„A nyelvek nem pusztán szavakból állnak. Annak a módozatai, ahogy a világra tekintünk. A civilizáció kulcsai. És ez olyan tudás, amiért megéri ölni.” Az 1830-as évek alternatív Nagy-Britanniájában járunk: a birodalom egyre dagad, a gyarmatokról érkező javaknak köszönhetően pedig mind fényűzőbb életet biztosít – leginkább – az angol társadalom elitjének. A siker kulcsa az ezüst, pontosabban a hozzá kapcsolódó mágia, ami a jelentéssel dolgozik. A különböző nyelveken ugyanannak a dolognak a megnevezése soha nem lesz teljes egészében megfeleltethető egymásnak, hiszen ott vannak a tartalmi és stilisztikai jelentésányalatok, a szótő eredete, a kifejezés teljes nyelvtörténeti háttere.
Kuang regényében viszont a pontos fordítás megvalósíthatatlanságából születő feszültség az ezüsttel ötvözve kiválóan alkalmas arra, hogy a mindennapi élet legfontosabb szintjeitől a legbanálisabbig hasznosítsák: gyorsabbá teszi a hajókat és a gépeket, tartósabbá a szerszámokat, tisztábbá a csatornákat, de használják gyógyításra, a fegyverkezésben vagy arra is, hogy szebben viruljon a rózsakert. A fordítók által megmunkált ezüstrudak a birodalom fundamentumát jelentik, és sápadtan csillogó erekként hálózzák be a hatalom szintjeit – mindezek miatt (a steampunk mintájára)
Kuang regényét lehetne akár silverpunknak is nevezni.
Hogy a fordítómágiát minél jobban kihasználják, a Birodalom anyanyelvi beszélőket gyűjt a világ minden tájáról, így kerül az oxfordi királyi fordítóközpontba, becenevén a Bábelbe a kantoni születésű Robin és három évfolyamtársa. Az etnikumuk, illetve a nemük miatt az angol társadalomban alacsonyabb rendűként kezelt diákok számára a Bábel olyan szellemi szabadságot és fizikai autonómiát biztosít, amiről korábban csak álmodhattak – még úgy is, hogy lépten-nyomon emlékeztetik őket a fehér, férfi angolok kiváltságaira. Robin világa aztán elég hamar a feje tetejére áll, amikor azzal szembesül, hogy az addig számára ismeretlen féltestvére, a Bábel volt diákja, egy titkos csoport tagja.
A Hermész Társaság amolyan földalatti mozgalomként az intézményből lopott ezüsttel és eszközökkel próbálja felvenni a harcot a gyarmatok és az elnyomottak kizsákmányolása ellen, azonban a csatlakozás hozzájuk vagy bárminemű segítség nekik életveszélyes következményekkel jár. Ahogy Robin szeme fokozatosan felnyílik arra, milyen kulcsfontosságú szerepe van a Bábelnek a birodalom befolyásának és a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában, egyre kevésbé tudja elhessegetni az őt régről maró dühöt és fájdalmat – valamint késleltetni a döntést, hogy végül oldalt kell választania, hiszen tudós fordítóként ő maga is hozzájárul a rendszer működéséhez. Az óra ketyeg, a Birodalom pedig egyre közelebb kerül ahhoz, hogy háborút indítson Kína ellen a szabadkereskedelemre hivatkozva.
Meg lehet változtatni egy nagyhatalmú intézményt belülről, vagy elkerülhetetlen az erőszak, ha forradalomról van szó? Olvass bele R.F. Kuang új könyvébe!
A Bábel alapvetően egy dark academia szettingben játszódó fejlődésregény, ami ráérős részletességgel mesél Robin és a társai egyetemi éveiről, Robin belső vívódásairól, majd az elkerülhetetlen konfliktusokról. Ám ennél is nyilvánvalóbban:
a Bábel 630 oldalas szerelmeslevél a bölcsészettudományokhoz.
Kuang sinológiát tanult Cambridge-ben és Oxfordban, jelenleg a Yale-en doktorizik, a regényben pedig játékba hozza a felsőfokú kutatás és oktatás módjait is. Sűrű lábjegyzeteiben folyamatos párbeszédet folytat az olvasóval, kiszól neki, gyakran kommentálja és elemzi az eseményeket, vagy mintha egy tanulmányban tenné, szigorúan a tárgyhoz nem tartozó további kiegészítést fűz az olvasottakhoz, illetve azok hátteréhez.
