Ebben az új fantasyben a tündérek közül kerül ki a leggonoszabb ellenfél – Olvass bele!

Ebben az új fantasyben a tündérek közül kerül ki a leggonoszabb ellenfél – Olvass bele!

Emily Wilde a tündérekkel foglalkozó kiváló tudós. Az 1900-as évek elején a világ első tündérenciklopédiáján dolgozik, amikor egy eldugott sarkköri faluban belekeveredik a különös lények gonosz játszmáiba. Olvass bele Heather Fawcett fantasyjébe!

Könyves Magazin | 2024. április 23. |

Heather Fawcett regénye egy varázslatos fantasy tündérekről és a nyomukba szegődő tudósnőről, valamint rejtélyes barátjáról. A regény az alternatív 1900-as években ötvözi az Ezüstfonás, A hollókirály és a Ház az égszínkék tengernél különleges hangulatát.

Heather Fawcett
Emily Wilde tündérenciklopédiája
Ford. Ballai Mária, Agave, 2024, 330 oldal
-

Heather Fawcett: Emily Wilde tündérenciklopédiája (részlet)

Fordította Ballai Mária

október 29. este

Bambleby persze hazudott. Mire a reggeli naplóbejegyzés végére értem, még mindig nem tért vissza, ezért úgy határoztam, egyedül indulok útnak, mint ahogy eredetileg terveztem. Wendell tanácsát megfogadva odaadtam a térképemet Henrynek és Lizzie-nek, hogy vegyenek szemügyre pár vulkáni jellegzetességet. Úgy tűnt, értik, mit várok el tőlük, de akkor is hiányoztak a saját diákjaim. Megbíztam bennük, mert a képességeik és az igyekezetük alapján választottam ki őket, nem pedig azt tartottam szem előtt, hogy el tudják-e viselni a hóbortjaimat.
Az égbolt a kék különös és gazdag árnyalatát vette fel, amelyet csak ősszel szokott. A tenger megtelt kis halászhajókkal. Groa vidáman integetett, amikor elmentem az üzlete előtt – nem is csoda, hiszen feltehetően megkétszereztem a havi nyereségét. Elég annyit mondanom, hogy nem álltam meg trécselni vele.
Senki sem nyitott ajtót, amikor bekopogtam a kék házba. Két kecske rajtam tartotta a szemét, és rosszallóan mekegtek rám a kerítés mögül.
– Hahó! – kiáltottam ljoslandiul, és folytattam a kopogást.
Mintha meglibbent volna a függöny. 

Másodpercekkel később sikolyok zengték be a házat.

A fülemre tapasztottam a kezem, ami semmit sem ért. Sehogy sem akart abbamaradni a lárma. Nem tudtam megállapítani, hogy férfi- vagy női hangot hallok-e, csak a kétségbeesettségében és a gyötrődésében voltam biztos. A sikolyok a téli szélviharok zúgására emlékeztettek, és éreztem, hogy hideg árad kifelé az ajtó körül lévő repedéseken.
Csodás – gondoltam. A lidérc szórakozott velem.
Lentebb eresztettem a kezem. Hiába ostromoltak a sikoltozás hullámai, udvariasan megismételtem a kopogást.
A sikoltozás fokozatosan alábbhagyott, amikor továbbra sem adtam jelét riadalomnak. Nem voltam kíváncsi arra, milyen utálatos trükköt akar még bevetni ellenem a lidérc, ezért intettem Árnyéknak – aki semmi furcsát nem hallott –, és megkerültük a házat.
Két alakot láttam a távolban: egy kecskét fejő férfit és tőle messzebb, ahol a föld a tenger felé lejtett, egy egyedül sétáló nőt. Az éles, kék hullámok előtt kirajzolódott az alakja, és nagyon magányosnak tűnt. A kecske aggodalmasan mekegett, mire a férfi hátrafordult, és megpillantott. Befejezte a munkát, és elindult felém.
– Ha jól sejtem, maga a professzor. – Alacsony, sötét bőrű férfi volt sűrű szakállal és cserzett arccal. – Aud bizonyára beszámolt magának a fiunkról.
Rögtön megvilágosodtam.
A lény, akit az ablakban láttam, egyáltalán nem lidérc volt, hanem egy elcserélt gyermek. Még sehol, sem a kutatásaim során, sem a szakirodalomban nem találkoztam olyan elcserélt gyermekkel, akinek a viselkedése ennyire hasonlított volna a lidércekéhez.

