Azt mondják, fekete rózsa nem létezik. Színe csupán fények játéka, árnyalatok keltette látszat. Sommer Anna azonban nap mint nap ott látja a szőlőben, a sorok végébe ültetve. Vajon egyszer megtudja majd, milyen is a színe valójában?
Anna, vagy ahogy a családban hívják, Annus, Etyeken nő fel, ezen a szőlődombok övezte, magyarok, svábok, zsidók lakta településen. Alig tizennégy éves, amikor kitör a második világháború, és nemcsak bevonuló édesapja és két ikerbátyja sorsa miatt kell aggódnia, hanem a nála két évvel idősebb Andrisért is, akihez már nem csupán ártatlan, gyerekes vonzalom fűzi.
Andris felmenői – szíjgyártók és borászok – a török kiűzése után messzi bajor földről érkeztek Etyekre. A faluban azt beszélik, hogy Andris nagyapja, a szőlőhegyen remeteéletet élő Vénember, különleges bort tud készíteni. Olyan bort, amelyben nemcsak az van benne, aki készítette, de az is, aki issza. Talán még a jövendőt is meglátja, aki kortyol belőle. Egyszer Annus is megkóstolta. Lehet, hogy ezért tűnik fel előtte újra meg újra egy fekete márványlap, belevésett nevekkel, köztük azéval, akit mindenkinél jobban szeret?
A háború, az utána következő politikai változások, a kitelepítések a falu és Annus életét is fenekestül felforgatják. Az egyedül maradt lány felköltözik a szőlőhegyre, a Vénemberhez, abban reménykedve, hogy Andris visszatér. Ám szerelme helyett valaki más érkezik, és Annust minden korábbinál nagyobb próbatétel várja. Vajon lesz elég ereje és bátorsága legyőzni a kishitűséget, a reménytelenséget, sőt még a halált is? Megőrizni a szerelmet, megfejteni a fekete rózsa és a Vénember különleges borának a titkát?
Bauer Barbara: A fekete rózsa
Etyek, 1939. szeptember vége
Minden megváltozott. Az ikrek másról sem beszéltek, mint a háborúról. Nem tudtam eldönteni, hogy gyermeki izgatottságot látok rajtuk, mint ahogy a nagyapám fogalmazott, „azt sem tudják, miről beszélnek”, és csak valami nagyon férfias, nagyon felnőttes dolog után sóvárognak, vagy valami egészen más hajtja őket. Mindenesetre a nagyapám, aki megjárta a háborút, azt mondta furcsa éllel a hangjában, „férfias játék az”, majd egészen más hangon folytatta, „amibe bele lehet halni”. Anyám ilyenkor elsápadt. Gyűlölte, ha szóba került a háború. Láttam rajta, hogy retteg, noha egy szóval sem mondta. És azt is tudtam, hogy nem a háborútól fél, nem magát félti, nem az ország sorsa érdekli. Ő a fiaiért mondta az imáit.
– Csak várakozunk tétlenül – hallottam, amikor anyám a szomszédasszonnyal beszélt.
– Nem tehetünk semmit. És ha megkapják a behívójukat, el kell engednem őket, holott én vagyok az anyjuk.
Nem mondhatom, hogy nem mehettek. Nem tilthatom meg nekik. Azt kiköthetem, hogy este tíz órára érjenek haza a randevúról, azt mondhatom, hogy mossanak kezet vacsora előtt, és ha a nagyapjuk tölt nekik még egy kupicával, rájuk szólhatok, hogy legyen elég! De ha a frontra készülnek, engednem kell őket. És még büszkének is kell lennem, hogy azt lássák, hiszek bennük, hiszek az eszmékben, hiszek abban, hogy épségben visszatérnek. – A szomszédasszony csak hallgatta őt. Neki lányai vannak.
– Amikor apám és a bátyám ment – folytatta az anyám –, tizenhatban, és én sírtam, kapaszkodtam beléjük, anyám lefejtett róluk. Azt mondta, engedjem őket, kötelességük megvédeni a hazájukat. Azt is mondta, hogy nem láthatnak minket sírni, nem aggódhatnak értünk, őket sokkal nagyobb feladat várja, mint hogy asszonyok könnyeit törölgessék. De én csak sírtam, és akkor az apám magához szorított, és azt ígérte, visszajönnek. – Anyám ekkor elfordult, bent tartotta a levegőt, és csak miután kifújta, akkor szólalt meg ismét. – Egyik sem tért haza.
