Képzeletbeli falu Mexikóban. Egy csapat gyerek az öntözőcsatorna zavaros vizében oszladozó, felpuffadt holttestre bukkan, amelyről kiderül, hogy a boszorkány hírében álló füvesasszonyé, aki az 1978-as hurrikán idején elhunyt anyjától örökölte a tudományát, és akihez a falubeliek gyakran fordultak segítségért ügyes-bajos dolgaikban. Meggyilkolták. A gyanú két fiúra terelődik, akiket néhány nappal azelőtt egy szomszéd a boszorkány házánál látott egy magatehetetlen testet cipelni. A bűntényben érintett szereplők mesélik el a történetüket szívszorítóan nyers, megejtő erővel. Olyanok ezek a fejezetek, mint a hurrikánok idején az áradás következtében meginduló hegyoldal: feltartóztathatatlan szövegfolyam zúdul ránk. Az olvasót valósággal elárasztják a szavak; ugyanúgy csapdába kerül általuk, mint ahogyan a szereplőket tartja fogva a nyomorúságos életük, a hatalmi és gazdasági viszonyoknak való kiszolgáltatottságuk, a pótszerként használt függőségi eszköztár, beleértve a testiséget is, amelyet a szerző már-már pornografikus bátorsággal jelenít meg.
Fernanda Melchor: Hurrikánok évada (részlet)
I
A folyótól felfelé vezető úton közeledtek a kanálishoz a vakító déli napsütésben csúzlival a kezükben, hunyorgó szemmel, harcra készen. Öten voltak plusz a bandavezér. Egyedül ő viselt fürdőruhát: piros úszónadrágja tűzfoltként villogott a száraz nádcsonkok között; május eleje volt, az új hajtások még alig látszottak. A többiek alsónadrágban követték, térdig sárosan. A négy nagyobbik fiú felváltva cipelt egy vödör kavicsot, amit aznap reggel gyűjtöttek a folyóparton. Összevont szemöldökkel, elszánt tekintettel kerülgették a nádcsonkokat, még a hátul slattyogó legkisebb sem merte volna bevallani, hogy fél. A csúzlija gumiszalagját végig megfeszítve tartotta, és a bőrbetétben már ott lapult egy kavics, hogy csapda esetén a legelső gyanús jelre kilőhesse. És minden gyanús volt: a hátuk mögött, a fák rejtekében láthatatlan őrszemként figyelő bentévi madár éles rikoltása, a félrehajtott levelek surrogása, a sziklák felől arcukba süvítő szél, a vészjósló csend, a vakítóan fehér égen keringő fekete madarak és az az iszonyatos, orrfacsaró bűz. Nem győzték köpködni a nyálukat, nehogy a belüket is kihányják tőle; rosszabb volt, mintha valaki egy marék homokot hajított volna a szájukba. Legszívesebben visszafordultak volna, de a vezetőjük a nádas szélére mutatott, mire hasra vágódtak a száraz fűben, és a banda tagjai zöld legyekkel körülvéve, szorosan egymás mögött haladva, egy test, egy lélekként találtak el a bűz forrásáig: a csatorna sárgán habzó vizének felszínén egy rothadó hulla lebegett az országútról odasodródott nejlonzacskók között.
Fekete siklók miriádja hemzsegett körülötte, és az arca olyan volt, mint egy vigyorgó halálmaszk.
