Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni [Írd meg Európát!]

Dora Csehova

Nem akartam Lenin lenni

Ford.: Peťovská Flóra, Nora Libro, 2017, 173 oldal

Megveszem

A Nem akartam Lenin lenni című kötet a nagy irodalmakból ismert módon hozza el nekünk a posztszovjet Oroszországot. A Vörös téren, a Karamisevo rakpart luxus felhőkarcolóiban, a Metro 2 aknáiban, a zagorszkói dácsán - Dora Csehova mindenütt megtalálja azokat, akiknek az élete másként alakult, mint ahogyan tervezték. Csendes bánat, humor, könnyű nosztalgia hatja át írásait. A nagy orosz irodalmi hagyomány folytatója cseh nyelven a mai világban mutatja meg, milyen az orosz asszony a találkán.

A könyv megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa programja és a Cseh Kulturális Minisztérium fordítástámogatási programja támogatta.

Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni (részlet)

R 209 Vltava

Tatyjana Vaszilijevna rosszkedvű volt. A vagon takarításával töltött nap után megdagadt a lába. A kezét, amelyet gumikesztyűvel óvott lelkiismeretesen, élénk, vörös foltok tarkították, a szeme pedig kivörösödött az éles, júliusi napsütéstől, amíg Prága utcáit járta, Becherovkát keresve hetvenéves anyjának, a neves, cseh gyógynövénylikőrt, mert egyedül ez tudott javítani a nemrégiben megözvegyült asszony kedélyén. 

– Meghosszabbítja az életemet – magyarázta neki konokul az anyja, amikor a ragadós sárga folyadékot nyelte a pohárból, amelynek mérete az asszony kétségbeesettségének mélységét szimbolizálta. A férje, a kőműves Vaszilij halála óta küzdött a halálfélelemmel. A halál, amely végleg átvette a férfi helyét a lakásban, ott aludt mellette az ágyban, az asztaluknál reggelizett, napközben pedig több tucat módszert juttatott az eszébe, amellyel követhetné a drága Vaszilijt.

Hiába győzködteTatyjana az anyját, hogy az apját a szerencsétlen Turkmen ölte meg, aki felvetette magát az új üzletközpont építkezésére, majd Vaszilijt a körülmények véletlen összjátéka folytán a felesége megbecstelenítésével gyanúsította. A halál Tánya szerint csak egy szerencsétlen véletlenből, két ember sorsának kereszteződéséből húzott hasznot. Sajnos nem jelentett semmi mást.

Abban a forró júniusi napsütésben megrekedt Turkmen feleségének áthatóan sárga, virágos ruhájában a por az építkezésről, ahol Tánya apja dolgozott. Az ebédszünet alatt érkezett és türelmetlenül kereste az ő Turkmenét, hogy bejelentse neki a boldogító hírt, miszerint apa lesz. Az építkezésen viszont csak Vaszilijt találta, ahogy apatikusan eszegette az otthonról hozott, egy csepp vajjal ízesített köleskását. Amíg Vaszilij takarékosságból megtagadta magától az utcán vásárolt étel élvezetét, addig a többi munkás elment húsos és káposztás pirogért az utcai árusnőhőz, aki a metró bejárata előtt telepedett le a forró, nedves pelenkával kipólyázott faládába zárt illatos szállítmányával. Csupán csütörtökönként bukkant fel itt, mintha egy nap árusítás egy egész hétnyi szerény életre elegendő lenne neki. 

Amikor a gyönyörű Turkmenné bejelentette Vaszilijnak, hogy sosem engedné meg magának, hogy megzavarja az urát az étkezésben, az csak megvonta a vállát. És annak ellenére, hogy távozásakor a ruhája szegélye alatt kihívóan barna lábikra táncolt, utána se nézett. Csakhogy Turkmennek, miután hazaért, elég volt egy szem betonpor, aminek a csípős szagát és tolakodó ragaszkodását felismerte a nő ruhájának anyagán. Az a túlságosan is ismerős szag, amely a több hónapnyi munka során beleivódott a kezébe és teste összes pórusába, elegendő volt neki arra, hogy feleségét, aki a sztyeppéről a nagyvárosba követte, meggyanúsítsa, hogy a távollétében az építkezésen összeszűrte a levet az öreg munkással.

Tánya szerint az apja és az anyja kapcsolata inkább formális, mint szívélyes volt. Szülei együttélésének, ahogy ő látta, nem volt értelme, még annyi sem, hogy mindkét szülője meglegyen. Így az egyetlen indok az együttélésükre a közös moszkvai lakásuk maradt. A modern magasházakban, amelyeket Vaszilij a hatvanas években épült, széteső hruscsovkák helyére épített, sosem kereste volna meg munkával a saját lakhatására valót. Így a moszkvaiak többségéhez hasonlóan Tánya szülei az életbe beletörődve éltek, egy lakásban a saját szüleikkel és gyerekeikkel, a magánélet minden reménye nélkül.

Bár Tánya sem látott kiutat a szülőkkel való idegőrlő együttélésből, de a közlekedési középiskola elvégzése után pragmatikusan az Oroszországi Vasutaknál keresett munkát, és világos cél által hajtott szisztematikussággal egészen a távolsági vonatok kalauzának pozíciójáig vitte. Munka- és szabadideje többségét így utazással töltötte, hosszú utakon, a szülei nyomasztó lakásán kívül – viszonylag szabadon, hitt a beláthatatlan távolságban és térben, amely az elhaladó vonat ablaka előtt terült el, és azt a csalfa reményt keltette, hogy lehet szabadabban és függetlenebbül élni. Ezen a benyomásán még az sem rontott, hogy az ablakokat a vagonokban, amelyekben szolgált, mindig légmentesen szigetelték és begittelték épp úgy, mint a Szovjetunió idején, amikor a határt átlépő összes vonatszerelvénynek zártnak kellett lennie, hogy senki se távozhasson vagy hatolhasson be kénye-kedve szerint. A vasfüggöny leomlása és a rendszerváltás ebben a tekintetben semmit sem jelentettek.

Ugyanazon a napon, amelyen Turkmen megölte az apját, a távolsági vonaton szolgáló Tánya találkozott a fehéroroszországi Bresztben a vasúti kocsik forgóvázát átrakó munkással, Jevgenyij Minutocskával, aki az emelő egyetlen jelentőségteljes mozdulatával tudtára adta vonzalmát. Együtt tűntek el a fűtőház öltözőjében, ahol a Jevgenyij valódi személyazonosságát – felesége és három gyereke fényképét – rejtő lemezszekrények között olyan szenvedéllyel fejezték ki legmélyebb érzelmeiket, hogy a szekrény ajtaja behorpadt. Kész csoda, hogy nem esett ki belőle a családja ölelésében vigyorgó Jevgenyij képmása. Tánya azonban nem firtatta Genya – ahogyan a kirobbanó élményt követően szólítani kezdte – valódi életét, így semmi sem gátolta abban, hogy az inas kis emberben lássa a jövőjét. Ettől kezdve mindent megtett azért, hogy felettesei minél gyakrabban a Moszkva–Minszk–Prága-útvonalra vagy Nyugat-Európa valamely más városába küldjék. A vonatok forgóvázát Bresztben át kellett szerelni, hogy a szerelvény folytathassa útját az orosz vágányoknál nyolc centiméterrel szűkebb nyomtávú pályán.

Genya pedig olyan bámulatos pozíciókba helyezte a testüket Bresztben, hogy Tánya szinte szégyellt visszagondolni rá. Elvörösödött az arca, valahányszor a vágányok illesztéseihez csapódott a vonatkerék, tehát percenként átlagosan vagy harmincszor, úgyhogy kivörösödve és izzadtan érkezett a célállomásra.

Két nappal ezelőtt leszállt Bresztben a Moszkvából Prágába tartó R 209 Vltava gyorsvonatról, de Genya ezúttal nem volt az átrakóállomáson. A munkások közül, akiket Tánya látásból ismert, senki sem mondta meg neki, hogy megbetegedett a felesége. Nem szoktak hozzá, hogy egy idegen nőt a bizalmukba fogadjanak, pedig hányszor találkoztak már vele az öltözőből jövet. Szemükben csak az irigység csillogott. Csak azt az állatias moszkvai nőcskét látták benne, aki időről időre odaadta magát egyiküknek. Semmilyen más érzelmet nem ébresztett bennük, főleg nem együttérzést. Ezért hallgattak. Tánya csalódottan tért vissza a forgóvázától megfosztott, magasba emelt vasúti kocsiba, és várta, hogy a munkások újat hozzanak és szereljenek alá. A máskor Genyának szentelt szabadidőt azzal töltötte, hogy az utasokat emlékeztette, ne távolodjanak el a vasúti kocsitól, majd kétségbeesésében lehordta kolléganőjét, Olgát, aki először volt aznap szolgálatban.

