Virginie Despentes gyakorlatilag botrányhősből került fel a francia irodalom magas polcára, nagyon is kiérdemelten – ahogyan ezt legutóbbi, MeToo-regényként is emlegetett könyve, a Kedves idióta is mutatja. Különböző marginalizált csoportok szószólója például feminista- és genderügyekben. Nem titkolja szexmunkás múltját, sem pedig azt, hogy leszbikus.
Tizenhét évesen elment otthonról, stoppolva bejárta az országot, és még 18 sem volt, amikor csoportos erőszak áldozata lett. Dolgozott prostituáltként, első könyve 1993-ban jelent meg Baise-moi (szó szerinti fordításban: Dugj meg!) címmel, amiből 2000-ben filmet is készített, de a túlzott obszcenitása miatt betiltották. Leghíresebb non-fiction munkája a 2006-ban megjelent King Kong Theory, amiben szexmunkásként szerzett tapasztalatait is megosztja, ahogy azt is, hogy hogyan élte meg a Baise-moi utáni időszakot.
A polgárpukkasztó személyiségből szép lassan egy széles körben elismert francia író lett, a művei iránti figyelem a magyarul 2022-ben megjelent Vernon Subutex trilógiával csak tovább erősödött, és végérvényesen felkerült a francia irodalom magas polcára. A háromrészes regényben egy csődbe ment lemezboltos és az egykori vásárlói szántják fel Párizst, jó sok droggal, erőszakkal és zenével. Despentes már egy komolyan vett író, amikor 2022-ben megírja a Kedves idiótát, aminek magyar fordítása tavaly ősszel jelent meg a Magvetőnél Kiss Kornélia fordításában. Az alig 300 oldalas könyv sűrű regény, sok feminista megmondással és hivatkozással, amiben az olvasót mégis arra hívja, hogy árnyaltan vizsgáljon meg olyan megosztó és provokatív kérdéseket, mint a szexuális zaklatás, a #MeToo-mozgalom, a függőség vagy az öregedés (ITT beleolvashatsz).
MeToo- és karanténregény
Az alaphelyzetünk a következő: Oscar, az író egy meglehetősen bunkó megjegyzést tesz Rebecca, a színésznő külsejére az Instagramon, mire a két szereplő e-mailezni kezd egymással. Kezdetben dühösen és agresszíven, aztán egyre nagyobb empátiával és megértéssel fordulnak egymás felé. Közben a férfit utoléri a #MeToo, egykori sajtósa, Zoé Katana vádolja meg szexuális zaklatással. Ebből az igencsak konfliktusos viszonyrendszerből bontakozik ki egy történet a gyógyulásról és az elfogadásról levelek és blogbejegyzések formájában.
Despentes már az első oldalon erősen indít: „Egy baromira letűnt világ tragikus metaforája ez a nő – földöntúlian szép volt, és rengeteg kamaszt vezetett be a női csábítás rejtelmeibe – mára meg varangyos béka lett. Nem csak az, hogy megöregedett. Kövér és elhanyagolt, undorító a bőre, az a tipikus ocsmány, nagypofájú nő”. Oscar durva szavai ezek Rebeccáról, és az ebből áradó kegyetlenség még úgy is megdöbbent, hogy ilyen kommenteket százával lehet olvasni a nap bármelyik percében a közösségi médiában.
Nem tűrjük el, ha egy híresség megöregedik: ha megműtteti magát, az a baj, ha nem, miért ilyen ápolatlan?
Nyilvános csatatér lett a közösségi média, ahol gátlástalanul fröcsögjük a magunk igazát, azonnal oldalt választunk, és úgy érezzük, mindenről jogunk van véleményt mondani.
Ha a Subutex volt a francia rock’n’roll regény, a Kedves idiótát nevezhetjük a francia MeToo- vagy karanténregénynek is – a könyv felénél beköszönt a covid, ami a függőséggel küzdő szereplőket egy teljesen új helyzet elé állítja. Oscar főként az alkohollal, Rebecca a drogokkal harcol.
Egy zaklató személyiségrajza
Különleges nézőpontot nyújt a kötet, mert a zaklatást mindegyik oldalról megismerhetjük. Egyrészt Oscar leveleiből kirajzolódnak az elkövető gondolatai az erőszakról: érti-e egyáltalán, mit tett? Van-e rá magyarázata? Hogyan beszél erről másnak?
Rebecca külső szemlélőként olvassa a férfi megéléseit, de ne felejtsük el, hogy Oscarral egy szexista komment miatt került eleve kapcsolatba. Szóval nem egy teljesen független nézőpont az övé, ráadásul idővel Zoéval is találkozgatni kezd, így a lány blogbejegyzései mellett hús-vér embertől is hallhatja, Oscar hogyan tette tönkre az életét. Rebecca mégis a férfi bizalmasa lesz, aki ugyanakkor a legjobbkor oszt ki egy virtuális pofont a férfinak, ha az az áldozat szerepében kezdene el tetszelegni.
És amikor már azt éreznénk, hogy Despentes túl megengedő lenne és felmentené a férfiakat, érkeznek a szövegbe Zoé Katana blogbejegyzései, amelyek tűpontosan megmutatják, mit él át egy abúzus áldozata.