A regény a cselekménybeli funkcióján túlmutató gyönyörködéssel bíbelődik – a szereplőivel együtt – a nyelvészeti részletekkel is. Kuang szerint fontos tudatosítanunk, hogy a nyelvbe ágyazott gondolkodásunk kulturális kölcsönhatásokra épül, és hogy a világ nagy vándorlói között ott vannak a szavaink is: számtalan kis történetet ismerünk meg az elbeszélésen belül, ahogy felvillan előttünk egy-egy kifejezés etimológiai háttere vagy a különböző nyelveken megszólaló jelentésárnyalatainak eltérése és hasonlósága. A fordítás mint az örök törekvés apoteózisa jelenik itt meg: tökéletes soha nem lehet, de a fordító feladata, hogy olyan hidat építsen két nyelv közé, amivel minél közelebb hozhatja őket egymáshoz, és
amin átmentheti egyikről a másikra a világ és a létezés eltérő érzékeléseinek sajátos egyediségét.
Ez az akadémiai, illetve bölcsészeti elköteleződés persze azt is jelenti, hogy a Bábel a nagy nemzetközi siker ellenére sem lesz mindenki könyve – ahhoz túl karakteres. A fantasy mint hívószó is becsapós lehet, mert itt nincsenek nagy kalandok, mágikus fordulatok és végső soron proaktív hősök: helyette egy sodródó, tépelődő, önmarcangoló főszereplőt látunk, és Kuang maga is megmosolyogja a tudósait, mikor tőlük teljesen idegen és komikus módon, mondjuk, verekedni próbálnak. Annak viszont, aki éppen az ilyen új, egyedi, különleges nézőpontokat keresi, a Bábel jó választás lehet – igaz, így is érdemes megfontolni a továbbiakat.
A Babel nem az akció-kaland vonalon építkezik, sokkal inkább egy dark academia típusú “bölcsészregény”.
Kapitalizmus, imperializmus, rasszizmus, szexizmus és a Nyugat civilizációs gőgje – Kuang mindezekkel harcba száll, miközben párhuzamot von a tudás és az erőforrások megszerzése között. Vizsgálja az egyenlőtlenségekre épülő rendszereket, a marginalizáltak mindennapos tapasztalatait. Kíváncsi arra, hogy miért dönthet valaki úgy, hogy megbékél az elnyomással, és miért úgy, hogy szembeszáll vele. Az is érdekli, milyen érvényes válaszok születhetnek a kizsákmányolásra: miben hatékony a békés kommunikáció, miben az erőszak, milyen érvek szólnak az önfeláldozás, és milyenek a dacos túlélés mellett. Bemutatja, miért lettek a gyarmatosításnak máig ható politikai, szociális és gazdasági következményei, és kicsit le is leplezi magát: a trükkje az, hogy a regényben az ezüstmágiát teszi meg a nagy gazdasági-politikai lépések hajtóerejének, a valóságban ugyanakkor mindezek az ezüst nélkül is megtörténtek.
Bármilyen ambiciózus viszont a könyv, mégsem tud nagy regénnyé válni: nem azért, mert hiányzik belőle valami, hanem éppen azért, mert több van benne a kelleténél. A komótossága részben a túlírtságából fakad, de nem is ez az igazi gond, hanem az, hogy Kuang nem bízik eléggé az olvasóban és az irodalomban, így folyamatosan deklarál.
Újra meg újra levonja a tanulságot,
rámutat a visszaélésre, direkten megfogalmazza a társadalmi, gazdasági és rendszerkritikáit. Nem hagyja, hogy a szereplők sorsán és tapasztalatain keresztül az olvasó vonja le a következtetést, hanem kimondja helyette. Egyszerűen didaktikus.
Pedig a mai globalizált, forrongó, új vándorlásokat elindító korunkban nagyon is érvényesen beszél valamiről, amit nem árt szem előtt tartanunk: ahogy a szavaink igazából nem feleltethetők meg egymásnak, úgy a kultúrák sem, soha nem lesz teljes egyezés, így egyetértés sem. A mi feladatunk rájönni, hogy mihez kezdünk ezzel – Kuang szerint mindennél nagyobb szükség van a jó fordítókra.
