Szabó Róbert Csaba új regényében a 20. századi sorstörténetek mindeddig kevéssé ismert eseményeit és helyszíneit mutatja meg a második világháborút megelőző napoktól egészen az 1977-es bukaresti földrengés kaotikus időszakáig. Ekkor kutat Ila eltűnt férje után, míg egy váratlan levél miatt vissza nem kell térnie közös múltjuk meghatározó helyszínére, a Pokoltóhoz. Itt hagyta ugyanis az édesanyja 1940 nyarán Danilovicsné, a Pokoltó-fürdő tulajdonosnőjének felügyelete alatt. Az asszony mindenes cselédként használja a lányt, aki egyre halványuló reménnyel várja, hogy az anyja érte jöjjön. Ezalatt pedig közelebb kerül a város lakóihoz, néhányukkal barátságot is köt.
Szabó Róbert Csaba: Pokoltó (részlet)
Minden este megszületik a reggel, és minden reggel az este.
1977. március 24-ikén reggel, pár héttel a nagy földrengés után, nem volt elég Laci és a házasságunk miatt aggódnom, levelet kaptam Eller Gizitől, a fogadott anyámtól a máramarosszigeti szegényházból, hogy meg akar halni.
A földrengés addigra, úgy éreztem, a gyermekévé fogadott.
Remegtem, mintha örökül hagyta volna rám a kizárólag műszerekkel mérhető szeizmikus rezgéseket. Hogy ennyi mindent elém fordít, ki, a lábam elé, hadd szedegessem fel, amire szükségem van – ettől finom remegés kezdett kísérni, bárhová mentem.
A levél kéthétnyi utat tett meg, mire elért hozzám. Teherautókkal hordták ki a törmeléket a városból, lehetetlen volt nem úgy értelmezni, hogy mindegyik darab kő, tégla egy kis történelem, amit eltüntetnek a szemünk elől. Valamit elvisznek, és sosem hozzák vissza. Úgy képzeltem, a leveleket is így hordták. Szerte az országban képeslapok és sebtiben írt levelek indultak útnak, amelyek mindegyike abban reménykedett, hogy címzettjét sértetlen egészségben éri. Ám az első napokban, talán az első hetekben is akadozott a levelek kézbesítése. Az éjszakák hosszúra nyúltak, mert egy ideig nem volt közvilágítás, vagy csak nagyon foghíjasan. A meleg víz régóta nem folyt, a gázra is várni kellett pár napot bizonyos negyedekben.
Sokáig azt hittem, időközben teljesült Gizi kívánsága, és már nem él, tényleg meghalt, nem várt meg. És akkor minden érthető.
Este lett, késő este, mire megértettem, nem meghalni, hanem élni akar, mert nem akárhogy akart meghalni.
Azt akarta, hogy tüntessem el a nyomát a halálának, változtassam meg a körülményeit és az idejét, mintha csak azt kérte volna, hogy a földrengés pusztítását vagy magát a földrengést tegyem utólagosan semmissé. A reggelt estévé, az éjszakát nappallá, ezért megvárt a halállal.
Miközben az estéket, az estékre következő reggeleket számoltam, amik között az éjszakát cigarettákba tekerve emésztettem föl és Lacira vártam, arra gondoltam, Eller Gizi bizonyára megőrült. De nem, a pótanyám elméje ép maradt, meggyőződhettem róla, amikor végül oda utaztam hozzá. Úgy feküdt az ágyában, mint akit sohasem érinthet meg egy földrengés, vagy mint akinek részletesen el kell magyarázni, hogy elhiggye, nincsen már meg a Casata tömbház Bukarestben, ahol a kedvenc süteményét árulták, és vele együtt több sugárút is örökre eltűnt a semmibe, a Duna vendéglővel, a Scalával és közel negyven másik épülettel együtt.
Azt mégsem tudtam neki, a színek szerelmesének a kijelölt halálos ágyánál rendesen elmagyarázni, hogy színek nélkül történt meg a tragédia. A bukaresti földrengésnek nem voltak színei, egyetlen összekoszolt folttá oldódva tapadt meg az emlékezetemben. Ha azt mondta volna valaki, hogy fessem le, milyen volt, nem tudtam volna színeket keverni a szavaimba. Esetleg szagokat, amik mellé az elme a maga előzőleg lekötött, készleten tartott képzetei segítségével talán színeket rendelhetett volna, ám az sem lett volna több csalásnál, pontatlanságnál. Kármin, bazalt, bársony, okker, pisztácia, cinóber, tűz – inkább az árnyalatok anyag felé mutató, belemártható és megformázható, kézzel tapintható jellege tolul föl, mintsem a szem retinája segítségével, a fény és az idegpályák összjátékából kikotyvasztható illúzió, a látásnak nevezett képesség végterméke.
A rothadó hús szagához hozzácsatolt méregzöld, amit a romok alól hajtott ki a szél.