II
Banyának nevezték őt is, akárcsak a vén szipirtyót. Lánybanyának vagy Lánynak, amíg az anyja gyógyítás és varázslás címén kuncsaftokat fogadott, majd simán csak Banyának, amikor a földcsuszamlás idején egyedül maradt. Ha létezett is valaha más neve egy szú- és idő rágta papíron, valamelyik szekrény mélyén, a vénasszony koszos rongyai és nejlonzacskói között, a hajcsomók, a csontok és az ételmaradékok társaságában, ha valamikor adtak is neki vezeték- és keresztnevet, mint bárki másnak a faluban, nem tudott róla senki; még azok az asszonyok sem hallották soha, hogy Banya a rendes nevén szólította volna a kislányt, akik péntekenként hozzá jártak. Te rüfke, te cafka, te ördögfajzat, ennyit lehetett csak hallani, amikor a vénasszony azt akarta, hogy ne kujtorogjon el mellőle, hanem üljön nyugodtan a seggén a széken vagy az asztal alatt, és csendben hallgassa az asszonyok panaszáradatát: a szívszaggató beszámolókat a gondjaikról, a nyavalyáikról, az álmatlanul töltött éjszakákról, az álmaikban kísértő halott rokonokról, a még élő rokonokkal való torzsalkodásokról és a pénzről, szinte mindig csak a pénzről, de a férfiakról is, meg az országúti kurvákról, akik miatt alig látják a férjüket, nem értem, miért akkor hagynak el mindig, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk, siránkoztak, mi értelme van így az életemnek, jobb lenne megdögleni, itt hagyni mindent, eltüntetni magam a föld színéről. A konyhaajtón kilépve azonnal megtörölték a szemüket a kendőjük csücskével, és alaposan beburkolóztak, nehogy valaki felismerje őket és elterjessze róluk – sose lehet tudni, amilyen pletykásak az emberek –, hogy bosszúvágyból járnak a Banyához:
átkot akarnak vele küldetni valakire, mondjuk arra az útszéli ringyóra, aki a férjüket először leszólította.
Kinek hiányzik, hogy ilyeneket pusmogjanak róla; nem akarnak ők semmi rosszat, csak az uruk emésztési zavaraira keresnek gyógyírt: napok óta székrekedése van a nyomorultnak, mert egyedül felzabált egy kiló sült krumplit, hogy a fene enné ki a belét; vagy csak egy kis gyógyteát akarnak kérni kimerültség ellen, vagy valami kenőcsöt a szülés utáni hegekre, semmi mást, vagy csak üldögélni egy kicsit abban a konyhában, hogy kifújhassák magukat és enyhítsék a gyötrelmeiket, mert mindig fáj valamijük, majd leszakad a hátuk, a derekuk. A Banyának lehetett panaszkodni, mert ő mindenkit meghallgatott és nem ütközött meg semmin, naná, hiszen ő sem volt különb a Deákné vásznánál. Azt beszélték, hogy ő ölte meg a férjét, Manolo Condét, azt a vén hülyét, akinek a bőre alatt is pénz volt. Az kellett a Banyának: a pénze; meg a háza és a földjei, már ami maradt belőlük. Manolo Conde eredetileg száz hektár termőföldet és legelőt örökölt az apjától, de a birtok jó részét bérbe adta a cukoripari szindikátusnak, hogy többé egy szalmaszálat se kelljen keresztbe tennie. Azt remélte, vígan megélhet a járadékaiból és az úgynevezett vállalkozásaiból, amelyekbe minduntalan belebukott, de az örökölt birtok olyan hatalmas volt, hogy amikor meghalt, még mindig volt mit örökítenie a törvényes utódaira, a két Montiel Sosa-i születésű felnőtt fiúra, akik már túl voltak a tanulmányaikon és dolgoztak, de az apjuk halálának hírére azonnal a faluba siettek. Heveny szívroham, mondta a villai orvos, amikor megérkeztek a virrasztásra a cukornádültetvény közepén fekvő házba. A két testvér ott mindenki előtt közölte a Banyával, hogy egy napja van a ház és a falu elhagyására, mert ugye nem gondolta komolyan, hogy egy ilyen szajha, mint ő, ráteheti a kezét az őket megillető javakra: a földekre és a házra – ami az apjuk grandiózus és groteszk elképzelései szerint épült hosszú éveken át rafinált lépcsőfeljárókkal, gipszangyalos balusztrádokkal, magasba nyúló tetőkkel, kiváló fészkelőhelyeket nyújtva a denevéreknek, de végül befejezetlen maradt –, és nem utolsósorban: a pénzre. Hétszentség, hogy az öreg itt rejtette el valahol a házban, hiszen mindenki tudja, hogy az a rakás vert arany, amit Don Manolo az apjától örökölt, soha nem került be a bankba; a gyémántgyűrűről nem is beszélve, amit ugyan nem látott senki, még a fiai sem, de a szóbeszéd szerint akkora kő állt a közepén, hogy mindenki hamisítványnak hitte, noha valóságos családi ereklye volt: Don Manolo nagymamája, Chucita Villagarbosa de los Monteros de Conde viselte, amíg élt, a halála után hagyományozódott a fiúk anyjára. Őt illeti, csakis őt az ékszer törvényes, sőt, isteni jogon, mivel Don Manolo az Isten és az emberek színe előtt vette feleségül, míg ez a senkiházi, gyilkos nőszemély, ez a boszorkány csak élősködött rajta.
