2020-ban Bak Róbertnél lábgörccsel és a kisujja önkéntelen mozgásával jelentkeztek az ALS első tünetei – ezt az olvasó már a hátsó borító szerzői fülszövegéből tudhatja meg. Elvárásrendszert és értelmezési keretet jelöl ki a kötet számára. Később a szerző állapota romlott, például izomrángással.
A debütáló költőt nem ismerem és nagyon ismerem: Bak a Könyves Magazin elődjénél, a Konyves.blog.hu-n a kezdetektől rengeteg kommentárt írt giggs85 néven, a legnagyobb hazai könyvközösségi oldalon, a Moly.hu-n már 2000 könyv elolvasásánál (és értékelésénél!) tart, valamint rendszeresen ír kritikákat is.
Bár Bak Róbert profi olvasó volt mindig is, és ahogy a betegsége lépésről lépésre szűkítette lehetőségeit, olvasógéppé vált: tavaly 252 könyvet olvasott el, derült ki a Telex interjújából. A Moly.hu-n érdemes nézegetni, miket olvasott, mit és hogyan értékelt.
(Kis színes: a Moly.hu-n az értékelései első helyén a Biblia áll, és a verseskötete legjobb fricskája is ehhez kapcsolódik:
„Olvasnék még/ a szerzőtől”.)
Az Ameddig elhiszem című, az Ampersandnál megjelent 60 oldalas verseskötete megrázó eseménye a kulturális térnek, elsősorban nem esztétikai, hanem az egyén szempontjából. A hét legjobb könyvét bemutató sorozatunkban is többek között azért kap figyelmet, mert kilép a megszokott irodalmi elvárás- és keretrendszerből, hogy a személyest mutassa meg: azt a nézőpontot, ahonnan elbeszélhető és megmutatható, mit kezd az ember azzal a helyzettel, amikor szembesül egy betegséggel, amire az orvostudománynak még nincs válasza.
Parnasszus, kapargatás
A kötet első szövege tíz tényt sorol fel az ALS-ről. Pontokba szedve, röviden, nem magyarázva a részleteket. Innen lehet megtudni, hogy az ALS az idegsejtek betegsége, a központi idegrendszert érinti, elsősorban a mozgást irányító idegsejteket pusztítja el. A diagnózis után 3-5 éven belül bekövetkezik a halál. Az utóbbi két mondat idézet volt az első versből.
A verseskötet autofikcióként vagy dokumentarista szövegként olvastatja magát, a személyes érintettség alakítja irodalmi eseménnyé a kötetet.
A négy nagy egységből felépülő kötet első fele a folyamatosan közelítő halállal és az Istennel foglalkozik, a második Radnóti Miklós tarkólövésétől elindulva hozza játékba a közép-európaiságot, majd életképekkel zárul.
A kötet szerkezete széttartó, a versek színvonala hullámzó, de a négy tematikus rész előtt álló három szöveg az ALS-ről mindent meghatároz: a szerző az Ars Poetica. Írnak még ilyet? című versben az olvasót is megnyugtatja, hogy
„Nem kell szégyellnem,/ ha csak a Parnasszus lábát/ kapargatom”.
Ez a kapargatás egyáltalán nem kevés, sőt.
A szöveg értékelését és a szerző életrajzát ügyesen megtanultam szétválasztani az egyetemen annak idején. Nem különösebben érdekeltek az életrajzi adatok, felszabadító volt, hogy bármilyen könyvhöz leültem, minden előzetes tudás nélkül olvashattam és értelmezhettem. És ez megváltozott az évek alatt.
A kötet beszédpozícióját a következő állítás határozza meg leginkább: „Nem befolyásolja az érzékelést: A betegek érzékszervei, például a látás, hallás és tapintás általában érintetlenek maradnak”.
A saját tested börtönné válik, az elméd rabbá, és mégis ez adja meg azt a szabadságot, ami az íráshoz szükséges.
Felszámolás
A kötetkoncepció olyan erős szempontrendszert ajánl fel, ami sok-sok esztétikai kérdést felszámol. És azt gondolom, hogy sok szempontból ez az irodalom lényege: elbeszélni és megmutatni azt, amikre nincsenek szavaink, történeteink. „Hogy írjak arról,/ amikor meghalok?”
Ez a felszámolás alkotói és olvasói szempontból is zavarba ejtő, szinte radikális tett: mélyen emberi.
Nem komfortos, de olvasóként az irodalomban ritkán keressük ezt a biztonságos világot, miközben a reményt igenis szeretnénk megtalálni. A szerző története csak látszólag szól arról az iszonyatos munkáról, ami a test leépüléséről vagy a halálra való készülődésről szól, pedig ezek is igazán fontos részei a kötetnek.
Bak Róbert az irodalom eszközeit használva elmondja, megosztja tapasztalatát, hozzájárul a társadalom számára tabusított téma, a halállal való szembenézés tárgyiasításához. Az első és utolsó verseit tartalmazó kötet tétjei épp ezért egyszerre személyesek és közösségiek: arról beszél, amire gondolni sem merünk, nemhogy beszélni róla.
A látszólag lehangoló tematikájú verseskötet, ahogy magamon is átszűrtem, az olvasónak mégis reményt adnak (Szöllősi Mátyás a kötetbemutatón a szikár, dokumentarista jelleget emelte ki, és a szövegek felszabadító erejét).
A megszólalás felelőssége
Az Ameddig elhiszem című verseskötet nem a szerző súlyos és végzetes betegsége miatt válhat érdekessé, hanem azért, mert saját tapasztalatát irodalommá formálja. Az elmúlással vagy a halállal való szembenézés nemcsak személyes, hanem kulturális és társadalmi kérdés is, ami felerősíti minden olyan tanú nézőpontját, aki beszélni kezd róla.
A címek nem hazudnak, a témák tényleg azt járják körbe, hogyan lehet meghalni, és hogy egyszerű állat a halál, ami végül a szívet is megrágja. A személyes félelmeket általános, kulturális szorongásként is megmutathatjuk: „Megrémít, mert nem ismerem” – írja a halálról. És valójában senki sem ismeri: vagy különböző hitbeli, tudományos narratívákba ágyazzák a témát, vagy semmilyenbe. Nem beszélünk róla, nem tesszük ki a nyilvánosságba.
2024 szeptemberében hunyt el Karsai Dániel alkotmányjogász, ALS-beteg, aki az utolsó pillanatig küzdött az eutanázia engedélyezéséért. Színre vitte, megmutatta azt, amiről nem beszélünk. Ami nemcsak közös ügyünk, hanem kulturális, vallási és társadalmi értelemben erről szól az életünk: a szembenézésről a halállal.
Jobb vagy nem jobb?
„Hát verseket írok, anyám” – érkezik a vershelyzetben a válasz arra a köznapi kérdésre, hogy mit csinálsz egész nap az ágyban fekve. Egyik másik szöveghelyről ide citálhatjuk, hogy „Már nem vagyok sehol./ De az biztos, hogy ha engem olvasol,/ egy pillanatra mégis felébredek”.
A költő számára minden leírt verssel könnyebbé válik a benne tanyázó félelem, ahogy írja, és felteszi a kérdést, hogy vajon a verseitől jobb lett-e a világ. Jobb.
Bak Róbert átírta magát az örökkévalóságba, gondolatai, érzései, nézőpontjai, szavai, versei, esztétikai értékelésüktől függetlenül hatnak, vírusként beépülnek az olvasói történeteibe – ezért kellett megírni az Ameddig elhiszem című, első és utolsó verseket tartalmazó kötetet.
