A Látó folyóirat szerkesztőjeként is ismert Szabó Róbert Csaba nem először nyúl történelmi témához, hiszen Alakváltók című 2016-os regényében a román Sztálinnak is nevezett hírhedt diktátor, Gheorghiu-Dej uralmának korszakába, majd a Ceauşescu-diktatúra első évtizedébe vezette az olvasókat. Az erdélyi irodalomban egyébként is megélénkült a múlt feldolgozását célzó irodalom, elég csak Visky András Kitelepítés, Vida Gábor Senkiháza vagy Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényére gondolnunk, melyek más-más aspektusból idézték fel Erdély történelmét. Ebbe a hagyományba lép most be a Pokoltó (ITT bele is olvashatsz) című regény is, melyben a hetvenes évek Romániája és a negyvenes évek Erdélye állnak a középpontban, és persze egy tó, mely „a pokol száját fedi el”.
Egy válás ötlete, majd egy mindent megváltoztató hatalmas földrengés – nagy földcsuszamlások ígéretével indul a regény. Az elsődleges elbeszélő, Ila számol be arról, hogy férje, Laci válni szeretne, mert nem akar tovább Romániában maradni, a nő azonban képtelen elhagyni Bukarestet. Mivel a válásuk tárgyalása egy olyan bíróhoz kerül, aki akadályokat gördít a procedúra útjába, a férfi kénytelen elmegyógyintézetbe vonulni, hogy ürügyet szolgáltasson a szétköltözéshez.
Csakhogy közben megmozdul a föld, és 1977. március 4-én késő este egy 7,2-es erősségű földrengés rázza meg Románia délkeleti részét (ebben a természeti katasztrófában veszíti egyébként életét Hervay Gizella és Szilágyi Domokos költők fia is), a tragédia miatt felbolydult fővárosban pedig eltűnik a férfi, így Ila, az elbeszélő a keresésére indul. De nemcsak Románia különböző elmegyógyintézeteiben kutat utána, hanem a múltban is, mikor visszautazik Szilágysomlyó környékére, hogy egykori pótanyja, Eller Gizi halálos ágyánál tegyen látogatást.
Kamaszlány az 1940-es évek Erdélyében
A haldokló nővel való találkozás és egy különös kérés elindítja az emlékezés áradatát, így a hetvenes évekbeli történetbe folyamatosan és visszatérően beékelődik a múlt, a negyvenes évek történései, a Szilágysomlyón töltött kamaszévek és a második világháború időszaka. Ila ugyanis tizennégy éves korától a városhoz közel eső Pokoltó fürdőjénél él, miközben nemcsak felnőtté válik és szerelmes lesz, de végigkíséri azt, mit tesz a háború egy város lakóival, hogyan torzítja el az emberi személyiséget, és hogyan okoz soha be nem gyógyuló sebeket. 1940-ben, egy emlékezetes napon indul a visszaemlékezés:
Azon az őszön, amikor az anyám Danilovicsnéhoz adott a Pokoltóra, hogy többé soha vissza ne kérjen, megérkeztek a magyarok.
Addig is itt voltak, sőt el sem mentek, de azon a szombaton, 1940. szeptember 17-én örökre ide jöttek, mert akkoriban mindenki az örökkévalóságban hitt. Az anyám is. Azt hitte, örökre ott hagyhat Somlyón, a Pokoltó fürdőn. De én tudtam, hogy az örökké meg a sokáig nem felcserélhetőek, még ha olyankor úgy is tűnik, hogy igen. Nem volt mellettem, hogy ezt elmondhattam volna neki.”
A magyarok erdélyi bevonulásával veszi kezdetét a múltidézés, melyben többek között a szilágysomlyói zsidók elhurcolása, az 1944-es kolozsvári bombázás és a háborús frontok eseményei is megelevenednek.
Felnőtté válás és fontos találkozások
Ila, aki mindezt láttatja, az 1970-es évekből emlékezik vissza, kezdve azzal a fájó képpel, amikor szülőanyja lemondott róla. A lány a kis fürdőhelyen válik nagykorúvá, miközben a környező hegyeket (Magura) járja, sárkányokról képzelődik és bámulja a különös tavat, mely a legendák szerint feneketlen és egyenesen a pokolba vezet.
Persze a zárkózott kamasz élete nem áll meg, bármennyire is magának való, szépen, lassan megismerkedik a közeli város lakóival.
Közülük kiemelkedően fontos a pótanyaként feltüntetett Eller Gizi, aki különc és öntörvényű újságírónőként a város legszélén él (és akit az író egy valóban létező alakról mintázott), valamint szintén jelentős figura a zsidó fiú, Bimbi, akivel egymásba is szeretnek. Éppen utóbbi lesz az, akinek alakján keresztül az én-elbeszélő meg tudja mutatni a háborút, a fiúval történt események (a munkaszolgálat, a bujdosás, a kolozsvári állomás bombázása) az ő szemszögéből jelennek meg, ugyanúgy, ahogyan Eller Gizi szerelme, a fronton katonaként szolgáló Szabó Rumó is külön perspektívát kap, és őt is elkísérhetjük a háború egyes eseményeibe.