A huszonöt éves Olga Szergejevnán jól le lehetett vezetni a feszültséget. Tánya szemében eleve leírta magát hatalmas fenekével és nagyvonalúra nőtt szláv combjával. Többet nem is kellett róla tudnia. Abban a pillanatban, amikor először meglátta bizonytalan lépteit a Belorusz pályaudvaron, dühödt szemrehányással hurrogta le, hogy a kalauz nem lehet egy rakás szerencsétlenség, úgyhogy lépjen fel magabiztosabban. Hangnemével és modorával pedig világosan a tudtára adta, viszonyuk nem egyenrangú. Olgának ez mit sem számított. Hálás volt a „nemzetközi” munkáért, és kész volt a jól fizetett szolgálat bármilyen kedvezőtlen körülményét figyelmen kívül hagyni. Nem ellenkezett, amikor Tánya felszólította, hogy útközben óránként ellenőrizze és mossa le a vécéket a kocsiban, míg ő maga a szamovárban főzte az utasoknak a teát, és kekszet árult. A koszos edényekkel viszont természetesen Olgának kellett leszámolnia.

A megállókban Tánya vezette kupéjukba az utasokat, míg Olgára az ágynemű széthordását és az ülések fekhellyé alakítását hagyta. Az erre szolgáló fémkulcs gyakran beszorult a nyílásba és beragadt, úgyhogy a kalauznak hatalmas erőt kellett kifejtenie, hogy a szükséges helyzetbe mozdítsa. 

Tányához hasonlóan az utasok is tartózkodóan és fölényesen viselkedtek Olgával szemben, férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Ezért ő feladatai végeztével inkább bezárkózott szolgálati kupéjába, ahol kedvenc könyveit olvasta, irodalmi alakok életét élte, leggyakrabban nehéz megpróbáltatásokat átélő hősnőkét, akik ádáz harcot folytattak a kedvezőtlen életkörülményekkel, és sohasem adták fel. A könyvekből merített bátorság azonban legfeljebb addig tartott ki, míg ki nem nyílt a kupé ajtaja, mert minden pillantás, amelyet elsődlegesen és félreérthetetlenül hatalmas hátsójának címeztek, megerősítette abban, hogy az emberi előítéletekkel szemben vívott harc eleve kudarcra ítéltetett. Ezen felül pedig a feljebbvalójával való minden egyes találkozáskor azt kockáztatta, hogy annak rosszkedvével kell konfrontálódnia.

Olga álmait, jobb életről szóló álmokat álmodott a szomszédos kupéban Viktor Izmajlovics Donszkij is, a hősi névvel, de a kilétének megfelelően tudós külsővel megáldott férfi, aki egykor jól fejlett testét a laboratóriumokban való üldögéléssel lustálkodásra és leépülésre ítélte. És bár porhüvelye még nem rongyolódott és kopott el teljesen, azt, amit egykor vonzónak tarthattak a testén, piros ing és ballonnadrág alá rejtette. A néhány éve már divatjamúlt szemüvegkerete csúszkált hatalmas orrán, nem bírt megkapaszkodni. Azt, hogy sántít a bal lábára, nem lehetett észrevenni, mert az utazás idejének nagy részében mereven ült a puha ülésen, amelyet a hosszú vonatutakon napközben mindig visszaállíttatott fekvőből ülő helyzetbe. Itt olvasta el a könyveket, és ide hozatta az erős orosz teát.

Ő is inspirációt és menedéket keresett a könyvben. Méghozzá ugyanabban a könyvben, amelyet Olga is olvasott. A dekoritfallal elválasztva ugyanazokon az oldalakon leltek rá arra a megértésre, amelyet környezetüktől nem kaptak meg, és amelyre saját maguktól sem számíthattak. Ha Olga a fekhely lehajtásakor észrevette volna a férfi könyvét, amelyet az szerencsétlenségére el szokott rejteni még saját anyja elől is, rájött volna, hogy Viktor Izmajlovics Donszkij a lelki társa. Csakhogy mindketten, Viktor csakúgy, mint Olga, gondosan őrizték a privátszférájukat, a menedéket az átláthatatlan világban.

Viktor alátámasztotta Olga elméletét, miszerint a férfiak külleme változik az életük során. Szerinte a gyönyörű, szoborszerű fiúk többsége csúnya, elhízott férfivá növi ki magát, míg a fiatalkorukban haszontalan és pattanásos ifjak felnőttkorukban kivívják a nők csodálatát karizmatikus és férfias megjelenésükkel. A gyerekkorában sovány és angolkóros Viktor közvetlenül a gyermek- és ifjúkor határán balesetet szenvedett, amelynek során megsántult a bal lábára. Azon a napon akarta Viktor bebizonyítani, hogy nincs híján a bátorságnak. Ezért felkapaszkodott a tornateremben a gyűrűre, és hagyta, hogy az osztálytársai felhúzzák egészen a plafonig, ahonnan csodálatos kilátás nyílt számára az alatta lévő világra. A kapcsolatok egyszeriben áttekinthetőnek, az élet pedig egyszerűnek tűnt. A bátorság azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy meg is tartsa magát a gyűrűn. Túl későn jött rá, hogy elfogyott az ereje, és a pompás kilátás az egyetlen, amire ebből a pillanatból emlékszik. A szerencsétlen esés aztán egy pillanat leforgása alatt a rokkantak kategóriájába küldte, pont abban az időben, amikor éppen bontakozó fizikai vonzerejével megnyerhette volna osztálytársnői vonzalmát. Ettől kezdve a környezete mindennemű figyelme személyének egyetlen oldalára irányult, ami végül azt eredményezte, hogy nem csak a külsejét kezdte el semmibe venni, hanem az osztálytársaival való kapcsolatát is, az életerejét pedig másfelé irányította, mint valaha is gondolta volna, méghozzá a tanulásra.

A tanárok ujjongtak, ahogy a szemük láttára átlagos tanulóból a jövő matematikusává, fizikusává, vegyészévé vagy biológusává nőtt, és gratuláltak egymásnak. Az iskolának régóta nem volt ilyen ígéretes hallgatója. Viktor visszavonhatatlanul távolodott az osztálytársaktól és az átlagos élettől, ami egyébként bizonyára várta volna.

A kortársak gúnyolódása és mellőzése elől egy olyan világba menekült, amely kellő mértékben viszonozta a befektetett igyekezetét. Elmerült a tudomány világában, és vegyészként élt benne, anélkül hogy egyszer is megpróbált volna kitörni belőle, és a formálison kívül más kapcsolatokat kialakítani.

Arról viszont, hogy tudat alatt sohasem szűnt meg az emberek együttélésével foglalkozni, a nem szakkönyvek iránti szeretete tanúskodott, amik arról írtak, ami kifolyt a keze közül – a valódi életről. Kereste és megtalálta a regényekben, novellákban és elbeszélésekben, amelyekben a hősök ugyanazokat a kétségeket és bonyodalmakat élték át, amelyekkel ő is elhatárolta magát a világtól. Milyen szokatlan és paradox hatást gyakorolhatna az elfogulatlan megfigyelőre a Jevgenyij Griskovec könyve fölött csaknem nyáladzó egyetemi tanár meghatódva a Mások című elbeszéléstől egy férfiról, aki tengerész lett, és ezt követően döbbenettel állapította meg, hogy a körülmények véletlen egybeesése folytán „a világot nem én népesítettem be több milliárd példányban” hanem, hogy „a többiek mások, mint én, és számukra én is más vagyok. Bizony!”

A fiatal tengerész élményeiben Viktor hasonlóságot fedezett fel saját magával, több százezer olvasóhoz hasonlóan, akik Oroszországban megvásárolták a szerző könyveit. Mivel azonban senkivel sem hasonlította össze benyomásait, nem volt alkalma rájönni, hogy ugyanolyan kétségek gyötrik a többieket is, mint őt. Egyedül olvasta a könyveket, és magányosan is gondolkodott róluk, legszívesebben visszavonultan egy csésze tea mellett. Éveken át rejtegette őket még az anyja elől is, aki azzal a meggyőződéssel halt meg, hogy egyetlen gyermekéből egy hideg pragmatikust nevelt.

Mivel az R 209 Vltava gyorsvonat kupéja közel két napra az otthonává vált, otthoni ruhát vett fel, melegítőt és annak a Rostik’s gyorsétteremnek a reklámpólóját, ahova anyja halála után kezdett reggelizni járni. Olvasott és literszám itta a szolgálati kupé szamovárjában főzött, füles fémtartóba ültetett, az Orosz Vasutak 60. évfordulójának emblémájával díszített üvegpohárból a teát. Amikor csak tehette, nem repülővel utazott a vegyészeti szimpóziumokra. Félt a repüléstől, ezért mindig örült, ha előadásai helyszínére vonattal utazhatott. Az orosz távolsági vonatok híresek voltak otthonosságukról. A szamováros teáért azok a külföldiek is idejártak, akiknek a vagonjai a szerelvényhez voltak csatolva; hasonló komfortot egyik társaság sem nyújtott utasai számára, mint az RZSD.

