Kétségkívül a tavasz egyik legnagyobb irodalmi szenzációja – Márquez eddig kiadatlan kisregénye mellett – Salman Rushdie memoárjának megjelenése. Nem akármilyen memoár ráadásul, hiszen az ellene 2022. augusztusában elkövetett gyilkossági kísérlet és az azt követő bő egy év történetét írta meg. A Késben mindössze egy rövid rész fikció, minden más valóság, úgy és ahogy azt Rushdie és környezete, elsősorban a felesége, családja és legközelebbi barátai megélték. Első oldalain Rushdie leszögezi, ebben a visszaemlékezésben azt próbálja megérteni, miről szólt ez a támadás – mert hogy egész biztosan nem A sátáni versekről.
Ha valaki tehát úgy áll ehhez a könyvhöz, hogy a regényeihez hasonló irodalmi élményben lesz része, akkor valószínűleg csalódni fog. Emellett kifejezetten eltanácsolnám a kötettől azokat, akik rosszul vannak a kórházi jelenetektől, vértől és sebektől, mert elég sok benne a naturalista leírás. Rajtuk kívül azonban a Kés bárkinek érdekes lehet, aki tudni szeretné, milyen testileg-lelkileg felépülni egy ilyen kataklizmikus erejű traumából. És bár Rushdie egyes könyveinek fel szokás róni, hogy bonyolult a nyelvezetük, ez a memoár könnyen olvasható.
Rushdie és a halálos ítélet
Mielőtt rátérnénk a szövegre, tekintsük át a merénylet hátterét. Salman Rushdie 1988-ban megjelent A sátáni versek című regénye azonnal botrányt okozott a vallásos arab világban: úgy vélték, hogy Mohamed próféta tiszteletlen ábrázolásával megsértette az iszlámot.
A könyv miatt 1989. februárjában Irán legfőbb vallási-politikai vezetője, Ruholláh Homeini ajatollah fatvát mondott rá: arról értesítette a világ „bátor muszlimjait”, hogy
halálra ítélte az írót, valamint a könyv fordítóit és kiadóit is, és közölte, ezt haladéktalanul végre kell hajtani.
Néhány hónappal később Londonban egy férfi meg akarta ölni az írót, de a bomba idő előtt robbant fel és a merénylő halt meg.
Rushdie és családja majdnem tíz évig bujkálni kényszerült a brit titkosszolgálat felügyelete mellett, ezalatt legalább hat támadást meghiúsítottak ellene. Japán fordítóját megölték, olasz fordítóját és norvég kiadóját életveszélyesen megsebesítették. Az író állítólag az al-Kaida halállistáján is szerepelt. A 2000-es évek elején aztán elege lett a rejtőzködésből és az Egyesült Államokba költözött.
2022. augusztus 12-én Rushdie New York államban, Chautauquában készült beszédet mondani arról, milyen fontos az üldözött írók védelme, amikor egy 24 éves, fekete maszkos libanoni-amerikai férfi a színpadra rohant és késsel tizenötször megszúrta. Később a támadó azt mondta, a fatvát akarta végrehajtani. Az írót életveszélyes állapotban vitték kórházba.
A késelés napjáról azt mondja:
„(...) szinte egyszerre tapasztaltam az emberi természet legrosszabb és legjobb oldalát.
Ezek vagyunk mi fajként: magunkban hordozzuk mind annak a lehetőségét, hogy szinte ok nélkül meggyilkoljunk egy idős ismeretlent (...), mind pedig ennek a betegségnek az ellenszerét is: a bátorságot, az önzetlenséget, azt a hajlandóságot, hogy önmagunk testi épségének kockáztatásával segítsünk annak a földön fekvő idős ismeretlennek.”
Az író tárgya önmaga
Először is az teszi ezt a kötetet különlegessé, hogy viszonylag ritka, amikor egy gyilkossági kísérlet alanya nemcsak, hogy túléli a merényletet, de mélységében meg is ismerhetjük az azzal kapcsolatos reflexióit.
Másrészt,
Rushdie nem ragad bele az áldozat szerepébe,
nagyon hamar igyekszik magához ragadni a helyzet, ha úgy tetszik, a narratíva irányítását, és a végére úgy tűnik, sikeresen.