Anyám arcán ezt láttam, hallgatásában ezt hallottam nap mint nap. Az elmúlt hetekben folyton feladatot adott, mindnyájunknak, olyan érzésem volt, azt akarja, állandóan legyünk körülötte. Az egész házat átmeszeltük, lefestettük a kerítést, felásatta a virágágyást. Korábban mi, lányok, később kelhettünk. Szinte sosem hallottam, mikor indul az apám az ikrekkel dolgozni. De az utóbbi időben minket is hajnalban keltettek, álmosan ettünk, harmatos csendben döcögtünk a szekéren, és a nap első sugaraival értünk ki a földekre.
– Foglaljátok le a gondolataitokat a kezetekkel – mondta, ha panaszkodtunk a sok teendő miatt, pedig erre valójában neki volt szüksége. Ő menekült saját maga elől, ő nem mert egyedül maradni a gondolataival.
Gyakran láttam, hogy lopva nézi őket. A fiait.
Aztán, ha azon kaptuk, hogy mosolyog, vagy éppen könnyezik, akkor csak legyintett, és elmesélt valami történetet azokból az időkből, amikor a húgommal mi még nem is éltünk, és a fiúk kicsik voltak.
De már felnőttek.
Andris is megváltozott. Néhány hete még úgy érezte, nem veszik komolyan, hogy gyereknek nézik, de azóta ő lett a családfenntartó. Ketten maradtak az anyjával, a kocsmával és a műhellyel. Nem volt már ideje, hogy nálunk napszámoskodjon, kora reggeltől késő estig a műhelyben dolgozott. Abban a műhelyben, ahonnan hosszú évtizedek óta kiszellőzött a cserzett bőr szaga, és ahol minden az apai örökség része volt, generációkat szolgáló eszközök, régről átörökített tudás. Pedig jól jött volna neki, amit apám fizetett, amíg nálunk dolgozott a földeken. De már nem tehette. Az anyja visszaállt a pult mögé, mint egykor, amikor nyitottak, és a kocsmában is elkélt a segítség, a férfikéz, az óvó tekintet. Az apám nem volt italozós, de még ő is elmesélte, hogy amikor a falu közepén megnyílt a kocsma, és benne egy asszony mérte a bort és a feleseket, és még értett is hozzá, hirtelen igencsak sokan megszomjaztak. Még akkor is, ha mindenki tudta pontosan, hogy a szépasszony minden mozdulatát az ura tekintete vigyázza, még ha nem is annyira a feleségét, mint inkább az őt vizslatókat figyelte. Akkor is, ha tudta, hogy fiatal felesége, bár gyönyörű, bájait a férjének ígérte, aki viszont őérte felhagyott mindennel, amit korábban tanult, odahagyta a mesterségét, amit generációk óta vittek tovább a családban, és kitanult egy újat az asszony oldalán.
Andris az apja temetése után mesélte el a történetüket.
Ezen a napon, az apja temetésének a napján vitt fel az Öreghegyre, a Vénemberhez, akiről én is hallottam már, mint mindenki a faluban. A nagyapjához. Akivel a lánya, Johanna, a kocsmárosné, Andris édesanyja hosszú évek óta nem beszélt, és aki nem járt lent a faluban ugyanennyi ideje.
Andris is csak titokban látogatta a nagyapját, és nem is gyakran. Talán az anyja tudott is róla, és a szíve mélyén nem is bánta, nem tudom, erről Andris nem beszélt. Csak gondolom. Én el sem tudnám képzelni, hogy ne lássam szinte minden áldott nap a nagyszüleimet. Éda mamát, aki egy ideje velünk lakott, és apám szüleit, akiknek ugyan a templomon túl volt a házuk, mégis alig volt nap, hogy ne ugrottunk volna be hozzájuk.
– Gyere – állt meg Andris egy pillanatra a kisbolt előtt, aztán megragadta a kezemet, és már húzott is be az édes illatú üzletbe.
