A Fehér egy pontján arról ír Bret Easton Ellis, hogy a regény műfaja és úgy általában az írók ma sokkal kevésbé hatnak az amerikai kulturális-közéleti párbeszédre, mint korábban. Ha csak őt magát nézzük, akkor ez sajnos érvényes, mert annak ellenére, hogy mindegyik - hosszú kihagyásokkal megjelenő - könyve sikeres,
olyan erejű reakciókat egyik sem váltott ki, mint az Amerikai psycho,
és legutolsó regényét, a Nullánál is kevesebb folytatását, a Királyi hálószobákat talán már csak a rajongók tudták maximálisan értékelni.
Belőlük azért még mindig bőven jut Ellisnek, a közönsége másik része pedig azokból áll, akik szinte mindenen felháborodnak, amit ír vagy mond. A tábort az elmúlt években regények híján leginkább online, a Twitteren és podcastok formájában éri el, és a hírnevéhez méltóan és a Twitter terjedelmi korlátai miatt is itt is sarkosan, provokatívan fogalmaz, és nagyon szeret veszekedni.
Most azonban itt van az eredetileg két éve megjelent Fehér, ami ugyan nem egy regény, hanem egy nyolc esszét tartalmazó kötet, de mégiscsak egy új BEE-megjelenés, amiben a szerző az Egyesült Államok aktuális társadalmi-politikai-kulturális témáin elmélkedik. Egy olyan szerző, aki tudja magáról, hogy kivételezett helyzetben van (Los Angelesben élő, fehér, homoszexuális, sikeres író), de emiatt nem akarja magát rosszul érezni - a könyv címe is emiatt lett szándékosan az, ami. (Jó, nemcsak amiatt, hanem az Ellis által olyannyira kedvelt Joan Didion White Album című esszéje miatt is.)
Ehhez az erőteljes kiinduláshoz képest mindenképp csalódás az a Bret Easton Ellis-kép, ami elénk tárul az írásokat olvasva. Visszatérő kép ugyanis, hogy a hatvanhoz közeledő író éjszaka a gép előtt görnyed és a Twitteren lóg, beszólogat, majd
másnap meglepődik, hogy következménye vagy legalábbis hírértéke van annak, amit csinált.
Hiába feszeget érdekes témákat, ahogy a Fehérben ezekről az ügyekről beszél, abból inkább a sértettség és a magyarázkodás érződik. Ő mindig csak egy kis félig vicces, félig komoly megjegyzést tesz, a reakciók pedig mindig túlzók. Ezekről a reakciókról is lehet persze vitatkozni, de az biztos, hogy Bret Easton Ellisnek komolyabb baja nem származott ezekből a dolgokból (maximum nem engedték be a GLAAD - Meleg és Leszbikus Szövetség a Rágalmazás Ellen - gálájára). A Fehérben említett esetek közül ráadásul sok már viszonylag korábban történt, de BEE oldalakon keresztül emlékszik vissza arra, amikor 2012-ben arról twittelt, hogy Katheryn Bigelow nem is annyira jó rendező, és azért értékelik igazából a filmjeit, mert nő; vagy amikor a Glee című sorozattal és a HIV-vel viccelt.
A twittelgető Bret Easton Ellis mellett a másik én, akit a legjobban megismerünk, az az, aki a különböző nemű, bőrszínű és jellemzően gazdag barátaival étterembe jár. Ezen emberek többségéről azt tudjuk meg, hogy nem Trumpra szavaztak, és Ellis szerint legalább olyan szélsőséges nézeteket vallanak róla, mint a republikánusok Hillary Clintonról. Ellis nem érti a barátait - akiknek igazából ugyanolyan az életük, mint korábban -, hogy hogyan készülhetnek ki ennyire, ők meg azt nem értik, hogy ő miért nem készül ki, és hogy miért nem szavazott senkire, illetve, hogy hogyan merészeli a demokraták felelősségét firtatni. Bár Ellisnek sok esetben igaza van, például abban, hogy Trump bizonyos intézkedései nem sokban különböztek Obama (“nyolcévnyi jazzes hipszterstílus”) megoldásaitól, de azért a mából olvasva mégsem annyira jól jön ki ebből, hiszen a Trump-korszak azzal végződött (legalábbis egyelőre), hogy félőrültek megostromolták a Capitoliumot.
