A Menny és pokol trilógia, valamint számos kiváló regény és elbeszéléskötet szerzőjével, Jón Kalman Stefánssonnal magyarul nemrégiben megjelent Versek című kötete kapcsán többek között költészetről, halálról, édesanyja korai elvesztéséről, Gunar Gunnarson Advent című kisregényéről beszélgettünk, de szóba került az is, mi mindent köszönhetünk a kutyáknak.
Elsősorban prózaíróként ismerjük önt, de egyre inkább köztudott, hogy pályafutását költőként kezdte. Még mindig foglalkozik lírával? Mennyiben más a munkamódszere amikor verset ír?
Igen, 1988-1993 között három verseskötetem jelent meg, de aztán lassan áttértem a prózára, és 1996-ban napvilágot látott az első regényem. Azt hiszem, hogy
a regényírás egyszerűen a véremben volt, csak sok időbe telt, mire ráébredtem erre.
1994 és 2018 között nem írtam verseket, ha nem számítjuk azokat, melyeket a regényeimben alkottam. Mindig is hiányzott a versírás, de a lírai tehetség egyszerűen elhagyott, amikor a próza átvette az uralmat az életemben. Persze még ekkor is költő voltam a szívem mélyén, mindig is az voltam, mindig is az leszek, és ez talán a prózámon is nyomot hagy.
Minden nap olvastam verseket, és nagyon örültem, amikor néhány évvel ezelőtt rájöttem, hogy újra tudok verseket írni. A negyedik verseskötetemet három évvel ezelőtt jelentettem meg, és azt tervezem, hogy 2025-ben vagy 2026 elején kiadom az ötödiket is.
Nagyon más verset és prózát írni, de nehéz elmagyarázni a különbséget. A versek egyszerűen csak jönnek, figyelmeztetés nélkül, követelve, hogy megírjam őket. Lehetetlen, hogy leüljek és eldöntsem, hogy akkor most verset írok. Egyszerűen csak jönnek, amikor akarnak és szinte áldottnak érzem magam, amikor megérkeznek.
A legtöbb költőnél már egészen fiatalon megmutatkozik a versírás iránti szenvedély, általában egy nagyon erős érzelem, például a szerelem hatására. Emlékszik, mi volt az az érzés, amelyről úgy érezte, hogy le kell írnia, hogy ebből versnek kell születnie?
Szerintem részben mítosz, és nem tény az, hogy a költészet fiatal korhoz kötött. Bizonyára vannak költők, akik fiatalon írják a legjobb verseiket, és erre persze van nagyon híres példa, mint például Rimbaud, de vannak olyan költők is, akik idősebb korukban válnak jobbá. A költészet maga az örökkévalóság, ezért az idő törvényei nincsenek rá hatással.
Én viszonylag későn kezdtem, már húszéves korom után, és nagyon jól emlékszem arra az izgalomra, amikor felfedeztem ezt a tehetséget, hogy képes voltam néhány szóval megragadni valami leírhatatlan dolgot. De emlékszem arra a gyötrelemre is, amikor ez nem sikerült.
Agónia és izgalom, talán ez a két legfontosabb érzés, amikor az ember fiatal költő.
„Találj valami címet az életednek” – írja A halál nem szereti a viccet című versében. Mi lenne az ön életénk a címe?
Szerencsére nem tudom, de remélem, hogy ezt a címet folyamatosan írom a műveimmel, az életemmel, és hogy a végén ez egy ragyogó, fénylő cím lesz, olyan valami, ami világít a sötétségben.
Milyen típusú költészet áll közel önhöz? Kiket olvas és milyen gyakran vesz kézbe versesköteteket?
Mindig verseket olvasok, a versolvasás számomra épp olyan hétköznapi dolog, mint a lélegzés. És ugyanolyan fontos is. Mindenféle költészetet olvasok, minden korból és minden országból, és sohasem utazom verseskötetek nélkül. Nagyon gyakran van nálam Szymborska vagy Louise Glück, Tomas Tranströmer vagy Borges, Bertolt Brecht vagy Adam Zagajewski, vagy néhány sokkal régebbi költő, mint például Petrarca, Catullus, Sappho vagy Enhéduanna – aki több mint 4000 évvel ezelőtt írt csodálatos, erős verseket, ő az első néven nevezett költő, akiről tudunk. Tíz évvel ezelőtt egyébként 18 különböző költő 90 versének fordítását adtam ki, ezek között szerepelt többek között Jo Shapcott, Zagajewski, Franz Wright, Charles Bukowski és Paul Celan is.
Mit gondol, van helye a költészetnek a mai világban? Nem érzi úgy, hogy az emberek egyre inkább elfordulnak tőle?
A költészet legalább ötezer éve velünk van, és nem hiszem, hogy el fog tűnni. Bár ritkán olvasták nagy tömegek, de egy vers csodákra képes, és tökéletes forma napjainkban. Mindenki az időhiányra panaszkodik, ezért a vers tényleg tökéletes: elég, ha húsz másodpercet vagy 2-3 percet szánunk az elolvasására, és ha jó, és tudunk kapcsolódni hozzá, talán egész életünkben emlékezni fogunk rá. Valami, aminek az elolvasása kevesebb mint egy percet vesz igénybe, és akár egész életedben társaságod lesz, szerintem ez már valami.