Harmadrészt, ha ilyen életveszélyes helyzet nem is, de fizikai erőszak vagy más módon traumatikus esemény az olvasók életében is adódhat, és talán egy személyes vallomás segíthet nekik a feldolgozásban, de mindenképpen más szemszöget ad, mint egy önsegítő könyv, könnyebben átérezhető lelkileg.
Negyedrészt pedig, és ez furcsa lehet – mert valljuk be, Salman Rushdie könyvei nem arról híresek, hogy nagyon érzelmesek volnának, – a kötet másik hangsúlyos szála egy, a merénylettel gyökeresen ellentétes dolog: a feleségével, Rachel Eliza Griffithsszel megtapasztalt szerelem, hála és gondoskodás. Valójában a felépülés is kettőjük közös harca.
Miközben nagyon közel vagyunk az eseményekhez, hiszen az író maga mesél el mindent,
képes valamiféle irigylésre méltó távolságtartásra is.
Nagyjából kronologikus sorrendben halad, leszámítva néhány visszaemlékezést a bujkálással töltött éveiről vagy olyan találkozásokról, konfliktusokról, amelyek ismerete szükséges a jelen helyzet értékeléséhez.
Elmeséli a támadás előtti kellemes napot és estét, majd a merényletet és az utána következő káoszt. Beszámol a kórházban, majd a rehabon töltött hetekről, a poszttraumás stressz-szindróma okozta rémálmokról, az otthoni lábadozás hónapjairól, és arról is, hogyan tért vissza az élete lassacskán egy úgy-ahogy normális kerékvágásba. Ugyanolyan, mint előtte, tudja, hogy nem lesz.
És bár ő gyógyul, mégis újra meg újra kénytelen szembenézni a halállal: több író barátja nagybeteg és/vagy haldoklik (a könyv megírása alatt Martin Amis, nemrég pedig Paul Auster is elhunyt).
Szeretet és szimbólumok
Rushdie rácsodálkozik arra, hogy a helyzet, amiben találta magát, mennyi különös összefüggést és ellentmondást hordoz. Ott van például rögtön az emlékezet furcsa működése: elmondja, hogy például
nem emlékszik a késelés okozta fájdalmakra, mások viszont elmesélték neki, hogy igenis jajgatott.
Ehelyett a kritikus percekben olyan dolgok foglalkoztatták, mint hogy mi lesz a kulcsaival és a hitelkártyájával, hogy levágják róla a szép öltönyét. Szójátékok jutottak eszébe. És aztán az az érzés, hogy magányosan, ismeretlenek között hal meg, anélkül, hogy utoljára látná a felesége, Eliza, a fiai, Zafar és Milan, vagy a húga, Szamín arcát.
Érdekes tapasztalatnak nevezi azt is, hogy a gyűlöletből fakadó késelés és a felé áradó szeretet közt mekkora kontraszt van. Az államfők, írók, olvasók, barátok mellett névtelen szimpatizánsok ezreitől is áradtak felé a támogató, biztató üzenetek, és nem győzi elismételni, ezek mennyire sokat jelentettek neki.
Az író életében, világnézetében spirituális szempontból biztosan nem hozott változást a késelés: a hatására nem vált ateistából hívővé, nem hisz a csodákban, a sorsban, semmilyen fensőbb erőben. Élete filmje helyett a csődületet látta maga körül, nem volt fényalagút, a végén Szent Péterrel és angyalok harsonájával.
Mindössze egyetlen spirituálisnak nevezhető élménye volt: felidézi, hogy a
bensőjében valami, ő „egyik Énnek” nevezi, több kritikus pillanatban is azt mondogatta neki, „Élj. Élj.”.
De ezen az életösztönből eredő felszólításon kívül úgy véli, a családja és a barátai szeretete, illetve az orvosok szakértelme a felelős azért, hogy nem csak életben maradt, hanem nagyjából fel is épült. És a szerencse, hogy támadója valójában nem tudta, hova kell szúrni, hogy az halálos legyen.
