A második világháborús filmek témájában már minden elmondatott: a zsáner kimerülésével különböző műfajokkal próbálták ötvözni több-kevesebb sikerrel, így a klasszikus mellett romantikus, vígjáték, thriller, heist, musical, horror és még számtalan egyéb háborús mix látott napvilágot. A zsáner végére a pontot a Ryan közlegény megmentése és Az elit alakulat tette ki, azóta legfeljebb a látvánnyal (Red Tails) és a filmszerkezeti megoldásokkal (Dunkirk) próbálták meg a filmesek elvarázsolni a célközönséget. A felszabadító a háború animált poklába ránt alá. Az alkotók tiszteletreméltó erőfeszítéseit kicsit árnyalja, hogy a rajzfilmes forma inkább kényszermegoldás, és nem eredendő művészeti kifejezőeszköz. Ez határozottan érződik is a végeredményen: mintha indigópapírt tettek volna a valóságra, nincs egy eredeti beállítás vagy izgalmas vizuális megoldás, csupán az átkopírozott realitás.
A rotoszkópos technika nem új dolog, több mint száz éve használják az élő szereplőkkel felvett mozgások animálására. Ennek az eljárásnak a továbbfejlesztett változatát alkalmazták többek közt a Philip K. Dick klasszikusából készült Kamera által homályosan, vagy az új magyar sci-fi animációs film, a Műanyag égbolt forgatásához. A felszabadító esetében a rotoszkóp kiegészül 3D-s és számítógépes megoldásokkal, ennek az új technikának a neve a trioszkóp. A film képeinek kopottas, szépia jellege megadja az alaphangulatát a háborús miliőnek.
A második világháború után újra kellett indítani a történelem kerekét - Könyves magazin
Közel-keleti válság, illegális migráció, európai integráció, a szélsőjobb megerősödése – címlapok 1947-ből és napjainkból. A svéd oknyomozó újságíró és író, Elisabeth Åsbrink a Park Kiadó gondozásában megjelent 1947 – Újrakezdés a háború után című regénye a második világháború utáni második év történéseit veszi sorra.
A sorozat eredetileg a History Channelnek készült, élőszereplős Elit alakulat-klón lett volna, de a csatorna túl drágának találta, és nem kért belőle. Az animálás ötlete egyszerre jelentett költségcsökkentést és formabontó megoldást, amelyre a Netflix rögtön ráharapott. Alex Kershaw háborús kötetéből így lett végül négyrészes rajzfilmsorozat.
A felszabadító egy még el nem mondott történetet ígér, amelynek azonban az összes részlete visszaköszön a korábbi háborús filmekből.
Az oklahomai Viharmadarak 500 nap alatt harcolta-küzdötte át magát Szicília partjaitól a dachaui koncentrációs táborig, mégis, eddig keveset hallottunk róla. Talán azért, mert szedett-vedett társaság volt, amelyet A piszkos tizenkettőhöz hasonlóan a fogdából verbuváltak. Nemzetiségileg is vegyes volt a csapat, indiánok, mexikóiak és fehér protestáns amerikaiak zűrösnek tartott elegye. Ahogy a filmen az egyik náci tiszt meg is jegyzi: „Mi lennénk rasszisták? Otthon a bajtársaival még csak nem is ihatnának egyet.” És mégis, a háború pokla szoros közösséggé kovácsolta őket, mert lenézett és kiutált tagjai másokra nem, csakis egymásra számíthattak.
Milyen versek születtek a második világháború legsötétebb hónapjaiban? - Könyves magazin
Fegyverek közt hallgatnak a múzsák, tartja a latin mondás, de Zoltán Gábor legújabb kötete rácáfol erre. A költők legalábbis nem hallgattak, még a huszadik századi magyar történelem egyik legsötétebb évében, 1944-ben sem; jól látható ez annak a nagyjából kilencven szerzőnek a verseiből, melyeket a könyv egybegyűjt és jegyzetel.