Ha az emberek valóban elfordulnak tőle, az részben azért van, mert túl sokan úgy gondolják, hogy a versek nehezen megfejthetők, unalmasak vagy túlságosan ünnepélyesek. De ez nagy tévedés, hiszen a költészet sokféle, és a versek lehetnek viccesek, egyszerűek, világosak, szemtelenek, lehetnek olyanok, mint a nyílt sebek, vigasztalhatnak, vezethetnek és gazdagíthatnak. Némelyik persze dagályos, bonyolult és meg kell dolgozni azért, hogy megértsük, de ez is nagyszerű élmény.
A költészet egyszerűen irtó jó társaság, olyan mint egy barát, akivel lehet kávézni, sörözni vagy csak simán együtt lógni.
A halál megfoghatatlansága minden szövegében megjelenik, és a költészetében is több irányból közelít hozzá. Miért érdekli ennyire a halál?
Nehéz megmondani, mindig is kíváncsi voltam a halálra. Talán azért, mert fiatalon, mindössze ötéves koromban elvesztettem az édesanyámat. Nagyon közel álltunk egymáshoz, és emlékszem, hogy igazságtalannak tartottam, hogy meg kellett halnia, és a gondolataimban mindig próbáltam megtalálni a módját, hogy eltöröljem az élet és a halál közötti határt. Később, amikor idősebb lettem, azt akartam kideríteni, hogy mi is a halál: vajon a teljes, abszolút vég, vagy pedig valami egészen másnak a kezdete – vagy talán valami a kettő között?
Azt hiszem, még mindig próbálom megfejteni ezt a kérdést. Kétlem, hogy egyértelmű választ találnék, de keresés közben az ember mindenféle dolgokba belefut, és olyan válaszokat talál, amelyek újabb kérdéseket vetnek fel. És talán az a legfontosabb, hogy mindig kérdezzünk, és soha ne hagyjuk abba a válaszok keresését. Az élet maga a kérdezés. Néhányan azt mondják, hogy a halál a végső válasz az összes kérdésre, és talán így is van. De a helyzet az, hogy senki sem tudja biztosan. És ez szárnyakat és szabadságot ad nekünk.
A verseiben, ahogyan a prózájában is, általában emberi érzelmekről, vágyakról, fájdalomról olvasunk. A magyarul most megjelent, Versek című kötetben azonban több vers is szól átlagos dolgokról, kevésbé emelkedett témákról. Például kutyákról, ami engem különösen megfogott. Miért válik egy kutya a költészet tárgyává?
Azt hiszem vagy remélem, hogy mindenről írok: a kávézásról, a halálról, gondolatokról, érzelmekről, de vicceket is mesélek, a lényeget tekintve mindez ugyanaz számomra. A kutyák csodálatosak és képesek jobbá tenni az életünket, hihetetlenül hűségesek, őszinték és mindig ott vannak mellettünk. Több mint 12 évig volt egy kutyám, a neve Brodie Collie volt, és kilencéves korában írtam róla egy verset. Fontos része volt a mindennapjaimnak, és rengeteg értékes emlékem van róla, a legtöbbjük boldog, mosolygós. Lenyűgözött az a teljes bizalom, amit irántam tanúsított, nem volt köztünk semmiféle árnyék.
A macskákról sok verset lehet találni, ez érthető, hiszen bizonyos értelemben kiszámíthatatlanok, mint maga a költészet. De a kutyákról nincs sok, annak ellenére, hogy milyen csodálatos dolgokat adnak nekünk a társaságukkal és a bizalmukkal.
Azért akartam írni a kutyámról, hogy kifejezzem hálámat, és hogy ő, valamint a többi kutya is emlékezetes maradjon.
Gunnar Gunnarsson Advent című kisregénye most jelent meg magyarul, az előszót pedig ön írta hozzá. Miért tartja fontosnak ezt a könyvet?
Mert tökéletes regény és decemberben különösen nagy élmény olvasni. A stílusa rendkívül költői, a története egyszerű, mégis időtlen. Annak ellenére, hogy a főszereplők (egy ember, egy birka és egy kutya, mind nagyszerű karakterek) a heves hóviharban és a nagy hidegben próbálnak utat találni, a történet tele van melegséggel, humorral, bölcsességgel és emberséggel. Ez a könyv olyan, mint egy meleg szív, melynek dobbanásai gazdagítják az életünket.
Közeledik a karácsony. Hogyan tölti az ünnepet?
A családommal fogom tölteni. Ez a legfontosabb dolog, és számomra ez jelenti a karácsony boldogságát: együtt lenni azokkal, akiket szeretünk. Könyveket olvasni, beszélgetni, és emlékezni arra, hogy az emberiség egy család – együtt megmaradunk, megosztva azonban biztosan elbukunk.