Az R 209 Vltava világos nappal robogott a sík Lengyelországon át. Közeledett a fehérorosz határhoz, és Tánya komoran figyelte Bresztet. Aztán, amikor a vonat néhány órával később az új forgóvázon Moszkva felé száguldott, gondolatban nem tudott elszakadni Jevgenyij Minutocska karjaiból, aki váratlanul megjelent az átrakóállomáson. El akarta érni a vonatot, amellyel, mint azt kollégáitól megtudta, két nappal azelőtt Tánya elment Prágába, és amellyel ma éjjel vissza kellett jönnie. A meglepett Tányának elmondta, hogy beteg feleségétől jött el, és bár felesége és gyerekei vannak, csak őt szereti, és ha majd a felesége meghal, ami nemsokára bekövetkezik – a szívszaggató leírás közben tenyere élével könnyező szemét törölgette –, elveszi Tányát, hogy a gyerekeinek legyen anyja. A meglepődött Tánya nem tudta, mit mondjon. A Genyával való életről szőtt álmainak eddig csak a szenvedélyes élmények által a lemezszekrénybe nyomódott zavarosan homályos körvonalai léteztek. És határozottan nem voltak bennük gyerekek, főleg nem idegen gyerekek. A Genyával elképzelt életnek meg kellett őriznie a szeretői kapcsolat romantikus vonásait.

Amikor a testi győzködéstől kipirosodva integetett a férfinak az induló vonat ablakából, mellékesen kegyesen elmesélte kapcsolata történetét Olgának, aki a szomszédos kis ablakból hajolt ki. A dolgozó munkásoknak integetett, mosolygott rájuk és élvezte a sóvárgó férfiúi figyelmet. A vagonban való ötórányi rejtőzködésébe került, hogy a jelenlevők közül senki se pillanthassa meg a fenekét. Tapasztalatból tudta, hogy bárkit nézett is ki magának esetleges közeledésre, annak érdeklődése azonnal alábbhagyott, amint meglátta a hátsóját. További figyelmet csak a perverz alakok voltak hajlandók neki szentelni, akikhez nem akarta, hogy bármi köze legyen. Ahogy a munkások eltűntek a távolban, utat törtek hozzá a Tánya által mesélt történet foszlányai. Tánya elutasította azt, amire ő még gondolni sem mert. Olga érezte, ahogy egyre dühösebbé válik. – Akkor küldd el melegebb éghajlatra – vágta oda dühödten Tányának és nem óhajtott több figyelmet szentelni kolléganője szenvedésének. A vonat ablaka mögött integető munkásokat felváltotta a széteső házak vigasztalan képe és a közelgő éjszaka sötétje. Olga sértődötten a fémkulcsos vagon felé indult, hogy az összes ülést fekhellyé változtassa, és az utasok, akik látták az arcán a harag sötét ráncait, nem mertek ellenkezni.

Kötelességei végeztével, mint ezen az úton már annyiszor, apatikusan bezárkózott a kupéjába, és ugyanabban a könyvben próbált menedékre lelni, mint amit éppen akkor Viktor is olvasott.

A vonat Fehéroroszországon vágott át az éjszakában, Tánya pedig még érezte a testén Genya kezének erős szorítását és a nyakán a nedves csókokat. Fájt az oldala attól, ahogy a lemezszekrényhez lökte. Az alvó vonat folyosóján sétált. A fekete ablakokról visszatükröződött az arca. Belenézett a saját szemébe, és kereste benne a választ a kérdésre, hogy nem akarná-e mégis azt az életet élni, amit Genya ajánlott neki. A választ nem találta meg sem a sötétben, sem pirkadatkor, amikor a tükörképe eltűnt az ablakban. Viktor az elolvasott könyv felett ébredt, és a rövid lába fájt a hosszas fekvéstől. Kinézett a kupéból, és megkérte Tányát, hogy tegye rendbe a fekhelyét. A nő bólintott, és fel sem fogta, hogy Olga kötelességét veszi át. Örült, hogy a férfi kiszabadította az álmatlan éjszakából és zavaros gondolataiból, és önkéntelenül rámosolygott.

Viktorra egy nő sem mosolygott még hosszan reggel. Végül is nem is emlékezett arra, hogy bármilyen nő rámosolygott volna valaha, az anyját kivéve.

Most, a kupéja magányában váratlanul rámosolygott a kalauznő, mire Viktor viszonozta a mosolyát, szinte megrémülve ettől az intimitástól. Tánya pedig, habár a feletteseik szigorúan megtiltották nekik, hogy az utasokat a kupéjukban látogassák, leült Viktor mellé. Az átvirrasztott éjszakától kimerülve, és a Genyához való kapcsolatától összezavarva egyszerűen, gondolkodás nélkül leült a férfi fekhelyére, és elkezdte neki is mesélni a breszti átrakó munkáshoz fűződő viszonyának történetét.

Viktort meglepte az illat, amely elárasztotta a kupét, a női szag, amihez nem volt hozzászokva, de csalhatatlanul felismerte, és lenyűgözte a közvetlenség, amellyel a nő a szenvedéséről mesélt. Elüldögélt, mert zsibbadt a sánta lába, bólogatott és izzadt a félelemtől, hogy az idegen nő esetleg meg akarja majd ismerni a véleményét erkölcstelen kapcsolatáról. Amikor Tánya elhallgatott, és szétterült köztük a csend, előhúzta feszes kis feneke alól a könyvet, amit Viktor megszokásból a takaró alá rejtett. A női elemnek az ő világába való beözönlése úgy kifordította önmagából, hogy azon kapta magát, a nő tenyerébe helyezi lelke legintimebb leleplezését, és az érzelmek hirtelen zavarodottságában neki ajándékozza a könyvet, amit egy szuszra kiolvasott.

Tánya megkönnyebbült a meséléstől. Gyorsan felállt, gondolkodás nélkül felkapta az ajándékot, professzionális szemmel végignézett a kupén, emlékeztette a férfit, hogy a kiivott poharat a fém csészealjjal együtt vissza kell adnia, és elment.

Olga megfordította a fenti fekhelyen formátlan testét, kinyitotta a szemét, és megijedt, hogy elaludt. A kupé ablakán a lehúzott rolókon keresztül is áttört a fény. Eszébe jutott, hogy este visszafeleselt Tányának. Elszégyellte magát, mert az egy életen át tartó mellőzés megtanította, hogy a saját elégedetlenségünk miatt megbántani a többieket nemcsak aljas dolog, de helytelen is. Úgy döntött, hogy elnézést kér Tányától, úgyhogy lenézett. Tánya fekhelyén érintetlen volt a takaró, a párnáján pedig ugyanaz a könyv feküdt, mint amit a Moszkvából Prágába és vissza tartó egész úton Olga is olvasott. Megtapintotta a fekhelye melletti falra akasztott fonott hálót, hogy meggyőződjön róla, az ő könyve a helyén van. Egy összefogdosott könyvjelző volt benne, rajta farkasos és nyulas gyerekmotívummal. Olga egyszeriben megfeledkezett Tánya összes sértéséről, a szépség teljes fölényéről, még a breszti átrakó munkással folytatott erkölcstelen kapcsolatáról is. Ha a felettese ugyanazt a könyvet olvassa, mint ő, ugyanúgy is kell gondolkodnia. Leereszkedett, majdnem leesett a fal és a fekhelyek közti térbe.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a szolgálati kupéba besántikált Viktor. Az üres teáspoharat, csészealjat és kiskanalat hozta. Az agyonmosott pólóból kitüremkedő széles, szőrös mellkasával, zabolátlan körszakállával és a csontkeretes szemüveg mögött csapongó félénk szemével úgy festett, mint egy formátlan, ijedt medve.

Megijedt, amikor nem azt a kalauznőt találta a kupéban, akinek a jelenléte reggel úgy kifordította önmagából, hanem egy infantilisan rózsaszín kinyúlt hálóinges nőre bukkant, ami engedetlenül ráncosodott óriási hátsóján. Olga zavartan megvakarta a combját, amivel még jobban felhívta a figyelmet az arányaira. De minden méltatlanság és rendezetlenség ellenére a saját világában izolált és a társadalmi előítéletek által egyáltalán nem sújtott Viktornak a futólagos szemügyre vételt követően be kellett ismernie, hogy a maga módján vonzó. Még annak ellenére is, hogy enyhén elvörösödött és bárdolatlanul ki akart furakodni mellette, közben félrelökte, mert terebélyes hátsója miatt a szűk folyosón senki más nem fért el. Viktor örömmel figyelte, és a tanulással meg munkával töltött hosszú évek után most először döbbent rá, hogy az életében üres helyek maradtak.