Etus néni, a boltos mindig örült nekünk. Ahogy, azt hiszem, mindenkinek, mégis jólesett. Mindenki úgy érezhette, ő a legkedvesebb vevője, hisz mindenkihez volt egy jó szava. Különösen a gyerekekhez. Éppen karamellt halmozott egy tányérra, amikor egy kisfiú szaladt be. „Csókolom!”, kiáltotta. Etus néni tudta, miért jött, hisz az anyukája mindig ugyanazzal eresztette el a kisboltba, összekészítve az árát is, és miután a gyerek fizetett, Etus néni megkínálta a formátlan édeséggel is. A kisfiú már ott sem volt, mindig sietett, mi pedig kértünk a finomságból egy kis tasakra valót. Egy ideig csendben baktattunk, a karamellt majszolgattuk. Jólesett.
– Miért nem beszélnek? – kérdeztem, miközben kaptattunk felfelé a domboldalon. A Kálvária legmagasabb pontján megálltunk és visszanéztünk. Én is szerettem itt időzni, és nemcsak azért álltam meg mindig, hogy lélegzethez jussak, hanem a látványért is. Amikor télen innen szánkáztunk le a meredek oldalon, sosem figyeltem, de különösen így ősszel, jó érzéssel töltött el az elém táruló kép. Innen láttam mindent, a távolban a boti kápolnát, a halastavat, a falu közepén a templom tornyát, a Magyarkutat.
Ha bánat gyötört, elég volt a forrás közelében lennem, és azonnal átjárt a nyugalom.
– Nem tudom – felelte Andris, miközben ő a látvány helyett engem nézett, majd hirtelen megragadta a kezem. – Gyere!
Mentünk tovább. Utunk néhány présház között vezetett, aztán kiértünk a szőlők végtelen sorai közé. Napok óta nem esett, porhanyós volt a föld. Az érett fürtök csak úgy ragyogtak a levelek között, szinte kínálták magukat és én le-lecsíptem egy- egy szemet. Sokan már szüreteltek, fajtától függően, de maradtak még érintetlen sorok, ott csak a seregélyek bosszantották a gazdákat.
– Apám azt mesélte, hogy az anyám megbabonázta – szólalt meg kis idő után, én pedig csak értetlenül lestem őt.
– Apám még csak udvarolt, és ahelyett, hogy otthon segített volna a nagyapám műhelyében, a hegyen töltötte az ideje nagy részét, és szőlőt művelt, bort fejtett, hordót mosott. Sutba dobta a családi hagyományt, és egy újat akart teremteni. A fejébe vette, hogy kitanulja a Vénember oldalán a szőlészet-borászat minden fortélyát.
Hogy ezzel az akkor még nagyon fiatal, és ahogy mondják, rendkívül szép anyámnak akart-e tetszeni, vagy valóban a mesterség érdekelte, nem tudom, de tavasztól őszig szinte nem volt nap, hogy ne ment volna fel a hegyre. Persze egy idő után már nem ingyen. Részint a tanítást dolgozta le, részint napszámban dolgozott, így mindenki jól járt. És miközben kacsolt vagy éppen kacskaringózó indákat kötözött, le sem vette a szemét az anyámról. Legalábbis így mesélik. A Vénember pedig megnyugodott, hogy végre a lányára más is figyel rajta kívül.
– Miért hívjátok Vénembernek?
– Mert vén! – nevetett Andris, mire grimaszt vágtam, erre megcsípett. Futni kezdtünk, átbújtam a sorok között, de nem voltam elég gyors, elkapott. Zihálva folytatta. – Mindenki ismeri a faluban, de az igazi nevét sokan nem tudják. Talán sokan azt sem vették észre, hogy az öregember, aki a hegyen lakott, akinek a bora messze földön híres, időközben meghalt, helyén a fia ül, éppen úgy, mint egykor az apja és annak az apja. Körülöttük semmi nem változott. A kunyhóból a pince fölött vályogház lett, aztán kőház, de a szőlősorok éppen úgy futnak végig a domboldalon, mint kétszáz éve már. Az első telepítések óta.
Így él a hegyen a Vénember, időtlenül.
