.
– Jaj, annyit hallani, hogy egy haldokló látta a szómatót.
– Igen, bár arányait tekintve összességében igen-igen ritka, hogy valaki visszatérjen amoda, miután megfordult nálunk. Valószínűleg mindannyian elfelejtik, hogy itt jártak, és ők maguk választották ki a képeket.
Gondolom, csak halvány emlékeik maradnak arról, hogy látták a lámpást. Tekintse csak meg ezt a helyet!
Hiraszaka kilépett a fogadószobából, és kinyitotta a szemközti ajtót. Hófehér szobába nyílt, amelynek közepén egy kényelmesnek tűnő kerevet állt. A szabályos négyzet alaprajzú helyiségben minden fehér volt, a padló is, és a kerevet is, így inkább egy műalkotás benyomását keltette az egész. A jobb oldali falon is volt egy ajtó, Hacue arra gondolt, hogy talán az vezet majd kifelé.
– Ebben a kis szobában fogjuk a végén megvilágítani a lámpást. Az egyetlen néző ön lesz, Hacue-szan. De ha nem bánja, mint a készítője én is szívesen megnézném.
Szómató. Átjárja a fény, és forog körbe-körbe. Hacuénak eszébe jutott, hogy régen látott egy virágmintásat japán papírból, ami pirosra meg sárgára festette a fényt, miközben lassan forgott.
– Nahát, akkor nem is úgy van, hogy átkelek a folyón, és puff, ott a túlvilág.
– Hát, fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez itt még egy retrospektív ceremónia az élet legvégén.
Ha már itt volt, Hacue nem habozott rákérdezni mindenre, ami foglalkoztatta:
– Azt értem, hogy ez itt egy átkelőhely, de mi lesz velem ezután?
Hiraszaka előbb lesütötte a szemét és a kezét bámulta, aztán ránézett. Mintha nehezére esett volna kimondani valamit.
– Bocsásson meg, de én is csak hallomásból tudom, mi következik ezután. Mert még én sem jártam odaát. Még soha senki nem tért vissza azok közül, akik teljesen átértek.
Na, akkor most aggódhat, hogy miféle hely lesz az ott. Persze lehet, hogy nyom nélkül eltűnik, és semmivé válik.
– Úgy hallottam, hogy a holt lelkek reinkarnálódnak, újra megszületnek.
Ahogy visszatértek a fogadószobába, Hiraszaka újabb teát töltött neki. Amikor a férfi belekortyolt a saját italába, Hacue is a szájához emelte a csészéjét.
Ivás közben elgondolkodott. Amikor nem érzékeli többé, hogy ez a tea a nyelvén pont kellemesen meleg, és az égvilágon mindent elfelejt, ami eddig történt… szóval a tudata megszűnése lesz talán az igazi halál.
Hiraszaka láthatta rajta a szorongást, mert megszólalt, hogy oldja a feszültséget.
– Nem fog teljesen megszűnni létezni, miután átment oda, Hacue-szan. Annyi bizonyos, hogy a lelkekben ott rejtőznek a korábbi életek emlékei. Hogy is mondjam, például… – Hiraszaka hümmögött, végül eszébe jutott valami. – Előfordult már önnel például, hogy valakivel először találkozik, mégis úgy érzi, mintha már ismerné, vagy először jár valahol, de valahogy szép emlékeket idéz a hely, mintha már járt volna ott?
– Persze, hogyne – felelte Hacue. – Ez a hely is elég ismerős volt.
Hiraszaka nevetett.
– Hát, lehet, hogy ez is egy régi emlék a lelke mélyén – mondta. – De ha valakinek még dolga lett volna a világban, vagy megbánt valamit az életében, tehát valamiért erősen kötődik a földi léthez, akkor nem tud átmenni a túlvilágra. És a lelke kutyaszorítóba kerül.
Hacue bólintott.
– Tehát akkor az én feladatom most az, hogy kiválasszak az életkoromnak megfelelő számú, azaz kilencvenkét fényképet, hogy elkészítsük magával a szómatót, igaz? Aztán megnézem, és irány a mennyország.
Szóval akad itt még némi munka. Hiába hal meg az ember, továbbra sem lazsálhat.
– Igen, mert akármilyen gazdag vagy nagy hatalmú legyen is valaki, mire ide kerül, már csak az emlékei maradnak.
Hacue az előtte tornyosuló fényképhalomra meredt. Vajon mennyi időbe telik, mire ezt mind végignézi?
– A mai világban, amikor itt a számítógép meg az okostelefon… Ki gondolta volna, hogy saját kezűleg fogom összerakni az árnylámpásomat?
Hacuét igencsak meglepte, hogy a halála után nem is tárgyakat vagy filmeket, hanem képeket kell válogatnia.
Hiraszaka kivett egyet a fényképkupacból.
– Rendben, akkor próbáljuk ki ezzel a képpel. Emlékszik a helyre, ahol ez készült?
A kép, amit a férfi a kezébe adott, egy lejtős utat ábrázolt.
– Ó…
Emlékszem hát.