Meglepődve jött rá, hogy bár idáig főképp az emissziós és abszorpciós spektrumokat mérő műszerek foglalkoztatták, egyszeriben két nő lépett be a világába és a tudatába: az egyik erkölcstelen és törékeny, a másik kedves és esetlen. Mindkettőjükben kész volt meglátni a jót. Kicsit sem zavarta, hogy férfiak és nők együttéléséről csak ködös elképzelései voltak. Ahogy azt évek munkájával tudományos feladatokon bizonyította magának, szisztematikus és hosszas munkával bármit el lehet érni. Ezért úgy döntött, esélyt ad mindkét lánynak, és az utazás formális megköszönésénél többet kínál nekik.

Nagyjából egy órára voltak Moszkvától. Viktor bezárkózott a kupéjába, hogy átvehesse az öltönyét, amelyben a szimpóziumon lép majd fel, megigazította a körszakállát és megmosta a fogát. Nem csak úgy hanyagul a megjelenése praktikus oldalára irányított gondossággal ellenőrizte az arcát a kopott tükörben, ahogy szokta, hanem agglegény életében először arra koncentrált, hogyan hozza rendbe magát, hogy felkeltse egy nő figyelmét. Noha nem tudta, hogy érhetné ezt el, valahogy mégis megpróbálkozott vele.

Olga sietve átöltözött a szolgálati kupéban, és átkozta magát, amiért Viktor rendezetlenül kapta rajta. Nem csak hogy szolgálati kötelezettsége volt, hogy az utasok előtt kizárólag egyenruhában mutatkozzon, de annak is teljesen tudatában volt, hogy a formaruha a pizsamával ellentétben képes esztétikailag elfogadható dimenzióba hozni az alakját.

A falból kihajtott tükör előtt és a bádogmosdó felett elvégezte az utolsó szükséges simításokat. Elrejtette a lenyalt választékból meredő rendetlen hajszálat, meghuzogatta a zakója csücskét, levette a plüss papucsát, belegyömöszölte pufók lábát a szolgálati körömcipőbe, és felhúzta a rolót. Még csak reggel fél hét volt, de elvakította a fény.

Hallotta, ahogy Tánya kopog a szomszédos kupé ajtaján, és vidáman ébreszti az utasokat: – Húsz perc múlva megérkezünk Moszkvába.

Viktor a kopogástól kis híján leverte a kezével a fogmosáshoz szánt vizespoharat, úgy megijedt, hogy újra szemtől szemben találja magát a fiatal kalauznővel. Tányának azonban eszébe sem jutott, hogy kinyissa a kupé ajtaját. Az ablakon túl a Moszka alatti térség suhant, széteső fa dácsák, útban lévő, ugyanakkor valamire azért még felhasználható limlommal teli udvarok, nyírfák és tölgyek váltakoztak a hosszú beton peronokkal.

Tánya belépett a szolgálati kupéba, és vidáman közölte Olgával, hogy hamarosan Moszkvába érnek. Olga ilyen szívélyes viselkedéssel még sohasem találkozott nála. Végül még talán összebarátkoznak, most még ezen felül is volt rá oka. Tánya ugyanazt a könyvet olvasta, mint ő, és most még segítőkésznek is mutatkozott. Olga örült, hogy öt nap óta először egyenlő felekként váltanak néhány szót.

Csakhogy Tánya a szolgálati kupéba érkezve az ablak melletti kis asztalra dobta Viktor könyvét ezekkel a szavakkal: „Borravalót nem adnak. Mit kezdjek egy könyvvel?! Azokból elegem volt már az iskolában!” Megvetően felhúzta az orrát, kitárta a karját és nagy levegőt vett a további szemrehányásokhoz. De többet nem állt módjában mondani. Olga ökölbe szorított kezével pont a szeme közé csapott. Tánya, aki karcsú alakja megtartása érdekében, ha munkája engedte, hetente eljárt röplabdázni, Olga második csapását úgy védte ki, mint egy leütést. Gyorsan felmérte a helyzetet, ami egyelőre hátrányosnak tűnt, és hosszú, éles körmeivel Olga arcának esett.

Csikorgott a fék és a vonat megállt a moszkvai Belorusz pályaudvaron. Mivel egyik kalauznő sem jelent meg a vonat ajtajában, a türelmetlen utasok maguk nyitották ki az ajtót.

Viktor kivárta, amíg elült a sürgés-forgás a folyosón, megigazította nyakkendőjét és ujjával átfésülte haját. A kupéból rendezetten, illatosan lépett ki, készen arra, hogy meghajoljon az egyik nő előtt – bár még nem volt világos számára, hogy melyik előtt –, és felajánljon neki egy vacsorát egy luxusétteremben az Arbaton. Bár nem gondolkodott sokáig, hogy milyen vonzóbb ajánlatot tehetne a lánynak, de mivel nem volt tapasztalata a találkák terén, nem jutott eszébe semmi alkalmasabb, mint – külföldi kollégáihoz hasonlóan – meghívni egy étterembe, és telezsúfoltatni az asztalt finomságokkal. Egy havi fizetése rá fog menni. Várta, hogy melyik kalauznő bukkan fel először. A véletlenre bízta a választást. Annak a lánynak ajánlja fel a találkozót, amelyikbe először botlik bele.

Az utolsó utas átfurakodott az ajtón a peronra. Az ablakon túl örömteli kiáltások harsogtak, a taxisok kiáltozása és a bőröndök kerekeinek nyikorgása. Viktor a szolgálati kupé előtt állt, hallotta a tompa ütődéseket és a zihálást. Meglepődve hallgatta, de bátorsága, hogy bekopogjon az ajtón, nem volt. Várt. A gyanús hangok azonban nem szűntek meg. Jelenléte a vagonban minden további perccel kevésbé tűnt helyénvalónak.Visszament a poggyászáért és leszállt a vonatról.

A moszkvai reggel hideg és napos volt, és a friss levegőn sokkal szabadabban lehetett lélegezni, mint a légmentesen lezárt ablakú vagonban.

Tánya és Olga tépetten és csapzottan, gyűlölködve figyelte egymást. A vagonra csend ereszkedett. Egy pillanatra megpihentek, majd szó nélkül felkeltek és egymásnak háttal betömték a dolgaikat a bőröndjükbe. Egyszerre léptek a kupé ajtajába. Pillanatnyi várakozás után Olga előreengedte Tányát. Az R 209 Vltava gyorsvonatról egymás után, búcsúzás nélkül szálltak le, más-más irányba távozva. Tánya Vaszilijevna igelit szatyrából kilógott a Becherovka zöld nyaka, Olga Szergejevna bőröndje oldalán a hálós zsebből pedig Jevgenyij Griskovec Léc című könyve. Ugyanez a kötet a szolgálati kupé asztalkáján is ottmaradt.

Nem akartam Lenin lenni

I.

– Nem hittem volna – gondolta Kosztya belepillantva a szűk fürdőszoba fényevesztett tükrébe, amelyben a megbarnult foltok között keresnie kellett az arcát –, hogy harmincöt éves koromban Lenin leszek.

Kosztya húszévnyi édes és gondtalan felnőtté válást követően érkezett Moszkvába a Fekete-tenger déli részéről. A Tuapsze városkához közeli faluban kelepcék és buktatók nélkül, idillikusan telt az élete. Ott vált lelkiismeretes szikrává, úttörővé, komszomolistává, később pedig Tuapszében ígéretes fiatal diákká. Innen ajánlotta be öregecske orosztanára a moszkvai egyetemre. Talán azért, mert ugyanabból a faluból származtak, talán, mert meg kellett tölteni a fővárosi egyetemre küldött diákok kvótáját.

A Moszkvai Állami Egyetemen töltött öt évet, a lemondást és a kollégiumban – amelyben az egész országból érkezett, hasonlóan tehetséges ifjak és lányok százai éltek – való túlélést követően megváltozott a rendszer, és a szülőföldre való visszatérés már nem volt elkerülhetetlen. Kosztya ezért az iskola befejezését követően Moszkvában kezdett el munkát keresni. Hamar rájött azonban, hogy a jó munkahelyek többségére elsősorban a túlárazott magánlíceumok végzőseit veszik fel. A közgazdász-állásról lemondott, de nem tért haza.

