Mit tud még hozzátenni a fantasy a tündérhagyományhoz? Ó, nagyon is sokat. Tolkien tündéi vagy A Gyűrűk Ura nyomán gombamód megszaporodó high fantasyk elfjei után jólesett az a lendületesebb frissítés, ami az elmúlt két évtizedben érkezett a zsánerbe. Susanna Clarke-tól A hollókirály, Naomi Novik Ezüstfonása vagy itthon Kleinheincz Csilla Ólomerdője ugyanis a helyi (brit, szláv, magyar) hagyományokból kiindulva a tündérek fenyegető, nem emberi idegenségét hangsúlyozta lenyűgözően.
Az Emily Wilde tündérenciklopédiájából egyértelmű (itt beleolvashatsz), hogy a kanadai Heather Fawcett erre a vonalra kíván rácsatlakozni, de azért az idegeinket sem szeretné túlborzolni: arra az olvasási élményre épít, amikor esős délutánokon valami fűszeres teával bevackolunk a fotelbe, és csak jól akarjuk érezni magunkat egy könyvvel. Fawcett tehát egyszerre szeretné megragadni az idegenséget és a meghittséget, ez pedig felemásan sikerül neki.
A tudós, aki abba üti az orrát, amibe nem kéne
Érdekes, hogy mostanában (vagy megint?), szexik lettek a tudósok a fantasyben. R.F. Kuang nemzetközi bestsellere, a Bábel bölcsész-, sőt, nyelvészfantasy, ami nemcsak hőseivel és a történet helyszínéül választott egyetemi és fordítói közeggel, hanem írói eszközeiben is az akadémiai tradíciókat idézi meg (a regény magyar fordítása nemrég megkapta a hazai spekulatív irodalmi díjat, a Zsoldost.)
Hasonló megoldásokhoz nyúl Fawcett is: a narrátor-főszereplő Emily Wilde tudós, amolyan tündérek tanulmányozására szakosodott antropológus. Ebben az alternatív 1900-as években ugyanis a szerzeteknek nevezett tündérek nagyon is
valóságos, kiszámíthatatlan és részben emiatt is fenyegető lények.
A szerzetek különböző hagyományokba, formákba és osztályokba sorolhatók, legalábbis erre tesz kísérletet Emily, aki megszállott kutatóként a világ első tündérenciklopédiáját akarja megírni – ehhez pedig nem átall akár vakmerő kalandokba is bocsátkozni.
Hiszen a tündérekkel kapcsolatba kerülni mindig veszélyes, még akkor is könnyen sül el rosszul, ha valaki olyan alaposan ismeri a róluk szóló régi hiedelmeket, történeteket és a szakirodalmat, mint Emily.
Az eseményekről közvetlenül – egyetlen „vendégbejegyzést” leszámítva – az ő naplójából értesülünk. A beszámolóban aztán gyakran hivatkozik a regénybeli tudóstársadalomra, az elődeire, vitába száll a publikációikkal és a megállapításaikkal, sőt, lábjegyzetekkel is ellát egy-egy jelenséget vagy kifejezést. Ez az írói ötlet szerencsére nem nehezíti el a regényt, inkább
játékosan árnyalja a fantasy világát és a főszereplő Emily karakterét.
Őt ugyanis gyakran a morális szempontoknál mélyebben hajtja a megismerés és a felfedezés vágya, legyen szó a szerzetek által elrabolt gyerekek helyén talált tündérporonyról vagy egy hatalmas fába börtönzött, a hegyeknél is vénebb tündérkirályról.
Emily a sarkkörön túl, avagy miről is szól a regény
Emily hűséges társával, Árnyék nevű hatalmas kutyájával érkezik Ljoslandre, hogy a sarkkörön túli tündéreket tanulmányozza, akiknek a híre még a többinél is rosszabb – ez pedig különösen felcsigázza hősünk kíváncsiságát. Ljosland nevű település egyébként létezik Norvégiában, de mi a regényben egy fiktív szigeten járunk a norvég partoktól nem messze, a sarkkörön.
