Az Üvegkert fejlődésregény, coming of age történet, egy kislány felnövekvésének szívszaggató históriája. A kis Lasztocskát hétéves korában veszi ki az árvaházból későbbi nevelőanyja, Tamara Pavlovna egy decemberi napon, mely rendkívül intenzíven vésődik bele a kislány emlékezetébe: „Hétfő volt, és december. Azóta a hónapjaim hétfővel, az éveim decemberrel kezdődnek. Egész éjjel havazott, az utca sarkai kigömbölyödtek. A zöld és a fekete is kifehéredett. Csak a rjabina (berkenye) égett vörösen az ágakon, Morkovka szeme pedig narancssárgán ragyogott a csatorna csövén. Olyan szép voltam, mint soha azelőtt.
És ha akkor felfogom ezt, ha tudtam volna, hogy zajlik ez az életben, megőriztem volna azt a szépséget a későbbiekre.
De nem tudtam. Gyerek voltam még, ha már nagyobbacska is.”
Hamar kiderül, hogy a nő elsősorban azért hozta el, fogadta örökbe és költöztette be külvárosi otthonába, hogy legyen, aki segít neki nehéz munkájában, az üveggyűjtésben. A kizsákmányoló, alapvetően a lány kihasználására épülő kapcsolat azonban idővel egyre mélyebbé válik, látható lesz, hogy az idős nőben anyai érzelmek ébrednek, és szigora, gyakori verései ellenére embert akar nevelni a kislányból, végül pedig egyetlen céljává, az őrületig fokozódó megszállottságává válik, hogy a lányt gazdaggá tegye. Ennek az ambivalens anya-lánya kapcsolatnak a bemutatása, a szeretet melléfogásai azonban csak a regény cselekményének egyik részét alkotják.
Folytatódik Kreatív Európa című sorozatunk, amelyben a kortárs európai irodalomból válogatunk. Most olyan hangsúlyozattan nem ifjúsági irodalomhoz tartozó könyveket ajánlunk, amik egy-egy gyermek vagy kamasz nézőpontjából mesélnek.
Nemcsak a Tamarával való kapcsolatot ismerhetjük meg, de annak a Kisinyov külvárosában található háznak a közösségét is, melyben a nő és az örökbefogadott lánya élnek. A házban lakó, az udvarban gyakran összegyűlő, egymás életét át- meg átszövő lakókat az én-elbeszélő Lasztocska perspektíváján keresztül látjuk. A városszéli négyemeletes házban élők különleges, többnyire a perifériára szorult, kisiklott sorsú emberek, akik minden hibájuk és nehézségeik ellenére valamiféle családot, meghittséget és otthont jelentenek a magányos kisgyermeknek. Főleg nők élnek ebben az udvarban, ők vezetik be a kislányt a női létbe, ismertetik meg a férfiakkal, az első menstruáció élményét is velük oszthatja meg. Van köztük többgyermekes anya, vénlány, fiatal kamasz, testét pénzért áruba bocsátó, gyönyörű nő, de szörnyű betegségekkel küzdő asszony is.
Hétköznapi, tragikus sorsok között él, találkozik alkoholizmussal, gyásszal, abortusszal, hirtelen halállal, nemi erőszakkal, nyomorral és betegségekkel, de mégis, gyermeki nézőpontja valamiféle varázzsal ruházza fel ezt a világot. Az egyik lakó, Zahar Antonovics például egy félkezű, féllábú, öreg és szegény hadirokkant, a világ számára senki, a kislány mégis varázslatosnak látja cukorkával megtöltött zsebeit, egész különös lényét. Az itt élő,
a társadalom számára értéktelen emberek az ő életében hatalmas értékeket képviselnek, mindannyian tanítanak neki valamit a világról,
segítenek neki az identitáskeresése során és megadják neki a valahová tartozás érzését. Az elbeszélő nem egyszer el is gondolkodik az emberi életek, sorsok értékén, a pénzben kifejezhető és a valódi érték ellentmondásaira reagálva: „Vajon mennyit ér egy ember? Azt mondják, hogy az emberi élet a legdrágább, de pontosan mennyibe is kerül? Ezt senki sem tudja. Ahányszor csak beáraztam a környezetemben élők életét, egyáltalán nem bizonyultak drágának. (...) Kinek kell egy koldus? Vagy mennyibe került volna Zahar Antonovics, aki nem is ember volt, hanem valóságos bolygó? Egy rubelbe, ha ugyan nem csak néhány kopejkába. Kevesebbe, mint a cukorkák, melyeket egy hét alatt vett nekünk. Ljoncsikól nem is beszélve, az ő árából egy sörre sem telt volna.”
A gyermek hihetetlenül őszinte, a felnőttek világának képmutatásáról tudomást sem vevő nézőpontja nemcsak a fentihez hasonló ellentmondásokra világít rá, de nagyon fontos kapcsolatot létesít a mesével, a varázslattal. A kommunizmus utolsó évtizedének társadalmi, történelmi eseményeit ugyanúgy nem érti, mint a körülötte élőket, így ezeket a hiányokat gyakran fikcióval pótolja. A világot egyfajta mágikus nézőpontból érti meg, fogja fel, ehhez adódik még a felnőtt perspektívája, aki saját gyermekkori énjére néz vissza, azt értelmezi. Ez a keveredés, a kettős, sok helyen egymásba mosódó perspektíva teszi különlegessé ezt a szöveget, melynek időkezelése sem szokványos.