Most minden reggel, nem túl korán, mert a turisták sem kelnek fel túl korán, fehér inget vesz fel, fekete nyakkendőt köt, kék mellényt ölt. A moszkvai nappalok hidegek, pedig már elkezdődött a turistaszezon. Kosztya folyton fázik. Délen hozzászokott a langyos tengeri szélhez, a sós hering forró illatához, az orosz metropoliszig el nem repülő pehelyrécék lármájához. Ezért, mielőtt felvenné nadrágját, meleg jégeralsót húz. Az egész napot a Vörös tértől a Manézs térig terjedő terület kövezetén végighúzó jeges huzatban ácsorogja végig. Jelmezét a fekete zokni teszi tökéletessé, amelyből már lassan kiviláglik a nagylábujja. Bestoppolni azonban nem tudja, így hát újat kell vennie. Ha napközben le akarna pihenni a nyikorgó széken – amelyet egy fénylő paszományos piros cirkuszi kabátba öltöztetett kis majom okkupál, aki csínyeinek köszönhetően pénzt hoz egy mogorva öreg tengerész konyhájára –, nem bírná elviselni, ha elnyűtt nadrágja alól más színű zokni kandikálna ki. Kecskeszakállát csontfésűvel fésüli át és zselével rögzíti. Erős, ugyanakkor jól kezelhető fekete hajának és szakállának sörtéit apjától örökölte, akinek fényképe fa keretben lóg anyja konyhájának falán. A pajkosan felfelé ívelő mosolyú derék férfit egy cédrus törzsének támaszkodva örökíti meg. Kosztyának szinte egyáltalán nem kell ápolnia jellegzetesen keskenyre vágott kecskeszakállát, a legendás bolsevik vezérhez való hasonlatosság alapvető előfeltételét. 

Karakteres szemöldökének ívét mutatóujja megnyálazott hegyével igazítja el, és amikor behunyja szemét, mindenkinek, aki a Feltámadás kapu előtt összetalálkozik vele, el kell ismernie, hogy az összes itt megfordult Lenin közül ő a legjobb. Kár, hogy Kosztya sikerét barátnője, Lídia Ivanovna nem értékeli.

II.

Lidocska a Szovjetunió végének nagy eseményeit követően elhitte, hogy jövője változatos és élénk lehet, szülei totalitárius rezsim által sebzett múltjától eltérően, amelyben az egyetlen bizonyosságot a saját sorsuk irányításának lehetetlensége jelentette. Lidocska a szüleinek a kommunista ideák világának összeomlása miatti rémületével átitatott huszadik születésnapját ünnepelve a nemesi lakomák stílusában díszített giccsesen rózsaszín torta felett szabad életet álmodott magának, nem túl jómódút, de mégiscsak színvonalasat, egy háromszobás, modern lakásban, sikeres férjjel és legfeljebb két gyerekkel, ami a legtávolabbi jövő volt, ameddig ellátott. De a háziasszonnyá válás vágyán túl is tudatában volt, hogy még a házasság intézménye sem biztosítja senkinek a jóllétet, úgy döntött hát, hogy szülővárosában elvégzi a Moszkvai Állami Egyetemet. Mivel nem kollégiumban lakott, éjszakánként tanult szülei minilakása aprócska fürdőszobájában, az egyedüli helyiségben, ahol családja egyetlen tagja sem tört rá. 

Délutánjai és hétvégéi nagy részét Coca-Cola árusításával töltötte a Moszkva egész területén szétszórt bódékban. Nem csak nyomtatott jegyzetekre gyűjtött, de az egyedüli tisztességes öltözékre is – modern, zsabós nyakú, csipkés, fehér blúzra, csípőfarmerre széles bőrövvel és a pirosra színezett üvegű Dolce & Gabbana szemüveg másolatára, aminek köszönhetően a modern moszkvai fiatalság közé tartozhatna.

És bár szívesebben olvasta a Kolomenszkoje parkban a Moszkva folyó kanyarulata feletti padon az Anyegint, egy hideg tavaszi estén mégis elindult a legismertebb moszkvai klubba a szentpétervári BI-2 rock zenekar koncertjére, hogy megnövelje a valószínűségét annak, hogy találkozik egy fiatal, ígéretes férfival, aki elvezeti a megálmodott jövőbe.

A pultnál, ahová a fülsiketítő zene kergette, amelyhez nem értett, belebotlott Kosztyába. Fiatal volt, elbűvölő és jólöltözött. – Haját divat szerint nyiratja, és felvesz egy dandys ruhát – verselte gondolatban, és megrészegülve a két pohár bortól, amely egy heti zsebpénzének felelt meg, Kosztyával töltötte az estét.

Kosztya olyan figyelmesen hallgatta, ahogyan Lidocska apja sosem hallgatta anyját, Lidocska pedig olyan hévvel viseltetett irányában, ahogyan azt Olga és Lenszkij kapcsolatából ismerte. Lidocska azonban nem számított rá, hogy Kosztya megjelenése éppolyan félrevezető lehet, mint az ő öltözéke.

Később, amikor szembesült kettejük tényleges kilátásaival, a szemére hányta, hogy ő, vele ellentétben, hitt a nagyszerű jövőben, ezért joga volt az álruhához, míg neki a szkeptikus világlátása miatt köszönés helyett figyelmeztetnie kellett volna, hogy meggyőződéses pesszimista, nem lett volna szabad magához láncolni egy tapasztalatlan lányt.

Megismerkedésüket követően Kosztya meghívta Lidocskát a Sándor-kertbe, hogy megnézzék a grúz művész, Cereteli szobrait, Puskin meséinek az igazi moszkvaiak által megvetett és lenézett jeleneteit. A szerelmeseknek viszont tetszettek. Talán azért, mert éppen egy reményteljes orosz fiatal pár tökéletes színjátékával kábították magukat. A szoborcsoportok a mesék képzeletvilágát testesítették meg, egy kissé valószerűtlen álmot egy másik életről. Ekkor figyelt fel először Kosztya a Sztálin, Lenin és Miklós cár imitátorokra a Vörös tér bejárata és a Sándor-kert felé vezető út közötti útelágazásnál.

III.

Rögtön azután eszébe jutottak, amint a tanulmányai végeztével leszurkolta a pénzt a moszkvai tartós lakcímhez szükséges iratokért. Lidocska nagynénjének lakásába költöztek, egy távoli rokonéba, akinek legközelebbi hozzátartozói Amerikába költöztek az idős hölgy bánatára való tekintet nélkül, aki aztán pár hónap múlva bele is halt a családja utáni sóvárgásba. A nagynéni híján a fiatal pár egyedül maradt nem csak a kis lakásra, de a társasági életre is.

Lidocska közvetlenül a tanulmányai befejeztével munkába lépett egy ingatlaniroda kövér és zsíros igazgatójának titkárnőjeként, aki az ingatlanok felvásárlásából, majd a folyton lakhatásra éhes moszkvaiaknak való értékesítéséből gazdagodott. Elfogadta a jellegtelen, mindenre kapható lány szerepét. Cserébe szánalmas fizetést kapott, és így tudat alatt átvette szülei szerepét – gyötrődve és dac nélkül elviselni az életkörülményeket. 

Kosztya úgy döntött, a maga módján biztosítja a megélhetését. A megfelelő munka hasztalan keresését követően egy napon egy olyan történelmi személyiség képmását öltötte magára, amelyikkel a legtöbb közös külső jegyet találta. Először ment ki Leninként a Vörös térre. A lelkes turistáktól kapott első keresetén és azoknak a hallgatag csodálatán meglepődve, akiknek a területére belépett, az élő attrakciók sajátos közösségének részévé vált.

Lidocska, aki munkája szürkesége folytán hamar megszűnt hinni saját jövőjében, nem tudta másként Kosztya tudomására adni kiábrándultságát, csak azzal, hogy egyre jobban magába zárkózott. Együttélésük néhány éve alatt a kommunikációjuk így a lelkes pajkosságból a monoton beszélgetésen át végül a teljes hallgatásba olvadt. Kosztya szeretett együtt hallgatni másokkal, amennyiben volt miről hallgatniuk. Lidocskával azonban üres és nyomasztó csendben hallgattak.

IV.

A falusiak úgy járnak Moszkvába, mint a muszlimok Mekkába. Legalább egyszer életükben látni szeretnék a Kremlt és a bolsevik vezér, Vlagyimir Iljics Uljanov bebalzsamozott maradványait őrző mauzóleumot, fejet akarnak hajtani az államférfiak sírjai előtt, álldogálni a Kreml falának tövében, és siratni az elveszett múltat. A Kreml Oroszország szíve, és aki vidéken él, szent helyként tekint rá.

Kosztya hamar rájött, hogy Moszkvába egész csoportok járnak. Vonattal indulnak akár néhány nappal korábban, és hajnalban szállnak le a moszkvai főpályaudvarok egyikén. A Jaroszlavira északról érkeznek a vonatok, a Kurszkira és a Kazanyira dél felől, a Rigaira nyugatról, a Leningrádira északnyugatról. A helyi utazási irodák a pályaudvarokhoz buszokat állítanak, amelyek a zarándokokat a Moszkva folyó partjára, a Kreml hátsó traktusához szállítják.