A salétrommal terhelt sitt által fölszippantott vér vese barnája.
A falban kettészakadt, vécékagylók szennyét elvezető csövek megsárgult felülete.
Minek sorolni, nem ad feloldozást az emlékezésben, a gyászban. Maradjon hát minden úgy, ahogy volt, színtelen foltban. Szívesen lemondtam az éles kontúrokról a máramarosszigeti szegényházban.
A Casata cukrászdából az utolsó pillanatban jöttem el, pár perc múlva csak törmelék maradt belőle, mintha egy hatalmas zsák kiszakadt és tartalma az úttestre ömlött volna. A Romana tér közelében ért a rengés, ami először összegyűrte, majd feltörte az úttestet, vagyis inkább mindezt egyszerre. Bénultan, megzavarodva hallgattam az épületeket alkotó kő, tégla és beton süvítését. Az egymáson morajló anyag összeomlásának pusztító hangját éreztem és láttam, azt, hogy a föld mélye adta kölcsön, valami nyers természeti erőt, ami mégsem teljesen evilági. Láttam és értettem abban a pillanatban, nagyobb bizonyosság volt ez a letagadott isten léténél, hogy a világunkat valamiféle függöny választotta el mindig is a közelben leselkedő pusztulástól. A drapéria résén láthattam át a dühödten áttörő erőre. Lüktető rángással áradt át a féktelen tombolás. Formátlan alakot öltött, ám mégis mintha valami hatalmas, ezerkarú polipot szült volna át e világra a megnyílt vulva.
Láthatatlan csápjai találomra döntötték romba a papírmakett könnyűségével összeomló épületeket. Az utcát por és a törmelék fojtogató szaga lepte el, miközben a sohasem látott állat előmászott. A magukba roskadó betontömbök, több emeletnyi téglafalak pokoli zaját árnyékoló porfelhő torkon ragadta az utcára menekülő embereket. Felcsapó tüzek füstje kavargott keserűen a gázszag keserű okkerével. Tétován megszólaló szirénák tehetetlen vijjogását hallottam nagyon távolról, beszédfoszlányokba és sikításokba gabalyodva, melyek a kora este és az éjszaka közé ragadtak, akár a pokol tornácán felejtett lelkek kiáltásai.
Minden este megszületik a reggel, és minden reggel az este, vigasztalom magam.
A Romána térre menekülő emberáradatba keveredtem, akik az állat éhsége elől maguk sem tudták, hogyan szabadultak meg, vagy nem hitték még, hogy egérutat nyertek, és rohantak az összedőlő, saját romjaivá hulló estében. De nem volt este, nem volt semmilyen napszak, a pusztítás felfüggeszti a napot egész valójában.
Sokáig futottam az emberekkel, hogy hová, sem akkor, sem később nem tudtam volna megmondani, mert még sokáig velük futottam gondolatban, ha éjszakánként rám tört a pánik, és a reggelt az asztal alá bújva vártam.
Leginkább attól ijedtem meg utólag, hogy a tombolás közepette eszembe sem jutott Laci. Csak éjfél után, de lehet, hogy már a hajnali órákban nyilallt belém a felismerés, hogy nekem van egy férjem, akiről két hete nem tudok semmit. Pánikroham csak azért nem tört rám azonnal, mert a süket telefonkagylóba olykor valami távoli, elmosódó zajok mégis beszivárogtak, és emiatt azt hittem, sikerülni fog tárcsáznom a kórházat. Hangokat véltem hallani, vonalak kereszteződéséből átgurgulázó nevetésfoszlányokat, mintha meg sem történt volna a tragédia.
Úgy tűnt, a másik idősíkból jövő kacagás felülírhatja az elmúlt órák szörnyűségét, és én is csak, mint máskor, rendesen, a férjemet kérem a telefonhoz, mindjárt átveszi, és azzal vége lesz a rémálomnak. Ez a hajszálnyi remény kitartott fél órán keresztül, vagy tovább is, egészen addig, míg a mutatóujjam, amit újra és újra a körtárcsa megfelelő lyukaiba mélyesztettem, mintha kizárólag ezek a bakelitből kiöntött mélyedések volnának a kapaszkodók a valóságot megtagadó illúzióhoz, ahhoz a kitartó érzéshez, hogy minden rendben van, szóval az ujjam egy kapkodó pillanatban elszalasztotta a kiválasztott számot, a hármas helyett a négyest tárcsázta. Újra akartam kezdeni, de éreztem, hogy nincs több erőm. Sírva fakadtam, és az ágyon hanyatt fekve úgy aludtam el, hogy a polip szuszogásait hallgattam a fülemhez szorított kagylóban.
A Lacinak szánt dobos a Casatából sértetlen maradt, pedig a fél város összedőlt körülötte.
Fotó: Szabó Róbert Csaba FB-oldala