Az, hogy az egység tagjai ilyen szoros köteléket alkottak, vezetőjüknek, Felix Sparksnak köszönhető, aki nemcsak lehetőséget adott az embereinek a bizonyításra, hanem élen járt benne. Az olaszországi csatározások során csúnyán megsebesült, és haza küldték lábadozni. Ő ehelyett visszaszökött az embereihez a frontra. Visszatért, amikor elmehetett volna, és emberként kezelte őket, amikor más nem. Nem csoda, hogy a katonák istenítették, és a fronton töltött 500 nap során egyre feljebb lépett a ranglétrán.
Salerno után a hírhedt Anziói-ütközetben is részt vett a század, ahol csaknem el is vérzett. Ez az epizód a félelem témakörét tárgyalja: a rémület csak egy reakció, a bátorság viszont döntés kérdése. Olaszország után Dél-Franciaország felér egy vakációval, amíg bele nem futnak a németekbe.
A sorozat egyik nagy erénye, hogy hajlandó a másik oldalt is bemutatni, a hazájukat védő német sorkatonákat, akik olykor maguk is konfrontációba keverednek a náci tisztjeikkel. A felszabadítóban mindkét oldalon helye van az emberségnek, amely képes felülírni a nemzeti hovatartozást.
Ennek ékes példája a Vogézek-hegységben lezajló macska-egér küzdelem végkimenetele, illetve Aschaffenburg kapitulálásakor lezajló közjáték. Bár nyilvánvaló, hogy a sorozat készítői a dachaui haláltábor elrettentő képeit szánták a film tetőpontjául, valójában ezek az emberi megnyilvánulások emelkednek ki és válnak maradandó emlékké a sorozatból.
Mit tudtak az emberek a holokausztról tíz évvel a világháború után? - Könyves magazin
A 20. század nagy történelmi viharai közepette sokszor a kicsinek tűnő döntéseken is életek múltak. Mindez fokozattan igaz a második világháború idejére, valamint az utána következő évekre, amikor az emberek teljesen kiszolgáltatottá váltak a hatalomnak és a hatalom által képviselt ideológiáknak. Erről az időszakról és erről a tehetetlen kiszolgáltatottságról szól a kortárs olasz irodalom egyik legfontosabb szerzőjének, Dacia Maraininek a regénye...
A sorozat Dachauval zár, és a felszabadító katonák első, indulatos reakciójának következményeivel. A balhét az immár alezredesi rangban szolgáló Sparksnak kell elvinnie. A katonák tetteiért mindig a vezető a felelős. A felszabadító, a többi hasonló amerikai háborús produkcióhoz hasonlóan, pátoszosan hazafias, a fennköltségét pedig csak erősítik Sparks nejének írt patetikus sorai, amelyekkel az epizódok zárulnak. Az irodalmi alapanyag tetten érhető a katonák nem éppen hétköznapi dialógusaiban is („Bombázók. Úgy látszik, Németország Erődnek erősek a falai, de nincs teteje.” vagy „A várost, amely ezer év alatt épült, mi egy hét alatt elpusztítottuk.”), de legalább tartalommal töltik meg a képsorokat.
A felszabadító semmi újdonsággal nem rukkol elő, ettől függetlenül érdemes megnézni, nemcsak azért, mert kivételes embereknek állít emléket, akiket eddig valahogy elfelejtett a köztudat, hanem mert történetük a háború borzalmai közepette is az emberségről, a toleranciáról és az összetartásról szól.
A szegregáció árnyékában Amerika sem volt a szabadság ünnepelt hazája, pont ezért érdekes, hogy a pokol legmélyebb bugyráig kellett ezeknek a srácoknak elmenetelniük, hogy békére leljenek. Lehet, hogy pont egy kozmikus háború hiányzik ahhoz, hogy az emberiség a nemi, faji, társadalmi és nemzeti hovatartozásból eredő ellentéteket sárba hajítva egymás nyakába boruljon? Ugye nem vagyunk ennyire vérszomjasak, akiknek a lelki egyensúlyhoz egy újabb világégés szükséges?