 Az elcserélt gyerekek az előkelő tündérek iszonytató ivadékai,

akik mindaddig szerencsétlenséget hoznak egy házra, amíg benne laknak, de se nem megátalkodottak, se nem rosszindulatúak. Egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet ez a hely, és örültem, hogy magammal hoztam a jegyzetfüzetemet is.
Kinyújtottam a kezem.
– Emily Wilde vagyok. Mikor vitték el a fiukat?
A férfi habozott, majd megrázta a kezem.
– Mord Samson. A feleségem pedig Aslaug Samson. Ő most nincs itthon, elment sétálni. Azt hittem, Aud már mindent elmondott.
– Semmit sem mondott. Csak kikövetkeztettem.
– Értem – mondta, és kis ideig némán bámult rám. – Aud nem kedveli magát.
Volt valami ebben a férfiban, talán a komor ráncaiban vagy az ablaküvegszerűen áttetsző arcában, ami arra sarkallt, hogy igazat mondjak neki.
– Ahogy mondja.
Erre kissé elmosolyodott. Támadt egy olyan benyomásom, hogy ez a halvány mosoly is ritka vendégnek számít az arcán.
– Öt téllel ezelőtt történt. Ari még nagyon kicsi volt, az egy évet sem töltötte be.
Most már valóban kíváncsi lettem. 

A ljoslandi szerzetek viselkedése máris sok tekintetben eltért attól, amit eddig tudni véltem róluk.

– Meglehetősen szokatlan, hogy egyéves korában visznek el valakit. A szerzetek általában újszülötteket rabolnak el. Még soha nem hallottam olyanról, hogy az egyiknek idősebb gyerekre fájt volna a foga. A skót mumusokat leszámítva, de ők nem hagyják ott a mumusgyereküket az ellopottért cserébe.
Rájöttem, hogy túlságosan izgatott vagyok. Mord felvont szemöldökkel hallgatott.
– Sajnálom – hebegtem, de még magamat sem sikerült meggyőznöm erről.
Ennek ellenére valamilyen oknál fogva a férfi megint elmosolyodott.
– Nekem aztán mindegy – legyintett. – Mármint hogy sajnálja-e, vagy nem. Hogy imádkozik-e értünk, vagy nem. Sokan imádkoztak értünk, és sokan sajnálkoztak rajtunk akkor is, amikor elrabolták Arit, és most is. Tud nekünk segíteni?
– Ez… – Elhallgattam, de volt valami Mordban, ami miatt nem féltem megmondani az igazat. – Nem ezért vagyok itt. Azért jöttem ide, hogy tudományos összefoglalót készítsek a szerzetek összes fajtájáról.
Erre csak biccentett egyet.
– Lényeg, hogy itt van, és teljesen egyértelmű, hogy jobban ismeri a szerzeteket, mint bármelyik pap, ami reményt ad nekem. Szívesen behívnám, de attól tartok, nem lelné örömét a házamban tapasztalt vendéglátásban. És a jóvágású kísérőjét sem szeretném megijeszteni.
Megveregette Árnyék fejét, mire a kutya barátságosan szaglászni kezdte.
– Semmi baj, Mr. Samson. A kutyám már hozzászokott a szerzetekhez. Ahogy én is.
Úgy tűnt, ez nem győzte meg Mordot, de nem állta utam, amikor beléptem a házába.
Mindent a helyén találtam. A szerény nappali és a kandalló mögött egy még egyszerűbb konyhát pillantottam meg, amelynek falán vasserpenyők lógtak. Nem kezdődött újra a sikoltozás, és véres kéznyomokat sem láttam. 

Árnyék ugyanakkor morogva szimatolta a levegőt.