Így az emlékező részben Ila nézőpontja nem kizárólagos, gyakori, hogy az én-elbeszélő átadja a perspektívát, hiszen olyan eseményekről is részletesen beszámol, melyeket ő maga nem tapasztalhatott meg.
A lélek poklai
A második világháború töredezett históriája és egy kamaszlány felnőtté válásának története íródik egymásra a regényben, mely már szimbolikus címével is jelzi, hogy igazán vidám történetekkel nem fogunk találkozni a lapjain. A lányt több trauma éri onnantól kezdve, hogy magára marad – a két idősík közötti váltásokban pedig az is láthatóvá válik, hogy a korábbi megrázkódtatások egészen felnőttkoráig kísérik majd.
Viszonylag korán ráébred arra, hogy nem a mindent elnyelő, fekete vizű tó mélye az, ami a pokolba vezet, hanem az emberi természet, az emberi lélek maga.
Furcsa árvasága, szerelmének munkatáborba hurcolása, a háborúban elvesztett fiúk tragédiája, a városi gettóban történő kegyetlenkedések legalábbis mind efelé a ki nem mondott, de érzékelhető tanulság felé vezetik.
Szabó Róbert Csaba regénye mindezen problémákat felveti, az idősíkok és a nézőpontok közötti váltásokat nagyon meggyőzően és világosan kezeli, de talán túl sok, később még kibontásra váró kérdést, problémát vet fel, nem mindegyiket képes kibontani, a regény kezdeti részletező kedve pedig mintha csökkenne is az utolsó harmadra, ahol már csak az a lényeges, hogy minden fontosabb szál el legyen varrva. Az apróbb szerkezeti aránytalanságok mellett azonban nagyon jól kidolgozott a regény nyelve, mely sokszor egyszerű és puritán, de ha a helyzet úgy kívánja, egészen líraivá is tud válni. Jó példa erre az a rész, mely a földrengést írja le:
„A Romana tér közelében ért a rengés, ami először összegyűrte, majd feltörte az úttestet, vagyis inkább mindezt egyszerre. Bénultan, megzavarodva hallgattam az épületeket alkotó kő, tégla és beton süvítését. Az egymáson morajló anyag összeomlásának pusztító hangját éreztem, és láttam, azt, hogy a föld mélye adta kölcsön, valami nyers természeti erőt, ami mégsem teljesen evilági. Láttam és értettem abban a pillanatban, hogy nagyobb bizonyosság volt ez a letagadott isten léténél, hogy a világunkat valamiféle függöny választotta el mindig is a közelben leselkedő pusztulástól.”
Ez a pusztulás egyébként mindvégig ott lappang a történetben, mintha bármikor belehullhatna – és bele is hullik – az ember, aki ki van szolgáltatva a történelemnek, sokszor a másik ember kénye-kedvének és a természetnek is.
A darabokra szakított idő
A természetnek nemcsak a már említett földrengés miatt jut fontos és akár metaforikusnak is nevezhető szerep. A Kraszna váratlan áradása például Ila szökését akadályozza meg, a fekete vizű tó elrejti egy gyilkosság és egy vetélés nyomait, mintha a természet minduntalan ott állna az ember mögött és alakítaná a sorsát. A földrengés először szétszakítja, majd mégis egyben tartja a házaspárt, a folyó áradása ellehetetlenít egy újrakezdési kísérletet, a fenyegető, titokzatos tó pedig csöndjével és mélységével „segít”, amikor elnyeli a múlt traumatikus nyomait.
A Pokoltó strukturális és tematikus alapja is az emlékezés, melyet a regényben Ila valósít meg. Számára egyfajta létösszegzés a múltra való emlékezés, mely nem jöhet létre máshogy, mint a nagy történet szétdarabolásával, ahogyan meg is fogalmazza egy helyen: „A követ dobó mozdulata a magunkról elmondható történet szétdarabolását jelenti, döbbentem rá. És hogy nem kell félni a széteséstől, mert csakis a darabjaira szakított idő az, ami félretehető, megmenthető”.
Ezek szerint az idő darabokra szakítása az emlékezés alapfeltétele és a regény is ezzel a technikával él: nagyon jól látszik, hogy szerzője a kispróza, a novella felől érkezik, a szöveg ugyanis emlékezetes jelenetek, epizódok töredékes, hiányokkal, kihagyásokkal teli egymás mellé rendezése. Az elbeszélő szerint az idő szétszaggatása szükséges ahhoz, hogy ne tűnjön el végleg minden, és hogy a kidobott fényképek, az elfelejtett arcok és nevek mellett mégis megőrződjön valami, ahhoz el kell mondanunk a legféltettebb, legfájóbb történeteinket is – ahogyan ez a realitást és fikciót keverő regény is teszi.
