Miért gondolják a felnőttek, akik megélték a gyerekkort, hogy nem lehet máshogy csinálni, mint az ő szüleik? És miért nem teszik könnyebbé a saját utódaiknak a megismerést és a megértést, amiről a felnövés szól? Lana Bastašić Tejfogak című könyve tizenhárom novellában beszél a gyerektapasztalatról, arról a nézőpontról, amire nosztalgikusan szokás gondolni. Gyereknek lenni sok jó dolog mellett alapvetően borzasztó nehéz: a felnövés egyenlő az idegenség megismerésével.
Egyáltalán nem könnyű ajánlani a Margó Könyvek sorozatában megjelent Tejfogak című elbeszéléskötetet, mert minden bizonnyal nagyon kevesen kíváncsiak olyan szövegekre, amelyek szembesítenek minket saját gyerekkorunkkal.
Az olvasás a legtöbbek számára menekülés a mindennapok valóságából valahová máshová, leginkább egy sokkal izgalmasabb, érzelmesebb helyre. A boszniai Lana Bastašić elbeszéléskötete ezeknek pont az ellenkezője: egyszerű, minimalista szövegeken keresztül mutatja meg, milyen gyereknek, vagyis kiszolgáltatottnak lenni.
Mi a gyerekkor?
A kérdésre a nem hivatalos definíció: újabb és újabb események, történések megélése, megértése és feldolgozása. A felnövés folyamatos munka, és egyáltalán nem lényegtelen, mennyit segítenek a szülők vagy a felnőttek, és hogy milyen mintákat mutatnak.
Bastašić nem mesél, nem nosztalgiázik, nem keres metaforákat az elbeszéléseihez, hanem a tapasztalást mondja el, a munkát.
Azokat a történéseket, amikre senki nincs felkészülve, pláne nem egy gyerek.
„Gyakran ment üzleti útra, annyira gyakran, hogy időnként mondtad neki: Apa nélkül nő fel a gyereked! A hangsúly az apa szón volt, és mindig így mondtad, a gyereked, hogy legalább abban a mondatban közelebb hozd hozzám, és persze magadhoz. Apám gyereke voltam, de apa nélkül nőttem föl. De ez is a játék része volt - egy téves lépés, csönd, az első mondat, a drámai fejlemény, egészen a csúcspontig, amely mindig azonos volt -, apám gyereke voltam, apa nélkül” (105. oldal) – ez egy általános tapasztalat, ami bár az egyik novellában szerepel, mégis kiterjeszthető az egész kötetre: hogyan és mennyire vannak jelen a szülők?
A tizenhárom novella egy egységes univerzumot ábrázol, egy nézőpontot mesél el: a gyerekekét. Akik nem látszanak, nem hallatszanak, akik kisebb vagy nagyobb történeteken keresztül kapnak betekintést a felnőttek világába, minden esetben bármiféle segítség, támogatás vagy empátia nélkül.
A világ megismerése
Bastašić nézőpontválasztása önmagában véve is értékválasztás, a novellákban nem foglalkozik a jóval és a rosszal, csak a dokumentálással, amit felnőttként végez el. Ez az elbeszélői technika segít a gyerektapasztalások elmondásában, és ez hozza létre azt a távolságot, amit nem homályosít el a nosztalgia.
Nem az ártatlanság elvesztéséről szólnak a szövegek – ezt fontos hangsúlyozni –, hanem a minket körülvevő kapcsolatokról és hatásokról, amelyek sokszor az unalmas, hétköznapi családi életben történnek.
Ezek a gyerek nézőpontjából általában súlyos történetek, amiket egész életükre magukkal visznek.
Viszünk, mert a Tejfogak hiába a gyerekek nézőpontjából mesél az életről, minden elbeszélés másik fele a felnőttekről szól, akik a hatalmat birtokolják, a szabályokat előírják, és akik úgy hozták létre a világot önmaguk számára, mintha semmit sem tanultak volna a saját gyerekkorukból. Lana Bastašić történetei kis túlzással bármikor és bárhol történhetnének, mert a Tejfogakban a világ alapvetően a négy fal között, a családban zajlik.
