„A Szép versek 1944 ötlete a Szomszéd című esszéregényem írása közben merült fel bennem. Abban a könyvben is idéztem negyvennégyben keletkezett költeményekből, és néhány korabeli költőről írtam is. Egészen biztos, hogy nem kezdek foglalkozni ezzel a témával, ha Györe Balázs nem másolja ki nekem Berda József Rémuralom: 1944 című versének kezdősorait. Ez az ajándék gondolkodtatott el azon, mi mindent írhattak ezerkilencszáznegyvennégy január elseje és december harmincegyedike között a magyar költők. Az a néhány oldalnyi gondolatfutam a mostani könyv magja” – írja Zoltán Gábor idén megjelent abszurd antológiájának záró oldalain. A Kalligram Kiadónál megjelent kötet az író két korábbi könyvének egyfajta „folytatása”, továbbgondolása. Az Orgia (2016) és a Szomszéd (2018) egyaránt a második világháború végnapjait, a nyilasok kegyetlenkedéseit feltáró, rendkívül naturalista, szinte sokkolóan megrázó kötetek, melyek elsősorban az 1944-es eseményekre koncentrálnak, csakúgy, mint a most megjelent könyv. A Szép versek 1944 témáját tekintve folytatja a megkezdett utat, perspektívája azonban radikális váltást jelent:
a szerző az 1944-es esztendőt ezúttal a költészet, a poézis felől igyekszik megérteni, ehhez pedig számba veszi az ebben az esztendőben keletkezett verseket.
A Magvető Kiadó nagy múltú sorozatának példájára megalkotja az 1944-es esztendő versantológiáját, amely nem is annyira válogatása, mint inkább összegzése az adott év verstermésének. Zoltán Gábor nem válogat esztétikai szempontok szerint (gyenge versek is szerepelnek a könyvben), minden verset igyekszik felkutatni. Célja nem a minőség, a poétikai változatosság áttekintése, hanem azoknak a nézőpontoknak a bemutatása, melyekből egyes költők a szörnyű, könyörtelen történéseket, az erőszakot, a zsidók elhurcolását értelmezték. A könyv különös kísérlet, amely nem visszaemlékezésekben, újságcikkekben, történelmi monográfiák mélyén, hanem versekben keresi a kor közérzetét, reakcióit, hangulatát, a költészeten keresztül igyekszik belátni az adott korba.
Az irodalmi szövegek alapvetően fiktív jellege nem akadályozza azt, hogy az életre, a valóságra is olvashatóak legyenek, így megmutassanak valamit a máig is nehezen érthető, feldolgozható eseményekből – talán épp olyasmit engedjenek látni, ami sehonnan máshonnan, csak a verseken keresztül látható.
Zoltán Gábor nem akarta harmóniává simítani a fonák hangzást - Könyves magazin
Szép versek 1944 - elképzelem, milyen lenne. Természetesen, hogy magam előtt lássam, kísérletképpen felül kell emelkednem bizonyos körülményeken. Mert hiszen bizonyos akkoriban zajlott események folyományaképpen nem minden, amúgy más körülmények közt közölhetőnek számítható költemény jelenhetett meg a kortárs folyóiratokban, lapokban.
A Zoltán Gábor által fellelt versek (melyek nagy többsége szerzői jogi problémák miatt csak hiányokkal, csorbításokkal olvasható) nagyon sokfélék, megszólalásmódjukban, témájukban és hangvételükben egyaránt. Szerzőik között vannak kanonizált szerzők, és mindenki által elfeledett alkotók, és olyanok is, kiknek tevékenységét az utókor egészen másképp értékeli, mint a kortársak. Van urbánus és népi, zsidó és keresztény, nő és férfi, túlélő és a második világháborúban odaveszett költő is. Olyan is van, aki hallgat, nem talál szavakat, vagy nem is akar szavakat találni arra, ami történik. Évtizedekkel a második világháború után Ottlik Géza (aki ugyan nem költő, de mégis az irodalom megkerülhetetlen alakja) például így nyilatkozik: „„Elhallgattam […] barátaimmal és a magyar irodalommal együtt 1944 márciusában, amikor a náci csapatok megszállták az országot”. Pilinszky is hallgat: „A negyvennégyes tapasztalatok egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – költője, Pilinszky János abban az évben nem írt verset. Írt előtte, írt utána, de akkor nem.” A hallgatás is sokféle lehet (másféle hallgatás Pilinszkyé, Máraié vagy Áprilyé), és nem az egyetlen érvényes magatartás, hiszen Radnóti például ír, még a halál árnyékában, élete utolsó heteiben is. Van tehát, aki ír, van, aki hallgat, de a többség megrendült, félelemmel teli, tanácstalan, nehezen emészti meg a körülötte történő eseményeket és nem tud mihez kezdeni az eluralkodó gyűlölettel, az országon terpeszkedő erőszakkal: „Ó agg átok! az árnyad hol mulat?