– Igen, tudom – nyugtattam meg. – Maradj mellettem! – Ezután Mordhoz fordultam. – Sokáig marad még távol a felesége?
– Egy ideig biztosan. A séta segít kiszellőztetni a fejét. Mindennap jár egyet, amíg nem havazik. – Kinézett az ablakon, és tisztán látszott az arcán a lankadt bizonyosság, hogy már nem kell sokáig várni az igazi télre. – Azt hiszem, Aslaug kedvelni fogja magát. Soha nem jöttek ki Auddal.
Meglepődtem és elmosolyodtam. A férfi intett a kezével.
– Ari a padláson van.
– Értem – mondtam, és kissé összerezzentem, mert eszembe jutott, mit mondott Bambleby a kísértetjárta házakról. – Fázik, Mr. Samson?
Mord lenézett magára. Már levette a kabátját, de egy másik kabátot viselt alatta.
– Aslaug és én mindig fázunk. Mindig vacogunk, még a nyár közepén is.
Elővettem a jegyzetfüzetemet, és gyorsan lejegyeztem az eddigi megfigyeléseimet. Valamennyire tudatosodott bennem, hogy kőszívűnek tűnhetek, de túlságosan felülkerekedett rajtam a tudományos kíváncsiság ahhoz, hogy ezen rágódjak, ráadásul úgy tűnt, Mord sem veszi sértésnek a viselkedésemet.
Egy lépéssel közelebb mentem a lépcsőhöz, amely azonnal átalakult. Minden fok vakítóan fehér fogakkal teli, tátongó szájjá változott, és sűrű farkasbunda vette körbe. Metsző szél szántott végig a szobán, nyomában a hó és a fenyők illatát lehetett érezni. A farkasok vicsorogtak, és a kabátom szegélye felé csattogtatták az állkapcsukat.
Mord felé fordultam. Ő elrettenve, de egyben fásultan bámult vissza rám, és hamar összeszedte magát.
– Gyakran lát ilyesmit? – kérdeztem.
Pislogott egyet. Tekintetét elborította az ingerültség, és a homlokát ráncolva nézett rám, mintha arra számított volna, hogy szánakozni fogok rajta. Megenyhült, amikor csak szenvtelen érdeklődést fedezett fel rajtam.
– Tudom, hogy nem valóságosak – mondta.
– Értem.
Azon gondolkodtam, milyen lehet egy olyan házban élni, amelyik ilyen erőszakos látomásokkal ostromolja a lakóit. Az egymást követő napokra és évekre gondoltam.
– Mr. Samson, hozna nekem egy vasszeget és egy kis sót?
Pislogott, de máris elindult, hogy teljesítse a kérésemet. Amikor visszatért, megkérdeztem, hogy az ajtó mellé felakasztott kabátka a fiáé-e. Bólintott.
– Köszönöm – mondtam, és betettem a kabátot a hátizsákomba. – Ígérem, visszahozom.
Felmentem a lépcsőn. Mord nagy levegőt vett, de nem jött utánam, ami nem is baj, mert akkor visszatessékeltem volna.
Árnyék mellettem lépkedett, miközben a farkasok a bokámnál acsarkodtak. Láttam a lépcsőt a látomás mögött, Árnyék pedig egyáltalán nem látta a farkasokat, legalábbis úgy hiszem, rá nem hatnak a tündérvarázslatok. 

Az is lehet, hogy látja őket, csak nem keltik fel az érdeklődését.