Kreatív Európa című új sorozatunkban az európai kortárs irodalom remekeiből válogatunk, hogy bemutassuk, hányféle értékes hang szólalt meg könyvről könyvre az elmúlt években.
A főhős élettörténete (elsősorban a hét és tizennyolc éves kora közé eső időszak) nem lineárisan, hanem apró darabokban, mozaikokként kerül az olvasó elé. Egy-egy esemény több ilyen, időben teljesen összekeveredő darabkából bomlik ki, sok helyen nem is érthető, mire történt utalás, hiszen az majd csak egy későbbi részletből válik világossá. Az olvasó így folyamatosan építkezik, keresgél és nyomoz, hogy közelebb kerülhessen a tragikus sorsú kislányhoz, hogy teljes egészében megérthesse a vele történteket. Az erőszak, a verések, a kiszolgáltatottság, az értéktelenség érzése, a magány a leghűségesebb követői a lánynak, aki nagy küzdelmek árán az orvosi egyetemig jut, de boldog nem lesz sohasem. Talán azért, mert nem képes megbocsátani (sem a nevelőanyjának, sem a sorsnak, sem vér szerinti szüleinek, akikhez gyakorta kiszól a szövegből), mert múltját rekonstruálva nem tesz mást, mint „sorba rendezi gyűlöleteit”, számba veszi az életét és nem talál semmit, csak sebeket. „Tudod, mi történik azzal, aki nem bocsát meg? Ezt sem tudod.
Nagy feketeség költözik abba az emberbe, aki nem bocsát meg, és eltakar odabent mindent, ami él.
És ennyi volt. Sem a napot, sem a holdat nem látja többé az, aki nem bocsát meg. Többé nem tudja, mi az öröm.” A megbocsátás fontossága nyilvánvaló számára, de nem képes rá. Mint ahogy talán szeretetre sem képes, hiszen őt sem szerették soha.
A szív és a szeretet témájához nagyon szorosan kapcsolódik az egész regényen végighúzódó, a címben is megjelenő üveg motívuma. A kislány és mostohaanyja eldobált üvegek összegyűjtéséből élnek, a vágott sebek, az ehhez kapcsolódó fájdalom mindennaposak az életükben. De nemcsak a cselekményben, hanem a regény szerkezetében is felbukkan a motívum, hiszen az emlékezés darabjai, a szöveg számozott bekezdései (összesen 167 darab) olyanok, mint a szilánkok, melyek mindegyike visszatükrözi ugyan a lányt, de csak összeillesztve mutathatnak róla teljes képet, azaz mutathatnának, ha ez a kép a maga teljességében megragadható lenne. (Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a kislány kedvenc játéka, melyért egyszer az életét is kockáztatja, nem más, mint egy kaleidoszkóp.) Lasztocska gyermeke, Tamara (akit nevelőanyjáról nevez el) pedig az üvegcsontúság nevű betegséggel jön a világra, melynek folyományaként bármikor bármelyik csontja megrepedhet, eltörhet. Az üvegekhez szorosan kapcsolódó törékenység nemcsak a főhős testalkatára, lelki adottságaira utal, de a világba vetett bizalom, a boldogság átmenetiségét, törékenységét is illusztrálja. A kislány alapélménye, hogy minden jó dolog törékeny, mint az üveg, és ha összetörik, szilánkként képes megsebesíteni az embert és fájdalmat okozni neki.
Bár a könyv a traumákkal teli sors bemutatása mellett más rétegekkel is rendelkezik (a Moldovára jellemző kétnyelvűséget is tematizálja, illetve a kommunizmus végjátékát és annak társadalmi hatásait is felvillantja), a legfontosabb benne az az identitáskeresés, a felnőtté válás története. A regény utolsó oldalain maga az elbeszélő is reflektál a vele történt változásokra, arra, hogy eltűnt belőle az a gyermek, aki egykor volt, a varázslattal telt perceket pedig felváltotta a szúrós, hideg realitás: „Mindent az első télhez hasonlítottam, amikor Tamara Pavlovna Kisinyovba hozott. Hol volt az a kék fény, mely úgy áradt az égből, mint valami varázslat? Hol volt a bűvölet, a félelem, a csodálkozás? Mennyire megváltozott a város, mennyire megváltoztam én magam!” Az Üvegkert egy üvegcserepeken keresztül vezető fájdalmas út, mely társadalmi felemelkedést hoz ugyan, de megbékélést és boldogságot nem. Mintha azt illusztrálná, hogy a gyermekkorban szerzett sebek nem gyógyulhatnak be soha, az elhagyottság, a megalázottság érzése megmarad, és ilyenkor összetört álmokkal, fájdalmat okozó szilánkokkal van tele minden. Vagy ahogyan az elbeszélő nagyon egyszerűen megfogalmazza:
„Levetem a bőröm, és csak szilánkokat látok.”