A történet október végén indul, így sokáig azt hittem, hogy a napfordulónak vagy valamilyen kulturális crossovernek köszönhetően az ír-kelta eredetű halloweennek szerepe lesz benne, ám végül kiderült, hogy itt inkább az elmélyülő, egyre hatalmasabb téllel van dolgunk.
A hideg, a hó, a jég állandó kísérői az eseményeknek – illetve a helyi tündérek erejének forrásai is, ami kihat a varázslataikra és a megjelenésükre is.
Emily Wilde a tündérekkel foglalkozó kiváló tudós, aki egy eldugott sarkköri faluban keveredik bele a különös lények gonosz játszmáiba. Olvass bele Heather Fawcett regényébe!
A ljoslandi szerzetek egy csoportja ráadásul az utóbbi időben egyre gyakrabban ragad el embereket, kiszívják a lelküket, hogy üres porhüvelyként lökjék vissza őket a halandó világba, ha egyáltalán megmenekülhetnek.
Egy gond van csak, hogy Emily egyáltalán nem jön ki az emberekkel, ennek köszönhetően azonnal magára haragítja a vendégszerető és amúgy segítőkész falusiakat. A helyzetet cambridge-i kollégája, Wendell Bambleby professzor váratlan és bosszantó érkezése bonyolítja, a kalandok pedig akkor szabadulnak el, amikor két fiatal nőt ragadnak el a tündérek.
Vagy félsz, vagy ellazulsz
A cikk elején emlegetett regények idegenség-ábrázolásában az olyan emlékezetes, hogy úgy tudták a nem-emberit megragadni, hogy nem tették automatikusan rosszá. Persze, Novik sztarikkirálya vagy Clarke Úriembere lehetett és volt is a mi emberi szempontunkból kegyetlen, visszataszító, érthetetlen vagy rugalmatlan logikájú, ám ők a saját jogukon voltak mások. A két világ találkozásának feszültségét pedig a szerzők érzékenyen használták arra, hogy nagyon is emberi dilemmákat és összetett kérdéseket vizsgáljanak. Persze ehhez nagyon szigorúnak és következetesnek kellett lenni abban, hogyan jelenítik meg a tündéreket.
Fawcett tündérei viszont a cselekmény előrehaladtával
félelemetesből egyre inkább cukivá, bohókásan ellenállhatatlanná, vagy egyszerűen ostobává válnak.
A szerző ugyanis a hangulatot akarja elkapni: azt a fémes-jeges fuvallatot, ami akkor csap meg, mikor például Clarke, Novik vagy Kleinheincz tündéreiről olvasunk.
Ennek oka, hogy a Tündérenciklopédia mindenekelőtt a cosy fantasy altípusba tartozik. Ebben fontos, hogy ne feszítse túl a határokat, ne terheljen érzelmileg vagy intellektuálisan, és szépséges, ínycsiklandozó vagy aranyos részletekkel kényeztesse az olvasói képzeletet. Így aztán a túlírtság határát súroló mértékben értesülünk
az Emily szállásául szolgáló kunyhó otthonossá varázslásáról vagy éppen a hősnő rakoncátlanul elszabaduló tincseiről.
Ám ami meghitt, az alapvetően ellazít – a fenti idegenség viszont a félelemmel jár kéz a kézben. Az ellazulás és a félelem pedig egymással ellentétes érzések, állapotok. Ezt valamennyire Fawcett is érzékelhette, és ez lehet az egyik oka a tündérei, és így az általuk jelentett cselekményépítő fenyegetés megfakulásának.
A másik inkább írói hiány, Fawcett nem talált megoldást arra, hogyan vezesse ki szereplőit a finálé előtti csúcsjelenetből úgy, hogy az frappáns és hiteles legyen. Amit látunk, az inkább egy kevéssé sikerült mentési próbálkozás, a feladat elkenése, ami úgy is csalódást kelt, hogy olvasás közben azért elég hamar kiderül, hogy ez nem az a tündéres fantasy lesz. Íróként a meghitten jó történetekért is meg kell dolgozni.
