Bár a fülszöveg alapján azt hihetnénk, hogy elsősorban egy szerelem történetét találjuk majd az elbűvölő, bálnás borító alatt, ennél sokkal többet rejt magában ez a regény (ITT bele is olvashatsz). A magával ragadó, romantikus alaptörténeten túl ugyanis legfontosabb témája a bennszülött kisebbségek elnyomása, a lappföldi számik ellehetetlenítése vagy a Kanada legészakibb részén élő inuitokkal kapcsolatos kegyetlenkedés és népirtás.
Ezeket a problémákat azonban úgy mutatja meg, hogy nem rendelődik alá a fontos mondanivalónak, hiszen lélektanisága, lenyűgöző tájleírásai, az érzelmek sokféleségének bemutatása miatt sokkal több, mint egyszerű múltfeltárás. Az őslakosokkal szemben elkövetett bűnök témája a szereplők élettörténetén keresztül bomlik ki, nem a konkrét visszaélések, hanem azok hatásai válnak láthatóvá ebben az arányos szerkezetű és kifejezetten olvasmányos regényben.
A költői címet viselő kötetet a biológus, környezettudós finn szerző, Inkeri Markkula nemes egyszerűséggel Északnak ajánlja, annak a vidéknek, mely oly fontos a szerző számára, aki bejárta az Északi-sarkvidéket, hosszabb ideig élt Lappföldön és Izlandon, valamint a Spitzbergákon is. A Turkuban élő írónak ez a második regénye, mely eredetileg 2021-ben jelent meg Finnországban, s melyet 2025 legelején az Európa Kiadó hozott el Magyarországra, a Jón Kalman Stefánnson vagy Karl Ove Knausgard fordításairól is ismert Patat Bence tolmácsolásában.
A lírai Észak
A regény nyitóképében egy férfit látunk lezuhanni egy épület tetejéről, és már itt nyilvánvalóvá válik, hogy meglehetősen lírai prózával lesz dolgunk az olvasás során: „A lezuhant alak mezítláb van, a mellső zsebében törött üvegpalack, a bőre ánizs- és ürömillatú, és ahogy a mentős megállapítja, a szeme olyan sötét, hogy a pupillája nem is látszik rendesen. A kormorán a csendes tenger fölött lebeg, a patkány megtalálja az utat a tető belsejébe. A tető alatt kétszáz éves kőrisfa rázza ágait, a madarak hirtelen és egyszerre dalra fakadnak, mintha visszatartották volna a lélegzetüket.”
Ez a poétikusság elsősorban az északi tájak, a középpontban álló Baffin-sziget (és azon belül is a soha fel nem olvadó föld, Auyuittuq), a hatalmas Penny-gleccser vagy a lappföldi vidékek bemutatásakor érhető tetten, de az emberi érzelmek ábrázolásakor is megjelenik. Az északi táj flórája és faunája olyan gyönyörű képekben tárul elénk, hogy
szinte kedvünk lenne azonnal összecsomagolni, és elutazni erre a minden zordsága ellenére is fenséges, lenyűgöző vidékre,
ahol jegesmedvék, farkasok, bálnák és karibuk népesítik be a tájat, és ahol minden a fehér és a kék árnyalataiban pompázik.
Négy élettörténet összefűzve
A regény nemcsak az idősíkokat váltogatja (nagyjából az 1960-as évektől 2004-ig), hanem fejezetenként más perspektívából világítja meg az eseményeket. A négy fontos szereplő közül hol Unni, a fiatal gleccserkutató történetét, hol Jon, az alkoholizmusba fulladt életén merengő, a szülei után kutató inuit életét ismerjük meg, de külön nézőpontot kap Jon örökbefogadó anyja, Helen és szülőanyja, a fiát soha meg nem ismerő Alaise is.
Négy fordulatos és titkokban gazdag élettörténetbe nyerünk betekintést, a széttartó szálakat pedig az a Jon tartja össze, aki a nyitóképen lezuhan a tetőről. Az idő előrehaladtával az egyes történetek egyre inkább egymásba fonódnak, újabb és újabb összefüggésekre derül fény, így egyfajta nyomozást is folytatunk (a szereplőkkel együtt), ezért
a könyv egy ponton túl szinte letehetetlen, alig várjuk a végkifejletet, melyben a véletlennek is hatalmas szerep jut majd.
Szerelem, anyai szeretet, hiányérzet
A jól követhető, nyomozásra késztető szerkezet és a már említett lírai tájleírások (melyek mindig szorosan illeszkednek a történetbe, metaforikus képként sokat tesznek hozzá a szituációhoz, nem pusztán díszítőelemek) mellett A soha fel nem engedő föld egyik legnagyobb erénye az emberi kapcsolatok dinamikájának, ellentmondásainak ábrázolása. A szerelmi történetben a két magának való és hasonló sebeket hordozó hős egymásra találását, majd rövid időre beteljesülő kapcsolatát is érzékletesen jeleníti meg:
„Elnéztem Jont, a sapkája alól kilógó fekete haját, mandulavágású szemét és kissé görnyedt testtartását, és rájöttem, hogy mellette akarok maradni, a hideg lépcsőn vagy az ürömillatú matracon, akárhol, a következő viharig és évszakig, egészen addig, míg a vándormadarak százszor útra nem kelnek és vissza nem térnek, míg a bálnák újra meg újra fel nem jönnek a lékbe levegőt venni, míg a Penny el nem olvad, a hajam meg nem őszül, a bőröm törékennyé válik.”