És hogy kinyílt a csipája a tetves ribancnak!
Úgy járt-kelt a városban, mint egy jómódú, úri dáma, mintha elfelejtette volna, honnan jött: Don Manolo a dzsungel mélyéről kaparta ki egy putriból, hogy vidéki magányában a legalantasabb ösztöneinek eleget tehessen vele. De most végre kiderült, kivel szűrte össze a levet! Azt beszélik, hogy ez a megátalkodott, gonosz nőszemély – ég tudja, hogyan, talán az ördög sugallatára – talált valami mérgező növényt a hegytetőn a romok között, ott, ahol az önkormányzati tisztviselők szerint régi emberek maradványai nyugszanak, az őslakosoknak a csontjai, akik mindenkinél előbb éltek ezen a vidéken; az övék volt itt minden, amíg azok a rohadt spanyolok szemet nem vetettek a földjükre; ipiapacs, kiáltottak le a hajóikról, ez a föld mostantól a Kasztíliai Királysághoz tartozik, és az őslakosok – már akik életben maradtak – kénytelenek voltak a hegyekbe menekülni. Mindent elveszítettek. A hetvennyolcas hurrikán idején, amikor az esőtől átázott föld, mint a lavina megindult a hegyoldalon, még a templomaik építőköveiről is le kellett mondaniuk. Több mint száz La Matosa-i lakost temetett maga alá az iszap. Így nyelte el a romokat is, ahol a Banya a füveket szedte, hogy mérget főzzön belőlük. A kotyvaléka valami színtelen, szagtalan anyag lehetett, mert nem hagyott nyomot maga után; még a villai orvos sem tudott mást megállapítani, mint hogy Don Manolo szívrohamot kapott, holott a lotyója mérgezte meg, az száz százalék, hajtogatta a két örökös. Később az emberek azzal vádolták a Banyát, hogy Don Manolo fiait is ő tette el láb alól az apjuk temetése napján: a villai temetőbe tartó gyászmenet éléről vitette el őket az ördöggel, amikor az előttük haladó teherautóról lecsúszott egy köteg acélrúd, és a szélvédőn keresztül felnyársalta a két fiút. A hátborzongatóan véres balesetről másnap fényképek jelentek meg az újságban. Senki sem tudta megmagyarázni, hogyan szabadulhattak ki azok az acélrudak a rögzítőkötelek alól, és persze rögtön akadtak néhányan, akik úgy vélték, hogy a Banya tehet az egészről, ő küldött átkot szegény fiúkra, hogy ne veszítse el a házat és a földeket. Biztosan eladta a lelkét az ördögnek, az meg cserébe felruházta őt rontóerővel. Nagyjából ez idő tájt történt, hogy a boszorkány bezárkózott a házába, és nem mutatkozott még napközben sem, talán a Conde család bosszújától félt, vagy rejtegetett valamit abban a házban, egy titkot, amit nem akart mással megosztani, valamit... vagy valakit, akit nem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Csontig lesoványodott, sápadt volt, és olyan zavarodottnak tűnt a tekintete, hogy aki ránézett, megrémült. A La Matosa-i asszonyok vittek neki ennivalót cserébe a nekik nyújtott segítségért, a csodaszerekért, amelyeket a kertjében termesztett növényekből vagy a hegyoldalon szedett füvekből kotyvasztott. Az asszonyok maguk gyűjtötték neki az útmutatásai alapján a gyógynövényeket, amíg a hegy leenm omlott. Akkoriban jelent meg a falvak közötti földutak felett az a tűzben forgó szemű, szárnyas szörnyeteg, amely esténként üldözőbe vette a hazafelé tartókat, minden bizonnyal azért, hogy éles karmaival halálos sebet ejtsen rajtuk, vagy hogy magával vigye őket a pokolba.