A padláson egy kicsi ágyat és egy festetlen gyapjúból szőtt, otthonos szőnyeget találtam. Az ágyon egy fiú ült, bőrének sápadtsága a friss hóra vetülő holdfényt idézte. Megtorpantam, mert a lény egyáltalán nem hasonlított azokra az elcserélt gyermekekre, akikkel korában találkoztam. Azok egytől egyig csúfak, véznák és állatiasak voltak. Ennek a fiúnak kékes és áttetsző haj omlott a vállára, bőre pedig úgy csillogott, mintha dér telepedett volna rá. Gyönyörűnek és hátborzongatóan kecsesnek találtam, szeméből értelem áradt.
Legbelül megdöbbentem azon, mennyire emlékeztet Bamblebyre. Bár egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, felfedeztem köztük valamilyen megfoghatatlan rokonságot, amit talán nem is egy vonás, hanem valaminek a hiánya körvonalazott. Hiányzott belőlük valami durva és hétköznapi, ami minden halandót jellemez.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor rájöttem, hogy ez a lény az első olyan előkelő tündér, akihez szerencsém van. Nem tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az izgatottság, vagy rettegés.
– Becsaptál – förmedt rám az elcserélt gyermek.
– Épp fordítva – feleltem megigazítva a kabátomat, mert mielőtt beléptem a házba, kifordítottam, hogy átlássak azokon a káprázatokon, amelyeket a tündér mutatni kívánt nekem. – Csak nem hagytam, hogy becsapj. Mit mondana az igazi anyád, ha tudná, hogy köszöntöd a vendégeket?
– Menj innen!
Feldühítettem, de nem csak azért, mert kicseleztem a varázslatait. Nem tetszett neki, hogy említést tettem az igazi anyjáról.
– Felteszek neked pár kérdést. Jobb, ha tüstént válaszolsz rájuk. Tisztában vagyok azzal, milyen gyötrelemnek teszed ki a nevelőszüleidet, és ez egyáltalán nem sarkall arra, hogy kedves legyek hozzád.
Erre a kijelentésre újból feltámadt a jeges szél. Nyikorogtak a tetőgerendák.
– Örömet okoz neked, hogy szenvednek miattad?
– Nem érdekel a szenvedésük – vágott vissza a gyerek, mert a hatalma ellenére gyerek volt, és egy gyerek makacsságával meredt rám. – Nem akarok itt lenni.

Az erdőbe vágyom. A családomhoz.

– Mi történt a családoddal, hogy ideküldtek, és a halandók között élsz?
Nagyon érdekelt, mit felel erre a kérdésre, mert a cserélt gyerekekkel kapcsolatos tudásunk nagy része találgatás. Az előkelő tündérek szokása, hogy hónapokra vagy évekre halandó szülők gondjaira bízzák a saját gyereküket, majd minden formaság nélkül visszacserélik őket (ha a tündérgyerek nem hal meg időközben, ami nem ritka), de senki sem tudja, hogy miért bonyolódnak ilyesmibe. Az tűnik a legvalószínűbb felvetésnek, hogy pusztán szórakoztatja őket ez a helyzet.
A tündérgyerek bájos arca megrándult. Előredőlt.
– Ha nem mész el, olyan rémségekkel töltöm meg Mord gondolatait, hogy azt fogja kívánni, bár halott lenne. Aslaug azt fogja álmodni, hogy elevenen ég el, szétmarcangolják, és esténként a szerettei sikolyainak visszhangját fogja hallani.
Megborzongtam, de továbbra is fenntartottam a szenvtelenség látszatát. Szó nélkül elővettem a sót, és elkezdtem szétszórni a szobában.
– Az meg mi? – kérdezte a gyerek, és a dühe egy szempillantás alatt kíváncsiságba csapott át. Belecsippentett a sóba, és megszagolta. – Só? Miért szórod szét?
Megálltam, némán szitkozódtam. A só megbéklyózza a tündéreket, de lehet, hogy Ljoslandon csak a közönséges tündéreknél válik be, vagy még náluk sem. Elővettem a vasszeget is.
– Nem ölhetsz meg – mondta a gyerek.
– Tudom – helyeseltem. Ha megöltem volna, azzal kioltottam volna az elrabolt embergyerek életét is. A kettőt mindig erős varázslat köti össze, amelyen sem az idő, sem a távolság nem fog ki. – De bántani bánthatlak.
Jelt adtam Árnyéknak, aki a gyermek lába felé kapott, és ezzel elterelte a figyelmét. A mellkasába döftem a vasszeget.
Vagyis csak majdnem. Megmozdult, ezért a szeg az oldalát találta el. Az ezt követő sikolyok rosszabbak voltak az előzőeknél, és a tél hangján szólaltak meg. Mintha a tündér szétfoszlott volna, árnyékká és dérré alakult át, a szeme pedig kéken ragyogott, akár a lángok közepe. Úgy tartják, hogy az összes előkelő tündér így néz ki valójában, és hogy emberszerű alakjuk csak álca. A legkevésbé sem egyszerű megölni őket, de ha valamilyen fémtárggyal sebet ejtenek rajtuk, akkor a gyengébb, anyagtalan formájukba kényszerülnek vissza.
Ezt az elméletet a gyakorlatban még nem láttam beigazolódni. Elszántságom ellenére teljesen megfagyott az ereimben a vér, amikor megláttam a tündér igazi arcát. Aztán egy pillanattal később nyugalmat erőltettem magamra.
Miközben a tündér tovább rikoltozott, elővettem a kiskabátot a hátizsákomból.
– Odaadom ezt, ha felelsz a kérdéseimre.
Elégedettségemre szolgált, hogy csak a kezem remegett, a hangom nem.