A faluról érkező kirándulókat Kosztya nem szereti. A kendős anyókák az anyját, Pelageja Sztyepanovnát juttatják eszébe. A torkában dobog a szíve és légszomja támad, amikor odaszaladnak hozzá és a kezét csókolgatják. Félve haladnak el Sztálin mellett, Miklós cár és neje előtt próbálják kendőzni zavarukat, de Lenint csaknem gyengéden tisztelik. Puszta attrakcióként csak a külföldi turisták tekintenek a történelem megszemélyesítőire. Kosztya anyja is egész életében hitt a vezérekben. Leninben, Sztálinban, Brezsnyevben, az erőben, amellyel hipnotizálni tudták a népet.

Kosztyát kirázta a hideg. Nyirkos az idő, a szél bebújik az ing gallérja mentén és futkározik az egész testén. A hivatalos idegenvezető, Jevgenyija Jefremovna, rideg és határozott nő, akitől az összes matrjoska-, jelvény- és zászlóárus retteg. A múlandóság, ámulat és „garantált ritkaság” árusai között a Sándor-kerttől húzza maga után a vidéki kirándulókat a Kreml fala mentén. A figyelem legkisebb jele nélkül haladnak el Kosztya-Lenin és a felöltöztetett majmocskás, rosszkedvű tengerész mellett. Jevgenyija Jefremovna nem engedi meg a pártfogoltjainak, hogy a kirándulás során feleslegesen megálljanak. Ma senkinek sem ad lehetőséget, hogy palira vegye kis „szbornoj”-át, ahogyan a vidékiek véletlen egyvelegét nevezi. Jobban ügyel rájuk, mint egy vadászkutya.

Kosztyának, a majomnak és a tengerésznek ugyanakkor azonnal int nejlon esernyővel. Gesztusa egyaránt hordoz magában fenyegetést és összeesküvő figyelmeztetést. A tengerész beletörődően mormog, a majom pedig Jevgenyija Jefremovna csámpás járását utánozza. Az idegenvezető legközelebb egyenesen a karjaikba tereli a japán turistákat. Most azonban elhalad mellettük a csoportjával, és csak az Iverszki kápolnánál áll meg, ahol a nagyanyóknak és nagyapóknak összefoglalja az orosz vallásosság alapjait. Az öregek keresztet vetnek. Az egyik kicsi, hajlott hátú, de ránézésre élénk anyóka nem tekint fel a kápolna kékesfehér homlokzatára. Észrevette Kosztya-Lenint. Kíváncsian utánafordul, és elragadtatással figyeli.

Amikor Jevgenyija Jefremovna folytatja útját a Feltámadás kapun át az orosz történelem nyomában, és a falusiak légszomjjal küzdő csapata azzal az aggállyal botladozik utána, hogy elveszíti a végeláthatatlan téren, az anyóka magára marad a kápolna előtt. Ijedten pislog, lassan és óvatosan közelít Lenin felé – és a már elfordult Kosztyát hátulról kézen fogja. Lopva csókolgatja a kezét, és remegő hangon vallja meg neki – Iljics elvtárs, köszönjük, hogy megszabadította országunkat a cártól. – Hangja meg-megakad, de a szavak jönnek, mintha bemagolta volna a beszédet, mintha élete minden egyes napján erre a találkozásra készült volna. – Köszönjük a jobb napokat, a gyerekeinket, az álmainkat… – suttogja. Kosztya megrezzent, elfordult a szájában papírból tekert cigarettával vigyorgó kis majomtól, és az anyóka szemébe bámul, amelyben önmaga megistenülését látja. Az anyóka meghajol előtte, keresztet vet, Kosztya pedig, mint egy megmerevedett élő szobor, áll.

A tengerész piros kabátos majmocskája a lábához szökdelt, és húzza a nadrágszárát. Csak amikor a Feltámadás kapuban felvillan az idegenvezető után igyekvő anyóka árnyéka, sóhajt fel Kosztya: – Mama.

Harapdálja az ajkát és néz utána. Mennyi ideig lehet fenntartani a hazugságot ezerötszáz kilométer távolságból? Kosztya minden hónap első szombatján telefonált az anyjának. Ő pedig Moszkva képes naptárán, amellyel rendszeresen, minden Újévkor megajándékozta a fia, áthúzta az egyébként saját tempójukban csörgedező, rossz idő esetén lelassuló, napsütötte napokon azonban szárnyaló, megszámlálhatatlan napokat. A legutóbbi naptárak egyikében felfigyelt a mauzóleum fényképére, a háttérben a Kreml téglavörös falával. Lenyűgözve tért vissza a fényképhez azután is, hogy a naptár lejárt, és eltette a többi közé a spájz egyik polcára. A Kremlről készült felvétellel felfelé, hogy láthassa, akárhányszor savanyú uborkáért megy.

Hogy beszélgethessen a fiával, minden hónap első szombatján reggel öt órakor kelt. A hűvös hajnalban sietett a ház mentén elhelyezett bádoghordóhoz mosakodni, majd a jeges víztől felébredve a szobában felvette ünneplő szoknyáját és blúzát, a ládából elővett egy tarka, virágos kendőt, míg hétköznapokon a hosszú használattól élénk barna árnyalatát elvesztett sötét kendőt kötött. Az este előkészített kis csomag után nyúlt, amelybe ételt csomagolt magának, és elindult a csaknem ötórás útra a húsz kilométer távolságra levő Tuapszéba, és pontban délben a postán várt, ahol Kosztya rendszeresen felhívta. A faluból a városba a földeken és az erdőn keresztül járt, a legrövidebb úton, úgyhogy csak ritkán érintette az országutat, ahol felvehette volna egy autó. Ha ily módon mégis hamarabb eljutott a városba, a posta előtti kopott padon kicsomagolta a fekete kenyeret és a tejföllel félig töltött kannát, hogy erőre kapjon. De ha csak néhány pillanat maradt délig, besietett, és türelmetlenül várta a fa ablak mögött a csengetést és az idős hivatalnok rezignált hangját, ami a Moszkvából jövő hívást jelentette be.

Kosztya számára is szertartásosak voltak a hónap első szombatjai. Habár a postát, ahol anyja várt, felhívhatta volna mobiltelefonjáról vagy a vezetékes vonalról, rendszerint a Tverszkaja utcai főpostára járt, ahol türelmesen kiállta a sort, hogy az ablak mögött ülő hivatalnok kisasszony tárcsázza neki a tuapszei számot.

Itt, a nyikorgó üvegajtós fülkében, a nyilvános telefon agyonfogdosott kagylójával a kezében, az volt az érzése, hogy senki sem hallja. Senki, a szigorúan néző hivatalnok kisasszonyon kívül, aki egykedvű arckifejezéssel vette el tőle a fémérméket. Kosztya a Manézs téren a turistáktól kapta, itt pedig az anyjával töltött pillanatokra váltotta őket. Amikor a pénztárablak előtt nem álltak további ügyfelek, a hivatalnok kisasszony ugyanazzal az arckifejezéssel, amelyet az anyjával folytatott beszélgetéstől elfoglalva Kosztya már nem látott, felemelte a kagylót, és hallgatta, ahogyan ez a különös kinézetű férfi, aki a posta félhomályában levette fekete szemüvegét, úgyhogy úgy nézett ki, mint egy ember-Lenin, a céges sikereiről mesél az anyjának, a rendszeres szolgálati vacsorákról és arról, hogy kötelező öltönyt hordania. Egy, nem csak az étkezés, a ruházkodás és saját kényelme, de az érzései és álmai kapcsán is szerény, idős nő megértő hangja válaszolt neki és győzködte: – Megvan a magad élete, és én örülök, hogy boldog vagy…

Kosztya a postáról távozva minden alkalommal azzal nyugtatta magát, hogy életét a lehető legjobb módon alakítja a körülményekhez képest. Néhány év leforgása alatt – Moszkvában szó szerint megsemmisítő gyorsasággal teltek – eljutott a tökéletességig a Leninné öltözésben, szinte művészi szintre vitte. Vasziljev 1919-es V. I. Lenin beszédet tart a Vörös téren című festménye alapján felöltözve, bársonyos fekvésű hangjával, az interneten felfedezett eredeti beszédből eltanultan raccsolva, teátrálisan felemelt kézzel hirdette a Vörös tér bejáratánál: – Dajtye nam organizaciju revolucionyerov i mi perevjernyom Rossziju! – A szinte természetfeletti hasonlóság a született oroszokat és a turistákat egyaránt lenyűgözte. Egy lépést azonban sohasem tett meg a megmintázott vezér megértéséhez – sohasem ment el megnézni a márvány mauzóleumban felravatalozott valódi Lenin maradványait, eltemetett és megőrzött önmagát.