/ A hold halántékából vörös vér foly/ s gőzében, mely elállja az utat/ a halál kapja hazámat derékon.” (Dudás Kálmán: Egyébként csend van…) De olyanok is akadnak, akik lelkesen üdvözlik például a zsidók ellen irányuló lépéseket. Erdélyi József hangja egyre erőteljesebbé válik, megjelenik A zsidókról című költeménye, mely így indul: „Hányszor mondtam a zsidónak,/ hogy ne bízza el magát!/ Viselheti most a mellén/ azt a sárga csillagát!/ Azt hitte, hogy e hazában/ őérte van, ami van, / s egy hatalom van valóban/ nagy hatalom: az arany;/ azé minden a világon,/ akié a pénz, a pénz,/ s annak rabja, rabszolgája/minden szív és minden ész.” Zoltán Gábor nem próbál valamiféle neutrális, pusztán a formára, poétikára vonatkozó álláspontot fenntartani, hanem nagyon gyakran közli erkölcsi, etikai értékítéletét is, amely egy alapvetően esszészerűen megszólaló kötet esetében teljesen helytálló. Olvasóként úgy érzem, hiteltelenné is válna, ha mindvégig megmaradna egyfajta félreértelmezett korrektség és közömbösség álcájánál, mert vannak a kötetben olyan versek, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
A kötetben olvasható versek, versrészletek mögött sokféle költő és emberi sors áll, és gyakran úgy tűnik, Zoltán Gábort ezek az érdekes történetek, személyes vonatkozások érdeklik leginkább;
nagyon erős a versek életrajzi olvasata, a mimetikus értelmezési mód. Egyértelműnek tűnik, hogy a szerző nem irodalomelméletet, a valóságtól elvonatkoztatott, poétikai szempontokat (bár ebből is van bőven a könyvben) érvényesítő értelmezéseket szándékozott létrehozni, hanem a valóság és az irodalom viszonyára helyezte a hangsúlyt, a verseket a történések kulturális lenyomataként vizsgálta. Ettől függetlenül sok irodalmi problémát boncolgat (például azt, miért éppen Petőfit tűzik zászlajukra a kor nemzeti elkötelezettségű szerzői, és miért feledkeznek meg Aranyról és Vörösmartyról), és egyértelművé teszi azt, hogy az irodalmi hálózatok, a kontextus és a kortársak ismerete mindig hozzáad az adott szöveg értelmezéséhez: „Talán éppen ezért van értelme Radnóti Miklóst párhuzamosan olvasni Vas Istvánnal és mind a többiekkel, Alföldi Gézától Zelk Zoltánig”. Ezt a „módszertani” alapelvet mindvégig követi, így mutatja be egy korszak irodalmi keresztmetszetét, a versek és költők mellett a fontosabb folyóiratokat, szerkesztőiket – így éri el azt, hogy könyve irodalmi és történelmi tanulságokat egyaránt tartalmaz. A verseket kommentáló szövegfolyam sokszor kiszámíthatatlanul kanyarog, de a kötetben mégiscsak van valamiféle rend, a verseket tematikusan öt nagyobb csoportra osztja a szerző, így az istenes, a szerelmes, a háborús, a tájleíró és a hazát tematizáló költemények (már amennyire ez szétválasztható) külön fejezetekbe kerülnek. Sinka Istvántól Sárközi Györgyig, Illyés Gyulától Hajnal Annáig, Radnóti Miklóstól Heltai Jenőig, Kassák Lajostól Szabó Lőrincig sok jól ismert arcél bukkan fel, de sok „ismeretlen”, elfeledett szerző is előlép a viszonylagos homályból (a szerzők névsora a kötet végén olvasható).
Zoltán Gábor óriási értékeket talált az 1944-es versek közt - Könyves magazin
Zoltán Gábor elképzelte, milyen lenne a Szép versek 1944, pontosabban utána járt, milyen verseket írtak a magyar költők abban a háromszázhatvanöt napban, és mindezt kötetbe is rendezte. Az abszurd antológiát tegnap mutatták be a Margó Irodalmi Fesztiválon. A szerzővel Tóth-Czifra Júlia beszélgetett.
Bátor könyv a Szép versek 1944, amely nemcsak az esztétikai, de az etikai ítéletektől sem tartózkodik,
az olvasót úgy vezeti végig a nagyon sokféle minőségű és tartalmú versen, hogy saját véleményével igyekszik segíteni a tájékozódást, de látható, hogy nem tart igényt általános érvényre, meglátásait mankóként, tájékozódási pontokként tárja az olvasó elé. A könyv zárása Weöres Sándor sorait idézi, és a citátumot az összes megidézett vers közös értelmezésének tekinti: „A megbilincselt költészet megbilincseli az emberiséget. Nemzetek pusztulnak, vagy virulnak, amilyen arányban költészetük, festészetük vagy zenéjük pusztul, vagy virul”. Ezzel kétirányúvá teszi az ok-okozati kapcsolatot, és talán azt veti fel, hogy nemcsak egy történelmi időszak hat a költészetre, de a költészet is képes hatást gyakorolni a korra, amelyben születik.