Csak úgy, mint a férfiak nagy részét, Oscart is váratlanul érte a #MeToo,
eszébe nem jutott, hogy a patriarchátusból, a nők tárgyiasításából és leuralásából a nőknek egy napon elegük lesz. Hogy a hatalomban lévő férfiaktól kapott kéretlen figyelem nem kiváltság, ehelyett szégyenérzetet és dühöt okoz az áldozatban, aki minden eszközzel tiltakozna, ha egyáltalán lennének ilyenek a kezében. „Ez a MeToo nem más, mint a ribancok bosszúja. Mert már nem volt több energiánk meghallgatni, amit mondani akartak, ráadásul mindig csak hülyeségeket beszéltek” – közli egy ponton Oscar levelezőtársával, Rebeccával.
Oscar bár bocsánatot kér, Zoé ezt nem fogadja el: szerinte a férfinak fogalma sincs, hogyan tette őt tönkre, és Zoéban csak annyit lát, hogy ő az egyedüli, aki nem vette észre benne a zsenit. Hiszen az író Franciaország keleti részéből jött, egy melós fia, aki mindig csak arra vágyott, hogy elismert és elfogadott legyen a nagy írók között. Fontos és visszatérő motívum Oscar ábrázolásában, hogy a kitaszítottság érzése hogyan hat ki a jövőbeni cselekedetekre.
„Ha négyszemközt voltunk, sosem tudtam kiállni magamért. Hebegtem összevissza, hátráltam, elfordítottam a tekintetem, kimentem a szobából, a taxiban szorosan az ajtó mellett ültem, összezártam a térdemet, elvörösödtem, erőltetetten nevetgéltem, korábban távoztam az eseményekről, arrébb tettem a kezét, a fal mellett osontam, lapos sarkú cipőt viseltem, ha pedig éppen részeg volt, és viccesnek tartotta, szaladgáltam egy íróasztal körül, összeszorított foggal tűrtem, ha tapogatott, és volt olyan este is, hogy kirohantam az irodából. (…) A többiek látták, ahogyan könnyek közt, legyőzötten távozom. De senki nem gondolta, hogy ez probléma” – mindeközben Zoé valahogy így éli meg mindazt, amit el kellett viselnie.
Függőség és mélyülő árkok
A történet másik fontos alappillére a függőség, Oscart és Rebeccát ez is összetartja. Despentes megmutatja, hogyan működik egy függő agya, mivel jár, ha sikerül tisztának maradni, és hogyan lehet a visszaesés szélére zuhanni a legmagabiztosabb pillanatok után. Illetve hogy milyen megtartó ereje van a sorstársak közösségének, akik előtt álarc és ítélkezés nélkül felvállalhatják magukat, ami elviselhetőbbé teszi a covidot és a karantént.
Amit mankónak hittem, valójában elszívta az erőmet”
– ismeri el egy ponton Rebecca, aki 13 éves kora óta próbálgatja a szereket a herointól az LSD-ig. Esetében az is jól látszik, hogy a transzgenerációs traumák hogyan sodorhatják a függőségbe az embert.
A regény másik nagy témája az internetes zaklatás, valamint a közösségi média, azon belül is annak romboló hatása a társadalomra: bár egy csomó jó ügyért lehetne ezeken a felületeken harcolni, az csak mélyíti az árkokat a társadalomban, és általános megélés, hogy itt a legrosszabb arcunkat mutatjuk. A covid volt az egyik mélypontja az online vitáknak, ezt a mérgező közeget pedig az offline életbe is átemeltük, ahogy erre Rebecca is rámutat:
„Képesek vagyunk például olyan emberekkel összeveszni, akiket tíz éve ismerünk, mert nem tetszik az oltással kapcsolatos véleményük. Mondom én, aki elsőként vadásznám le őket, hogy aztán erőszakkal beoltassam, miközben azt mondanám, nyugodtan befoghatják a pofájukat a csodálatos DNS-ükkel együtt. Mégis, mit gondolnak, hogy néz ki a kurva genetikai térképük? Mint egy Picasso-kép? Rögtön utána meg arra gondolok: úristen, mi lett belőlem? Ki fogja a kormányt az agyamban? Mikor a büdös életben érdekelt engem a barátaim oltottsági helyzete?”
Ugyanakkor Zoé és sokan mások is a közösségimédia-platformokon próbálnak változást elérni, noha ezek a fiatal lányok számára »ellenséges területek«,
mert „mind-mind fehér férfiak tulajdonában vannak”, akiknek nem érdekük a változás.
Valamit nem veszek észre?
Olvasás közben sokszor gondolkodtam azon, hogy talán valamit nem vettem észre a szövegben, és azért érzek egyre inkább együtt egy zaklatóval. Ugyanis ahogy a történet kibontakozik, egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy Oscart tényleg egy kedves idiótának lássam (aki egyébként a magyar fordítással jól járt, hiszen az eredeti cím szó szerinti megfelelője inkább a kedves seggfej - cher connard lenne).
A zaklatás tagadásából és szerelmi viszonyként való keretezéséből jut el a tettei beismeréséig, és kezd először belegondolni abba, hogy ezzel mit okozott Zoénak – nemcsak közvetlenül, hanem közvetetten is azáltal, amilyen online gyűlöletcunami zúdul rá is a történet nyilvános felvállalása miatt. Viszont arra jutottam, hogy talán pont ez a szerző célja: hogy egy ilyen megosztott világban lássuk meg a címszavak mögötti embert, ezzel egy percig sem felmentve az erőszaktevőket vagy minimalizálva az áldozatok szenvedését.