BEE pozíciója valami olyasmi, hogy most már minek felháborodni, a választásnak vége, az emberek döntöttek; másrészt viszont ő már komolyabban tanulmányozta Trumpot, aki ugye
Patrick Bateman idolja volt az Amerikai psychóban,
és emiatt felkészítette magát arra, hogy mindez bekövetkezik. Trump mentén továbbá előkerül a Black Lives Matter mozgalom és Kanye West is - előbbivel BEE-nek “esztétikai” problémái vannak, utóbbi pedig a szórakoztatóipar és a hatalom inspiráló megszállottja, akiről Ellis biztosan tudja, hogy megnyilvánulásaira “bipoláris dada performance-művészetként” kell tekinteni.
A Twitterrel és Trumppal nem is az a baj, hogy szó esik róluk, hanem, hogy annyi szó esik róluk, hogy egy idő után unalmassá is válnak és elnyomják a kötet értékesebb, érdekesebb részeit. Hiszen a Fehér lapjain szóba kerül még Richard Gere és a férfi test ábrázolása az Amerikai dzsigolóban; a Nullánál is kevesebb és az Amerikai psycho keletkezése (a többi regényé már csak alig); Charlie Sheen vesszőfutása; a meleg férfi mint “mesebeli manó” és általában a meleg férfiak filmes ábrázolása; és természetesen Hollywood, de az Amerikai psycho musicalváltozata kapcsán a Broadway is. David Foster Wallace-ról is hosszabban ír Ellis, akit túlértékelt szerzőnek tart, a Végtelen tréfát sosem tudta elolvasni, cikkeit pedig “túlírtnak és némiképp leereszkedőnek” érzi. Ennek ellenére szerinte is zseni volt Wallace, ám irigy nem volt rá, ellentétben Jonathan Franzennel, akitől a Javítások egy olyan könyv, amiről
azt gondolja, bárcsak ő írta volna meg.
És végül nem maradhatnak ki a Fehérből a milleniálok, azaz a Puhány Generáció tagjai (Generation Wuss) sem, akik mindenen megsértődnek és mindenre érzékenyek, akik a legjobban megfeszülnek Trump győzelmétől; közülük került ki Bret Easton Ellis párja is. Ha ők túlérzékenyek, akkor Ellis nyilvánvalóan érzéketlen, amit azzal magyaráz, hogy amikor ő felnőtt, akkor a munkanapokon szinte nem is látta az apját, és amúgy sem figyeltek rájuk annyira, mint manapság a szülők a gyerekeikre, és magukra voltak hagyatva. Ő azt gondolja, hogy a Puhány Generáció tagjait a saját szüleik “fojtották meg” azzal, hogy nem tanították meg őket az élet nehézségeit kezelni, akik erre inkább az “érzelgősségbe menekültek” és “áldozatnarratívát kreáltak”. Nagyon különböző hozzáállást hiába is várhatunk Ellistől, de azért ott talán még ő is mélyre süllyed, amikor “csínyként” hivatkozik egy öngyilkossággal végződő tragédiára.
Azt gondolom, az veszi kezébe a Fehért, aki olvasott már korábban Ellistől is valamit, és így tudja, hogy mit várhat, ő maga pedig úgy fogalmaz, hogy ez az a fajta könyv, ami
azoknak szól, akik a teljes életművet olvasták már.
Ők végülis megkapják a szókimondást és a karakteres álláspontot, és önazonos a helyenkénti túlzás is, de arra talán ők sem számítottak, hogy ha egyszer lesz egy Bret Easton Ellis-esszékötet, akkor az leginkább arról szól majd, hogy a Twitterről magyaráz és magyarázkodik, meg hogy meglepődik azon, hogy hatással van valami, amit ő mond úgy, hogy direkt hatása legyen.