Egy dolog volt egyszer egy hónapban a telefonba összehordani valami képzelgést a sikeres, ám megterhelő karrierről, amely nem engedi meg számára, hogy elhagyja a fővárost, egy másik pedig megjelenni anyja előtt Lenin-jelmezben, kecskeszakállal, amely olyannyira átalakította, hogy Kosztyának sokszor kutatni kellett a saját képmása után a tükörben.

VI.

Jevgenyija Jefremovna idegesen toporog a Vörös téren. Képtelen összeszámolni minden védencét. Csak akkor könnyebbül meg, amikor a csoporthoz szalad a megkésett anyóka, és nem bírja ki, hogy meg ne dorgálja. – Felnőtt emberek vagyunk, meg kell tartanunk a fegyelmet.

– Köszönetet mondtam Kosztya fiamért. Azért, hogy vitte valamire, és itt él Moszvában… – mentegetőzik az anyóka. Jevgenyija Jefremovna elszégyellte magát. Neki is van egy fia, Pecsoránál az olajmezőkön dolgozik a tundrán. Sohasem találkoznak, az Urál messze van, és a fiát nem érdekli az anyja. Jevgenyija Jefremovnának nincsen oka elindulni a sűrű erdők és vadállatok világába, nincsen ürügye elutazni úgy, ahogyan ez az apró eltökélt anyóka tette.

– Tíz perc szünet – jelenti be a falusiaknak. Tudja, hogy elkóborolnak a GUM áruház vakítóan üvegezett kirakatai közé, amelyek beszippantják őket, akár egy hatalmas ragyogó pofa, mégis megkísérti a rá bízott csoport sorsát, és elvezeti Pelageja Sztyepanovnát a meglepett turisták hallótávolságából.

Jevgenyija Jefremovna attól a pillanattól kezdve figyelte az anyókát, hogy az felszállt a turistabuszra a kazanyi állomásnál. – Azért jöttem, hogy fejet hajtsak Lenin elvtárs előtt – jelentette be neki Pelageja, amikor kapaszkodott fel a busz lépcsőin a táskával, amelyből vászonba csomagolt szárított hús illatozott és kopott flanel hálóing kandikált ki. Olyan áhítattal és meggyőződéssel mondta, mintha tizennyolc évesen munkára jelentkezne. Eszébe juttatta ezzel Jevgenyijának saját fiatalságát, mígnem az idegenvezető elmosolyodott.

– Jöjjön, felhívjuk a fiát és meglátogatja – javasolja Jevgenyija Jefremovna Pelagejának.

– Nem akarom zavarni, megvan a maga élete – védekezik az anyóka.

– Ugyan hagyja ezt, maga az anyja! – ellenkezik Jevgenyija Jefremovna. – Tudja egyáltalán a számát? – kérdezi gondoskodóan.

– Valahol megvan – kotorászik szófogadóan az anyóka foltozott pénztárcájában. – Itt van – adja át az idegenvezetőnek egy régi moszkvai újság foszlányát. Kosztya egyetemi tanulmányai utolsó szünidejében hozta magával, és ráfirkálta a mobiltelefonja számát. Pelagejának már nem jut eszébe az évszám, csak a kányafa élénkpiros, érett terméseire emlékszik, az arcán érzi a nap forró érintését és egy virágos kendőt lát, ugyanolyat, amilyet ma is visel. Abban az évben a fia érkezésének tiszteletére kötötte fel.

Bementek a Feltámadás kapu alá, Jevgenyija Jefremovna bepötyögte a mobiltelefonján a számot, majd átadta Pelageja Sztyepanovnának.

Kosztyának épp abban a pillanatban csörrent meg a telefonja, amikor újra meglátta az anyját az idegenvezetővel. Rémülten körbenézett, két lépést odébb ugrott, és elbújt Sztálin mögé, aki távolról sem volt olyan autentikus, mint az ő Leninje. Robusztus termete azonban jól eltakarta. A Sztálin mögött görnyedő Lenint persze azonnal elkezdték fényképezni a német turisták.

– Kosztya Dobrovodszkij, hallgatom – szólt bele a telefonba.

– Kosztyácska, itt a mama – tologatja az anyóka a telefont a fülén, és igyekszik kihallani mindent, amit a fia mond.

– Ha… halló mama, történt valami? – dadogja Kosztya.

– Hát, eljöttem Moszkvába – vallja be félénken Pelageja –, de nem akarlak zavarni. – Kihúzta magát, amikor Jevgenyija Jefremovna megszorította az alkarját. 

– Nem zavarsz, mama, el kell jönnöd hozzánk – szedi össze magát Kosztya, hogy természetesen csengjen a hangja. – Elmenjek érted valahova?

– Ne csinálj magadnak gondot, Kosztyácska. Ha idáig eljöttem, megtalálom a lakásodat is.

– Biztosan? – kérdez vissza Kosztya, és miközben rémületével küzd, borotvált tarkóján egy izzadságcsepp folyik le.

– Igen – győzködi őt és magát is az anya, és visszaadja a telefont az idegenvezetőnek.

Jevgenyija Jefremovna kikapcsolta a telefont és bedugta kabátja zsebébe. – Na, látja, örül magának. Az én fiam nem örülne így. Azt gondolja, hogy beleavatkozom az életébe, még akkor is, ha ezerkétszáz kilométerre van tőlem – panaszkodik önkéntelenül. Az összeesküvés pár pillanata alatt az a benyomása támadt, hogy semmit sem kell rejtegetnie az anyóka előtt. Ellenkezőleg. Mintha a nő, aki a fiáért jött köszönetet adni, a legközelebb állna hozzá azoknak az embereknek a százai közül, akiknek körbe-körbe skandálja a betanult szöveget.

Kosztya a könyökével elzavarja a fényképező turistákat és leellenőrizi, hogy az anyja és az idegenvezető eltűntek-e a Vörös tér irányába. Elhagyja Sztálin mögötti rejtekhelyét, és újra a füléhez emeli a telefont.

– Lidocska, a mama Moszkvában van. Meghívtam hozzánk. – A telefonban csak Lidocska lélegzését lehet hallani, Kosztya pedig folytatja: – Megyek haza. – Lidocska letette.

VII.

Kosztya felemeli a kövezetről a sporttáskáját, amit Szemjon bácsi őrzött neki hat rubelért, egy szomorú nyugdíjas, aki képtelen egyedül időzni széteső, üres lakásában. Kószál az utcákon, míg meg nem találja a beöltözött figurák különös csoportjában azokat, akikkel kellemes volt időzni. Egész napokon át figyelte őket, és közben még keresett is egy kicsit a dolgaik megőrzésével. A manézsi keresetéből a Kopejka Marketban választhatott egy arany celofánba olvasztott pástétomot, fagyasztott pelmenyit, amely a forró vízben való megfőzést követően kedvenc gyerekkori ételére emlékeztette, vagy bármilyen félkész árut – az öregkor luxusát, olyan ételt, amely öreg kezétől nem igényelt sem szakácstudományt, sem tapasztalatot. Szokásává vált szintén utolsó filléreiből a tengerész majmocskájának almát venni egy zöldséges bódénál. Az emberektől függő kis teremtmény boldogsága olyan kellemesen melengette, hogy megérte neki a pazarlást. A napok során, amelyeket az élő attrakciók szolgálatában töltött, szívélyes barátságot kötött a fázós kis majommal. Az öregúr végül úgy megkedvelte, hogy elkezdett féltékenykedni az öreg tengerészre, és félve várta a napot, amikor a tengeri farkas nem mutatkozik többet a szeleburdi kíséretével.

Kosztya ma öt rubelt adott Szemjonnak, pedig a körülötte levő világot a járdaszegélyről figyelő nyugdíjas egy órát sem őrizte a táskáját. Szemjon orra előtt előhúzott a válltáskájából egy hatalmas fekete pulóvert, áthúzta a fején és ráhúzta az öltönyére. Fekete szemüveget tett fel, a pulóver kapucniját a fejére húzta. Táskájából előhúzott egy ollót és egy tekercs piros ragasztószalagot, amelyből levágott két piros csíkot. Olyan ügyesen ragasztotta át őket lakkcipőjén, hogy extravagáns lábbelivé változtatta. A táskát átdobta a vállán, meggörnyedt, barátságosan rávigyorgott Szemjonra, bedugta a fülébe MP3 lejátszója fülhallgatóját, és az Ohotnij rjad metróállomás feneketlen gödörként tátongó bejárata felé vette az irányt.