A merénylet és a sebesülések asszociációk és történetek egész sorát juttatja az eszébe: megtámadott művészek, kések az irodalomban és saját korábbi életében, félszemű alakok. Persze Rushdie nem Rushdie lenne, ha nem gondolkodna el a dolgok szimbolikáján, jelentésrétegein, csodaszámba menő pillanatokon (még ha nem is hisz a csodákban) és a furcsa egybeeséseken. Ilyen egybeesés például az, hogy 2005-ös regénye, a Sálímár bohóc egy olyan képből született, melyen a gyilkos kezében a véres késsel állt. „De ha visszagondolok annak a regénynek a genezisére, nehéz a képet másnak látnom, mint – legalábbis – sejtetésnek.
A képzelet néha úgy működik, hogy még a képzelődő elme sem érti meg teljes egészében” – írja erről.
Bevallja ugyanakkor, hogy a sérülések közül – rengeteg sebhely, csak félig működő bal kéz – egyedül azt nem tudja feldolgozni, hogy jobb szemére megvakította az egyik döfés. Megtanul élni vele, nem bosszankodni miatta minden egyes pillanatban, amikor ez akadályozza, de mégis ez a legnagyobb veszteségélménye.
Gy. mint …
Támadóját Salman Rushdie nem saját nevén, hanem Gy.-nek nevezi a könyvben, mert, mint mondja, nem tudott másként gondolni rá, mint egy gyagyásra.
Furcsa módon haragot egyáltalán nem érzett iránta, csak értetlenség volt benne.
Megállapítja róla, hogy „ostoba, dühös”, és azt is, hogy ha ő írna egy olyan szereplőt, aki azért akar megölni valakit, mert képmutatónak tartja, akkor mindenki azt mondaná neki, nem meggyőző az indítéka.
Eleinte foglalkoztatja az írót a gondolat, hogy szembenézzen a férfival, beszéljen vele (a felesége megtiltja), de aztán a gyógyulás előrehaladtával egyre kevésbé érdekli ez.
A memoár második felében egy külön fejezetet szentel merénylőjének, és ugyan több képzeletbeli beszélgetést is lefolytat vele, hiábavaló, hiszen Gy. nem az a típus, akivel értelmesen lehet vitatkozni. Az érvek, a logika, a kérdezés nem képes átférkőzni a bigott vallásos gondolkodáson, ahol minden önmaga magyarázata egyben.
Rushdie érdekes megállapítása, hogy egy lőfegyverhez képest egy kés nagyon közvetlen kapcsolatot teremt gyilkos és áldozat között. Annál is érthetetlenebb ez számára, mert Gy. mindössze pár oldalt olvasott a műveiből és egy beszédét hallgatta meg, mégis közelről akart végezni vele.
A fejezet végén Rushdie tulajdonképpen ad egy manifesztót, amit szeretne ugyan elmondani a férfinak, de nem hiszi, hogy megértené.
„Művészet nélkül a gondolkodási képességünk (...) elsorvadna és elhalna.
A művészet nem fényűzés. Emberi mivoltunk lényegét alkotja, és nem kér különleges védelmet, csak jogot a létezésre.
Elfogad érveket, kritikát, sőt elutasítást is. Erőszakot nem.
És végül túléli az elnyomóit.”
Aztán alig több mint egy évvel a merénylet után az író a feleségével visszalátogat Chautauquába, hogy lezárja magában ezt a korszakot. Sőt, elmegy megnézni a börtönt is, de csak kívülről. Békét érez. És már ahhoz is teljesen indifferensen áll, hogy a férfival esetleg találkoznia kell a tárgyalóteremben. Azt mindenesetre kijelenti, hogy nem bocsát meg neki. (A legfrissebb hírek szerint az állami tárgyalás szeptemberben kezdődik majd, melyen Rushdie is tanúvallomást tesz. Az, hogy támadója ellen szövetségi szinten is indítanak-e pert terrorizmus vádjával, még nem dőlt el.)
Munka és szerelem
A késelés és a lábadozás Rushdie íráshoz való viszonyára is kihatott. Egy ideig eleve kétséges volt, hogy a szem- és kézsérülései miatt tud-e még valaha dolgozni. Amikor aztán kiderült, hogy tud, és három hónap után az íróasztalához ülve elővesz egy regénytervet,
azzal szembesül, hogy képtelen fikcióban gondolkodni.