Az egymásra találás szenvedélye mellett rendkívül erős az az érzelem is, ami Jonra a nevelőanyja, Helen felől irányul.
A gondoskodás, a végtelen szeretet képeit látjuk, amikor az anya a kis csecsemőt először a karjába veszi, vagy amikor a részeg, depresszióba süllyedt fia lakásán igyekszik rendet tenni, ahogy akkor is, amikor belevág, hogy megkeresse Jon valódi, vér szerinti szüleit. De megjelenik az anyai szeretet egy másik dimenziója is, az a hiányérzeten alapuló szenvedély, ami nem múlik el, évtizedek múltán is az anya szívében él a gyermek, akit kihordott, világra hozott. Akit soha, egyetlenegyszer sem látott, mégis visszhangként van jelen a testében, a teljes hátralévő életében.
Két világban élni egyszerre
Az árnyalt, ambivalens érzelmek bemutatása pedig azért működhet tökéletesen, mert Markkula rendkívül plasztikus karaktereket épít. Nemcsak a hősök kétezres évek eleji jelenét ismerjük meg, hanem múltjukat, legfontosabb gyerekkori traumáikat is.
Unni gyermekkora csupa szorongás: édesanyja elszakítja apjától, elviszi szeretett Lappföldjéről, a kopár hegytetők, a nagy folyók és a láptavak mellől, a számik hazájából, ahová csak nyaranta járhat vissza, hogy imádott édesapjával és kis szarvasával, Marttival tapasztalja meg a csendet, a békét, ami a „másik életéből” teljesen hiányzik. Jon gyerekkora ennél idillibbnek tűnik, ő Dániában, egy gyönyörű, rózsákkal benőtt kertben cseperedik fel, de eszkimó külseje miatt furcsának, magányosnak érzi önmagát, és ez későbbi életére is kihat, hiába nevelik szülei a legnagyobb szeretettel.
Olvadó gleccserek, megbocsáthatatlan bűnök
Az élettörténetek, érzelmek kusza hálójába fontos társadalmi és történelmi kérdéseket is épít az író, megmutatva néhányat az emberiség múltbeli és jelenbeli vétkei közül. Például
a kétezres évek fontos problémáját, a globális felmelegedést, az ökokatasztrófa fenyegetését,
azt, hogy mit veszíthetünk, ha nem vigyázunk a bolygónkra. Az olvadó gleccsereket aggódó glaciológusok tanulmányozzák, mint ahogyan az egyik hős, Unni is, aki a jég vastagságát, a kristályok hőmérsékletét kutatva többször is utal rá, mi vár a világra:
„A Penny széles hátán guggolva nagyon kicsinek érzem magam. És mégis folyamatosan visszahúzódnak a falai, centiről centire zsugorodik a háta. A hideg teleken még nő, és kora nyáron még mindig úgy morajlik, mint a világ ura, de egy napon talán feladja. Ti győztetek, morogja majd, felemeli szoknyájának fehér szegélyét, és folyóvá olvad, szoknyájának szegélye alól pedig feltárul a halott föld.”
A halott föld gondolata nem kap akkora szerepet a regényben, hogy klímafikcióként olvassuk, mégis fontos szál a történetben, lehetetlen nem gondolni arra, mi vár ránk, ha elolvadnak a hatalmas gleccserek, ha felolvad a mindig fagyott északi világ.
Kényszeradoptálások, az őslakosok ellehetetlenítése
A másik, a regény által felelevenített, múltbeli társadalmi probléma, az ún. Sixties Scoop sokkal hangsúlyosabb: a kifejezés az 1960-1980 közötti időszakot jelöli, melyben nagyjából 20 ezer inuit őslakos gyereket vettek el szüleiktől, hogy középosztálybeli fehér családoknak adják örökbe őket. Az örökbefogadások indoka az volt, hogy a gyerekeknek joguk van a jobb, minőségibb élethez, valójában
mindez az asszimilációs politika része volt, melynek keretében erőszakos módszerekkel próbálták beolvasztani az őslakos népességet.
A regény egyik bekezdése szerint népirtásnak tekintendő valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport gyermekeinek más csoporthoz való elhurcolása – így ami itt történt, ennek a népirtásnak a része volt. De a kanadai kényszeradoptálások mellett – bár kevésbé hangsúlyosan – a finneknek az őslakos számik anyanyelvhasználatának korlátozására irányuló törekvése, gyermekeiknek kényszerű, bentlakásos iskolákba költöztetése is előkerül a múlt feldolgozását is megkísérlő történetben.
A lélegzetelállító fehér tájban, az állandó fagypont alatt, a soha fel nem olvadó földön élő emberek ellen elkövetett igazságtalanságok hangosan visszhangoznak a regényben, miközben a rengeteg fájdalom, a lefagyott ujjak, az elveszített gyerekkor mellett felbukkan a remény, az újrakezdés pislákoló fénye is.