– Add ide! – üvöltötte a tündér.

A sarokban kuporgott. Azt hiszem, még mindig tudott volna ártani nekem, de túlságosan felzaklatta magát ahhoz, hogy ez eszébe jusson. Természetesen, ha ilyesmin törte volna a fejét, nem adtam volna oda neki a kabátot.
A szerzeteket számos ősi törvény köti, amelyek közül néhány esélyt ad a halandóknak arra, hogy hatással tudjanak lenni rájuk. Legyen szó ételről vagy ékszerről, a halandók ajándékai erősebbé teszik őket, de a ruhák különös hatalommal bírnak, mert segítenek a szerzeteknek a halandók világában maradni. Az előkelő tündérek esetében ez azzal jár, hogy a halandóság álarcát is magukon tudják tartani.
– Akkor most már figyelsz rám? – kérdeztem, amikor a sikoltásai zokogássá csillapodtak. – Kezdjük a szüleiddel!

Kapcsolódó cikkek
...
Zöld

Itt a tavasz: ezekkel az erdei fantasykkel hangolódj a lombfakadásra!

Az erdő ott van a történeteinkben, a dalainkban ősidőktől fogva: egyszerre lélegzetelállító és misztikus, baljós és veszélyes. Olyan fantasyket ajánlunk, amikben az erdő fontos tényező.

...
Kritika

A Bálnahullás letehetetlen thriller arról, mi van, ha véletlenül lenyel egy ámbráscet

Daniel Kraus Bálnahullás című thrillerében az óceán és egy ámbráscet gyomrának hátborzongató mélyén egy kamaszfiú küzd az életben maradásért, miközben végiggondolja apjához fűződő kapcsolatát is. Lélegzetelállítóan izgalmas könyv, melyben nemcsak az óceán, de a lélek mélységei is feltárulnak.

...
Nagy

Amber Smith bátran ír a traumáról, ami felszabdal egy lányt

Amber Smith debütáló könyve, az Amilyen akkor voltam a nemi erőszak traumájáról ír szívszorító pontossággal.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Csernus Imre: A magyarok zárkózottak, fosósak és félnek felelősséget vállalni

A megosztó pszichiáter, Dr. Csernus Imre bemutatta hamarosan megjelenő új kötetét, melyben azt próbálja megfejteni, mit jelent ma magyarnak lenni.

...
Nagy

K. Varga Bence: Újabb sejt születik

„Oldalra sandítva újra és újra szemügyre vehette a test vereségét, a hús halálának stációit” ‒ K. Varga Bence A csont és a csönd címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a harmadik rész.

...
Nagy

Így mutatta be Robert Capa Magyarország világháború utáni vörös fordulatát

A 70 éve elhunyt legendás fotós 17 éves korában menekült el Budapestről, 17 évvel később pedig másfél hónapot töltött idehaza. A Holidaynek írt, 14 fotóval illusztrált útibeszámolójában éjsötét börleszk-jelenetekként elevenednek meg a remények és a romok.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

A hét könyve
Kritika
Nick Cave könyve megtört szívű elmélkedés hitről, zenéről és gyászról
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...

Péterfi Judit: Kőkemény önismereti tréning kellett a túléléshez [Podcast]

...

drMáriás: Lehet 20 éves az ember, de 100 év történetét hordozza

...

Ezt senki nem mondta: Hallgasd meg a podcast első évadának összes epizódját!