Ez idő tájt terjedt el az a hír is, hogy a Banya egy hatalmas faszobrot rejteget a háza valamelyik helyiségében,
valószínűleg az emelet legutolsó szobájában, ahová senkit nem engedett fel, még az őt látogató asszonyokat sem. A szóbeszéd szerint rendszeresen bezárkózott abba a szobába a sátánt ábrázoló szoborral, amelynek akkora hímtagja volt, mint egy izmos férfikar; azzal az irdatlan, hegyes farokkal üzekedett a Banya minden áldott éjszaka. Ezért mondogatta, hogy nincs szüksége férfira. Nem mintha Don Manolo halála után akadt volna férfi, aki lefeküdt volna vele, az a hárpia ugyanis úton-útfélen ócsárolta a potenciális érdeklődőket. Részeges disznó mind, hajtogatta, utolsó, alja népség, rühes kutyák, inkább meghal, mint hogy egyet is beengedjen a házába közülük; nem olyan ostoba ő, mint a falubéli asszonyok, akik megtűrik maguk mellett az ilyen patkányokat. Szikrázott a szeme, ahogy ezt mondta, és egy pillanatra újra megszépült; még a haja is dúsabb lett, és kipirosodott az arca. A falubéli asszonyok nem győzték hányni a keresztet, mert lelki szemeik előtt megjelent a Banya, ahogy anyaszült meztelenül a sátán ágyékán lovagol, hatalmas farkát tövig a vulvájába engedi, a combján végigcsorgó sperma vörös, mint a láva, vagy zöld és sűrű, mint a tűzhelyen rotyogó főzetek, amelyeket a Banya kanálszámra itatott velük a nyavalyáik ellen, de az is lehet, hogy a kátránynál is feketébb, mint annak a szótlan kislánynak a bozontos haja, aki ott ücsörgött csendben az asztal alatt az anyja szoknyájába kapaszkodva, és olyan rossz bőrben volt, hogy amikor az asszonyok felfedezték, attól kezdve azon imádkoztak, bárcsak minél előbb kilehelné a lelkét szegényke, hogy ne szenvedjen sokat. Évekkel később látták újra: a lépcső alján ült keresztbe font lábbal, nagy, kerek, fekete szemével egy könyvbe mélyedt, az ajka némán mozgott, ahogy a szavakat betűzte. Futótűzként terjedt el a hír, és néhány óra múlva már Villában is tudták, hogy a Banya lánya él. Hihetetlen fordulat volt, mert még az állatok torzszülöttei, a kétfejű csirkék és az ötpatájú kecskék is elpusztulnak pár nappal a világra jövetelük után, ez a titokban és szégyenben fogant gyermek viszont, akit attól fogva Lánybanyának (olykor csak Lánynak) neveztek, napról napra erősebb és teherbíróbb lett; a végén már akármilyen házimunkát rábízhatott az anyja: fát vágott, vizet hordott a kútról, legyalogolta a villai piacig vezető tizenhárom kilométeres utat oda és vissza, cipelte a teli szatyrokat és ládákat, egy percig sem lankadt, és főleg: soha nem tekergett el a többi lánnyal. Nem mintha azok a lányok szóba mertek volna állni vele, még kinevetni sem volt bátorságuk, noha meglehetősen nevetséges látványt nyújtott: szanaszét állt a haja, mint a szénaboglya, ápolatlan rongyokban, cipő nélkül mászkált ormótlan lábain. Magas, tagbaszakadt és eleven volt, mint egy fiú, de okosabbnak bizonyult bármelyiküknél, egy idő után ugyanis kiderült, hogy a háztartási kiadásokat is ő felügyeli, ő tárgyal a bérleti díjról a cukoripari szindikátus embereivel, akik folyton azt lesték, hogyan tudnák törvényes úton megfosztani a két Banyát az általuk bérelt földdarabtól; ki akarták használni, hogy nincsenek papírjaik, na meg hogy pereskedés esetén senki sem kelne a védelmükre.