Néhány éve még felkeltette volna az emberek figyelmét szokatlan megjelenése. Ma már nem; amikor szétnézett a megálló csarnokában áramló tömegben, meglátott egy sárga nemez rasztás fiút, egy rikítóan rózsaszín, feltupírozott frizurájú negyvenes nőt és serdülők egy csoportját márkás ruhákat utánzó baseball sapkákban és pulcsikban. Bár a tömeg nagy része még mindig szürkésfekete massza volt, már része volt az extravagancia is. Elvegyült.

A jegyet, amely a zsebébe volt készítve, bedugta a beléptetőbe, és a másik oldalon érvényesítve kihúzta. Ellenőrizte, hány útja maradt még, és az utasok közé furakodott a mozgólépcsőn.

VIII.

Lidocska már otthon volt. Azonnal elszabadult a munkából, ahogy hívta. Be is vásárolt, hiszen az asztalra, amelyet ünnepi terítővel terített le, felszeletelt uborkát, sózott halat, füstölt sajtot kezdett rakni kis tányérokon. Serpenyőben megpárolta a zöldséget, amely különösen ilyenkor nyár előtt hihetetlenül drága volt Moszkvában. A tortás doboz még bontatlanul állt a konyhapulton, és amikor Kosztya hazaért, Lidocska éppen a tepsiben szétterített húst tette a sütőbe. Az ételt szótlanul készítette elő, az ajtófélfához támaszkodó Kosztyára rá sem nézett.

– Erre semmi szükség – jegyezte meg Kosztya, anélkül hogy levette volna a kapucnit vagy a fekete szemüveget. Levette lakkcipőjét, úgyhogy lyukas zokniban toporgott a konyha küszöbén. Lidocska hallgatott, és folytatta a krumplihámozást.

Kosztya nem tekintette kötelességnek és jólneveltségnek a vendéglátást. Arra gondolt, hogy barátnője a szokásosnál tovább bent maradhatott volna a munkában. Nem kellett volna otthon lennie és találkoznia az anyjával. Rádöbbent, hogy tudat alatt már elválasztja magától, és ez kellemetlenül érintette.

– Beszélj velem – próbált szóba elegyedni. A lány fel sem nézett. – Ma beszélned kell velem! – lehúzta a kapucnit és levette a fekete szemüveget. Ha Lidocska hátranézett volna, talán elneveti magát. Lenin fekete pulóverben, fenyegető pózban. – Akkor miért nem maradtál bent munkában? – Nem válaszolt. Úgy rácsapott az ajtófélfára, hogy felszisszent a fájdalomtól. – Te csak azért jöttél haza, hogy lásd a megaláztatásomat?

A Lidocska megpuhítását célzó sikertelen kísérletét követően megpróbálta becsapni a laminált fürdőszobaajtót. Nem záródott jól, úgyhogy csak behajtania sikerült. A rés, amelyen át kapcsolatuk elején Lidocska leskelődött, amelyik miatt a lány kéjesen nyújtózkodott a jeges vízzel való zuhanyzás közben, és amelyet később gyűlölt azért, amiért még mindig ellenállhatatlanul vonzotta, nyitva maradt. Látni lehetett rajta keresztül a fiút, és Lidocska rosszindulatú vágyat érzett, hogy megnézze Kosztyát megtörve és sarokba szorítva, ahogyan ő érezte magát már évek óta. Abbahagyta a krumplihámozást, letette a kést, megtörölte a kezét a konyharuhába, és lassan a réshez közelített.

Kosztya kimeresztett szemmel állt a matt tükör előtt és az arcát bámulta. A hónapok óta növesztett, érinthetetlen Lenin-szakállába kezdett belevágni a borotva, amelyet túl szorosan fogott. Tükörképe karizmatikus vezérből jellegtelen, üres arccá kezdett válni.

Lidocska meggyújtott egy cigarettát, és háttal nekitámaszkodott a fürdőszoba falának. Pontosan akkor szívta el a cigarettát, amikor a borotva abbahagyta a zizegést. A falba nyomta a füstölgő csikket, és szó nélkül visszament a konyhába. Nem érezte jobban magát. 

IX.

Pelageja Sztyepanovna csak estefelé ért a lakásukba, amikor Kosztya már aggódni kezdett, hogy nem veszett-e el a nagyvárosban, Lidocska pedig feladta az étel melegítését, és rezignáltan kikapcsolta a sütőt. A hús lassan kihűlt, és a lakásban házias illat terjengett. Lidocska a konyhai ablakpárkányon ült, Kosztya a szomszéd szobában feküdt az ágyon, és a megrepedezett plafont bámulta. Csak amikor megszólalt a csengő, találkoztak a lakás kis folyosóján.

Az ajtó mögött a rózsás arcú és a városban töltött hosszú naptól kimerült Pelageja Sztyepanovna állt, elégedetten, hogy egyedül megtalálta az utcát, a házat és a lakást is, amelyben a fia lakik. Nem vallotta be a fiataloknak, hogy a kirándulást követően, amikor a busz visszavitte őket a kazanyi állomásra, Jevgenyija Jefremovna meghívta egy kávéra az állomás büféjébe, ahol eltöltöttek néhány órát a fiaikról mesélve, akik – ahogy ez a fiúknál szokás – az anyjuktól örökre elszakadva élték életüket. Talán panaszkodtak, de sokkal inkább csak a kínzó magányt próbálták csendesen megosztani.

– Gyermekeim, olyan jó látni benneteket – harsant fel Pelageja Sztyepanovna, még mielőtt átlépte volna a küszöböt, Kosztyára vetette volna magát és erősen megölelte volna. Nyomban elszakadt tőle és Lidocskához szaladt. – A fiam már mesélt rólad – majdnem megfojtotta. Lidocska levegő után kapkodott, és hosszú idő óta újra elmosolyodott.

A vacsora közben, amely alatt Pelageja Sztyepanovna több pohár vodkát megivott, elmesélte a fiataloknak, hogy a Vörös térnél találkozott Leninnel. – Daliás volt, jóságos volt a szeme, finom a keze és rendezett a szakálla – áradozott lelkesen. Kosztya ijedten elrejtette a kezét, amelyet anyja megcsókolt a Vörös téren, Lidocska pedig magába öntött egy pohár vodkát, anélkül hogy koccintásra szólította volna a többieket. – Nagyon jól elbeszélgettünk – zárta le Pelageja Lenin megfigyeléseinek felsorolását, anélkül hogy a lelkesedésen kívül bármilyen más érzésnek a nyoma felvillant volna.

A vodkától és a bőséges ételtől elfáradva a munkájáról kérdezte Kosztyát. Nem kérdezősködött, csak részese akart lenni fia boldogságának. Lidocska, aki szalonnával kísérte a vodkát, a szája pedig zsírosan fénylett tőle, várt. – Mama, te tudod, milyen a ház mögötti cédrusok illata – mondta Kosztya, és beszippantotta orrán a levegőt, mintha beszívná csípős faillatukat. – Mit érzel itt? – kérdezte, de nem várt választ. – A városokat nem embereknek építik. A por összeragasztja a szád, az aszfalt égeti a lábad a cipőtalpon keresztül is, a beton összenyom, hogy nem kapsz levegőt. Hiányoznak az erdők. Szeretnék lefeküdni a mohára. Szeretnék visszatérni Tuapszébe. – Pelageja meglepetten pislogott, Lidocska pedig elejtett egy szalonnadarabot, mielőtt a szájához emelte volna.

X.

Amikor Pelageját lefektették a szobában, ahol az utóbbi évben Kosztya egyedül aludt, Lidocska némán intett fejével az ágy irányába. Kosztya mellé feküdt, bár alig fért el. Érezte, ahogyan az ajtó alatt beszökő huzat kémleli csupasz arcát. Meztelennek érezte magát. Óvatosan az oldalára fordult és a barátnőjére nézett. A lány szeme csukva volt, pihent, Kosztya azonban nem volt benne biztos, hogy alszik. Megfogta a kezét, a lány pedig nem rántotta el. Hosszú idő óta egymás mellett aludtak el.

Pelageja Sztyepanovna a frissen mosott ágynemű közt feküdt és bámulta a sötétséget. Hiányzott a nyikorgó ágya és lábától keverék kutyája, Fegya. Hiányolta az állat melegét, a csendes pihenést, zavarta az elhaladó autók zaja és az utcáról beszivárgó fény. A sötétítő függönyöket nem akarta behúzni, szeretett reggel a pirkadattal ébredni. Haragudott magára, amiért betört a fia világába, és eszébe juttatta az életet, amelyet olyan természetesen elhagyott.

Lidocska reggel mindnyájuknak reggelit készített. Pelageja Sztyepanovna nem hagyta, hogy kikísérjék az állomásra. Mindkettőjüket arcon csókolta, megköszönte a szállást, meghívta őket nyárra a Fekete tengerhez és elment. A pályaudvarra menet kiszállt az Ohotnij rjad metróállomáson, hogy még egyszer könyörögjön a fiáért. Lenint azonban már nem találta ott.