Az idegen nézőpontja
„Sokáig tartott, mire megfojtottam apát” – ezzel a mondattal kezdődik a kötet és Az erdő című novella (olvasd el). Az apa egyedül jár az erdőre, kiszellőztetni a fejét, így mondja. A faluban is beszélnek már róla, és a feleségéről is, mert a férj viselkedéséből egyértelműen következik, hogy otthon nincs minden rendben: „Apa depressziós volt, csak akkoriban ezt a szót még nem használták”. Semmi sem érdekelte a férfit, az sem, hogy a gyereke esetleg követi őt az erdőbe, ahol lehúzza a cipzárját és magához nyúl. Hogyan reagál erre a gyerek?
A gyerek ilyen és ehhez hasonló jelenetekkel szembesül a Tejfogakban, és olvasóként mi is ezt a nézőpontot vesszük fel:
egy idegenét, aki kíváncsi, és meg szeretné érteni, mi történik körülötte.
Az elbeszélésekben gyerekek vannak meg felnőttek, nevek nincsenek.
A konfliktusok egy iskolai rajzórán is elindulhatnak, ha a fiú azt mondja a padtársának, hogy „a rajzod faszt se ér”. Mindketten a Holdat rajzolták le, a kislány mosolygósan, sapkában, a kisfiú kráterekkel és egy pöttyel, ami az ember volt. Az érdekesen és jó értelemben kedvesen építkező történet itt fordul át, később családon belüli erőszakhoz vezet, mert a pofon és a nadrágszíjazás bizony az.
A kiszolgáltatottak fájdalma
Semmivel sem könnyebb feleleveníteni azt a pillanatot, amikor a nagynéni meghal. És ami előtte történik: családi készülődés, majd rokonsági és testi határok felrúgása. Itt olvasható a könyv egyik legerősebb leírása: „Anyának olyan az illata, mint egy gyöngyvirágos bureknak”. A fordító, Rajsli Emese munkája szűk, nehéz, levegőtlen teret teremt, ahol bármi megeshet: szétroppantott, nyálkás halak, pszichológusnő, fogtündér, háborúból visszatérő apa, uszoda, vérzés. És ott vannak a teljesítménykényszeres szülők is, akik elvárásokat támasztanak a gyerekek felé, nem pedig megérteni akarják őket.
Rengeteg a fájdalom. Az utószót író Láng Orsolya is azt emelte ki, hogy
„különböző hangok szólalnak meg ugyan, de mind ugyanazt mondják: nagyon fáj”.
„A gyerek kiszolgáltatott, mindig és minden körülmények között a felnőtt önkényuralom áldozata. Úgy kell elfogadnia mindent, ahogy van, benyelnie azt a maszlagot, amivel a felnőttek etetik, esetenként pont az ő rosszul felfogott érdekében. Ám a gyerekben van önérzet, van ébredő öntudat, ezért lázad. Lázad gondolatban, és lázad cselekedetben. Lázad úgy, hogy ellentmond, és lázad úgy, hogy engedelmeskedik. Lázad nyíltan, és lázad titokban. Irgalommal lázad a kíméletlenség ellen. Kárt tesz, mert jobbítani akar, ki akar törni az adott keretek közül” – írja Láng Orsolya.
A Tejfogak-kötet természetesen a felnőttekről is sokat beszél, akik a gyerek nézőpontjából soha nem látszanak sem biztos pontnak, sem segítségnek. A novellák ügyesen építik fel a gyerekek és a felnőttek közös, mégis szétválasztott világát, ami rávilágít, hogy egy felnőtt se tanult a saját gyerekkori történeteiből, és ezért nem is akar másnak segíteni a megértésbe.
Minden gyerek magára van hagyva a saját történetében.