Nem mintha segítségre szorultak volna.
A Lány, isten tudja kitől, megtanult bánni a pénzzel, sőt, olyan élelmes volt, hogy egy nap megjelent az anyja konyhájában, és követelte az asszonyoktól a kezelések árát. A Vénbanya akkoriban még alig volt negyvenéves, de a ráncai, az ősz hajszálai és a petyhüdt bőre miatt már legalább hatvanévesnek látszott; az esze sem volt már a régi, minduntalan elfelejtett pénzt kérni a kuncsaftjaitól, vagy beérte bármivel, amit felkínáltak neki: egy süveg barna cukrot, egy bögre száraz csicseriborsót, egy papírtölcsérbe csomagolt penészes citromot, egy légykukacokkal teli csirkét, csupa haszontalan baromságot, amíg a Lánybanya meg nem elégelte a dolgot, egy szép napon beállított a konyhába, és beszédhez nem szokott, rekedt hangján közölte, hogy az adományok nem fedezik a rendelés költségeit, és ez így nem mehet tovább, a kezelés díja mostantól attól függ, mennyire bonyolult a páciens betegsége, milyen gyógyírt kell alkalmazni ellene, vagy hogy milyen mágiára lesz szükség a megrendelt feladat elvégzéséhez, mert ugyebár nem ugyanaz valakinek az aranyerét kezelni, mint elintézni, hogy egy férfi térdre essék előtte, vagy hogy beszélhessen a halott édesanyjával, és megkérdezhesse tőle, megbocsátotta-e már, hogy magára hagyták, amikor még élt. Attól kezdve tehát megváltoztak a dolgok, és ez a kuncsaftok egy részének egyáltalán nem volt ínyére, sokan abba is hagyták a pénteki látogatásokat, és amikor rosszul érezték magukat, inkább annak a palogachói úrnak a rendelésére mentek el, aki minden bizonnyal hatékonyabb módszereket alkalmazott, mint a Vénbanya, mert még a fővárosból is felkeresték: híres emberek a tévéből, futballisták, kampányt folytató politikusok. Az igaz, hogy ő sem volt olcsó, és az asszonyok többségének még arra sem futotta a pénzéből, hogy Palogachóig elbuszozzanak, ezért egy idő után jobbnak látták, ha beszélnek a Lánybanyával, hogy akkor most mi legyen, a fenébe is, mihez kezdjenek, ha nekik csak ennyijük és ennyijük van. A Lány rájuk villantotta lapátfogait, és azt felelte, semmi baj, akinek nincs elég pénze, adjon helyette valami értéket zálogba, azt a fülbevalót például, amit a múltkor viselt, vagy az aranykeresztet, amit a lánya nyakában látott, vagy ha más nincs, egy lábost, amiben tamalé-t lehet párolni, kávéfőzőt, rádiót, biciklit.