Rájön, hogy bármennyire is úgy gondolta, nem tud írni a merényletről, mégis kell valamit kezdenie vele – ügynöke, Andrew Wylie, aki A sátáni versek óta vele van, már hetekkel azelőtt közli vele, tudja, hogy úgyis meg fogja írni.
És Rushdie felismeri, hogy munkává kell tennie maga számára a történteket ahhoz, hogy fel tudja dolgozni – annak ellenére, hogy az írást nem tartja terápiának. „Amíg nem foglalkozom a támadással, semmi mást nem tudok írni. (...) Ha megírom, akkor birtokba veszem a történeteket, uralmat szerzek fölöttük, a magamévá teszem őket, és elutasítom, hogy egyszerű áldozat legyek. Művészettel válaszolok az erőszakra” – fogalmaz.
A felesége és a házasságuk révén Rushdie képessé válik olyasmire is, amit korábban lehetetlennek hitt, pedig megpróbálta: írni a boldogságról. Ő és Eliza félve – és a szeretteik által féltve – léptek közös útra, a kapcsolatuknak már egészen korán olyan próbatételeket kellett kiállnia, mint a koronavírus-járvány alatti összezártság és betegség.
Az író egyik legnagyobb félelme az volt, hogy a házasságuk nem fogja kibírni a felépülésével járó nehézségeket és pszichés terheket.
Beszél arról is, hogy már a merénylet harmadik napjától elkezdték fotóval és videófelvételekkel dokumentálni a gyógyulását, mivel Eliza nemcsak költő, de vizuális művész is. Eleinte nem volt terv, aztán kialakult, hogy majd dokumentumfilmet készítenek belőle.
A nő számára, akinek ebben a kritikus helyzetben erősnek és támogatónak kellett maradnia, szintén a művészet volt a feldolgozás egyik módja. A könyv végén lévő vallomás alapján úgy tűnik, maguk mögött hagyták a rosszat, és rendületlenül mennek tovább, egymásba kapaszkodva.
A szabadság könyve
Rushdie-en érezhető az igyekezet, és több helyütt be is vallja, hogy nagyon nem szeretné, ha ez a késelés határozná meg további életét és az írói megítélését. Ugyanakkor elismeri és idővel belenyugszik, hogy ez bizonyos szempontból lehetetlen.
Kényszerű összehasonlításnak veti alá azokat az éveket, amikor bujkálnia kellett és a brit titkosszolgálat vigyázott rá, a lábadozása alatti rejtőzködéssel (bár inkább a paparazzo fotósok elől) és a testőri védelemmel.
Ennél persze többről volt szó: évekig ő volt a halálra ítélt, botrányos író, aki a maga fejére vonta a bajt.
A sátáni versek pedig sokáig csak ebben a fényben létezett, és az írót nyugati közéleti figurák is ostorozták.
A merénylet azonban teljesen más reakciókat váltott ki, szinte csak együttérzést, ez Rushdie-t egyrészt roppantul meglepte a korábbi tapasztalatok fényében. Másrészt félt például attól, hogy a lábadozása idején megjelent regénye, a Diadalváros kritikáit befolyásolja majd az iránta érzett sajnálat vagy szánalom. Ezért aztán nagyon megnyugodott, amikor nem így történt.
A Kés végső soron nemcsak az író felépüléséről szól, hanem egyben félreérthetetlen kiállás a szólásszabadság, a tények tisztelete, a művészet mellett, és a gyűlölettel, a „bigott revizionizmussal”, az intézményes vallások leegyszerűsítő, veszélyes nézeteivel szemben.
Bár Rushdie eljátszik a gondolattal, hogy kiszáll a közéletből és csak az irodalomnak szenteli magát, arra is rájön, hogy ezt egyszerűen nem teheti meg. Már nem.
Kötelessége felszólalni azon értékekért, amelyekben hisz, addig, amíg csak teheti.
Mert, és ennél a részletnél szebb lezárást nem tudok elképzelni:
„A nyelv is kés. Fel tudja vágni a világot, és feltárja értelmét, belső működését, titkait, igazságait. Át tud hatolni egyik valóságból a másikba. Felhívja a figyelmet az üres dumára, kinyitja az emberek szemét, szépséget teremt. A nyelv az én késem.”
Fotó: Rachel Eliza Griffiths / Penguin UK
