Ali Smith skót író (olvasd el vele készült interjúnkat!) az Évszakok-kvartettel robbant be nálunk a köztudatba, melynek minden kötetét nagyon szerettük, ráadásul 2020-ban az Őszt választottuk az év könyvének. „Nagyon ritka, hogy egy szépirodalmi mű valamely (bármely) politikai-társadalmi eseményre szinte azonnal rezonálva jelenjen meg” – írtuk a hat évvel ezelőtti „Brexit-regényről”, de a hatalom természetét felmutató Gliff (olvass bele!) sem hagy kétséget afelől, hogy – miként a fülszöveg írja – csakugyan korunk egyik legnaprakészebb szerzőjével állunk szemben.
A magyarul tavaly ősszel napvilágot látott könyv egy duológia első része, melyben egy iskolák és könyvtárak nélküli közeljövőben járunk, és figyelemmel kísérjük, ahogy az emberekből kivesznek az érzések, a szavakból a jelentések, miközben mindenki folyamatos kontroll alatt áll. Az AI rohamos térnyerésének, az Epstein-akták nyilvánosságra kerülésének vagy éppen a fokozódó idegengyűlölet korában a regény kérdései napról napra válnak egyre égetőbbé. Meg tudjuk javítani még valaha ezt az őrült világot? Vagy a techcégek és a politika végleg bekebelezik az egyént?
A Gliff tavaly felkerült év végi 50-es listánkra, az íróval pedig 2026-ban személyesen is lehet majd találkozni, hiszen ő lesz a Könyvfesztivál díszvendége október 1. és 4. között.
„Ez a csend még élet?”
Nem újkeletű dolog, hogy a szerzők eljátszanak a fenyegető jövő gondolatával: Ali Smith disztópiájáról természetesen eszünkbe juthat az 1984, Aldous Huxley Szép új világa pedig szövegszerűen is megidéződik. Bár pontosan nem tudjuk meg, milyen évet írunk a Gliff lapjain, a klímaválság már biztosan előrehaladottabb állapotban van: a hőmérséklet áprilisban negyven-negyvenöt fok, a környezet veszélyesen szennyezett.
A történet in medias res indul, és már az első pillanattól van benne valami nyugtalanító.
Az akkor 13 éves (egyébként nem-bináris) elbeszélő, Briar és húga, Rose kénytelenek elbúcsúzni az anyjuktól, aki egy fényűző hotelben dolgozik, de úgy fest, „ahogy a leigázott országok szolgálónői szoktak kinézni a tévéfilmekben”. A szálloda gazdag vendégei „szépek, jól fésültek és tökéletesek” – mintha retusált csendéletet alkotnának az asztalok körül. A dolgozók viszont szigorú ellenőrzés alatt állnak, mindenütt kamerák figyelik őket. Eleinte nem értjük, miért vannak a szereplők veszélyben, ez a zavar pedig csak fokozódik, amikor hazaérve vörös vonalat találnak a házuk körül, és hirtelen menekülniük kell.
Állandó bizonytalanság
A testvérek egy üres házban húzzák meg magukat, ahol igyekeznek észrevétlenek maradni, amennyire csak lehet, de még mindig nem tudják, pontosan kik is üldözik őket. És valójában ez az egyik nagy tétje ennek a karcsú, de annál sűrűbb regénynek:
Ali Smith megmutatja, hogy hiába érthetetlen a hatalom logikája, bárki bármelyik pillanatban kiszolgáltatottá válhat vele szemben.
Az egyetlen biztos pontot a gyerekek életében egy ideig a szomszédos mezőn legelésző lovak jelentik, akik szelídséget és valamiféle kiegyensúlyozottságot árasztanak ezekben a felfordult napokban. „A szeme megdöbbentő volt” – olvassuk az egyikről, akibe Rose azonnal beleszeret. Amikor kiderül, hogy az állatot vágószékre szánják, a gyerekek megszöktetik, és vele együtt állnak tovább, hogy csatlakozzanak egy régi iskolaépületben összegyűlt ellenállók csapatához.
„Egy gyerek élete kilobban, mint egy gyertya”
A Szent Saccobanda nevet viselő intézményben ki van téve George Stubbs Egy oroszlántól megrémült ló című képe – a borítón is ez látható –, amely „annak az allegóriája, hogy az ember adja meg magát a birodalom erejének”. A hatalmi gépezet előbb-utóbb a narrátort, Briart is utoléri, és térdre kényszeríti, anélkül, hogy tudná, mit követett el. Ahogy azonban haladunk előre az időbeli ugrásokkal dolgozó regényben, bár homályosan, de kirajzolódik előttünk a rendszer működése: ha valakit idegennek, vagyis „nem igazolhatónak” (NI) minősítenek, azt üldözni kezdik.
Először körberajzolják a lakhelyét vörös festékkel egy „szupera határoló” nevű eszközt használva, majd elviszik, és az erre kijelölt Átképző Központokban „re-edukálják”.
Ez történik Briarrel is, aki elhurcolása után öt évvel egy élelmiszer-feldolgozó üzemben felügyelő, méghozzá kitüntetéssel, miközben alatta tizenéves fiatalok végeznek veszélyes fizikai munkát, olykor hiányos végtagokkal és komoly sérülésekkel. Nem sok részlet derül ki arról, hogyan sikerült a főhősnek szerencsés pozíciójához jutni, de az biztos, hogy olyan világba csöppen, ahol a legtöbb dolognak „a pénzhez, az erőszakhoz vagy a szexhez van köze, vagy mindháromhoz”, és a gyerekekkel sem bánnak kesztyűs kézzel.
„Megmondták nekem, hogyan döntöttek rólam, és szerintük mi vagyok. (…) Egy fehér fal elé állítottak, lefilmezték, ahogy ott állok, aztán lefilmezték magukat is, ahogy a nemi szervemre mutogatnak és rá is csapnak” – számol be az elfogása után történtekről.
De mi az a gliff?
Idővel megtudjuk, hogy „nem igazolhatóvá” válhat valaki „etnikum/vallás/fogyatékosság” alapján, de akár egy-egy szó miatt is – például ha kimondja a háborúról, hogy háború, vagy genocídiumnak nevezi azt, ha egy nép tagjait egy másik nép irtani kezdi. Miközben egyre több aktualitásra bukkanunk a sorok között, ráébredünk, hogy a szavak és a nyelv legalább annyira főszereplői ennek a történetnek, mint a testvérpár.
Mivel ők sosem tanultak hagyományos oktatásban, sok kifejezés értelmével nincsenek tisztában: a nyelv esetlegessé válik számukra.
Itt jutunk el a címhez, ami egyrészt a történetben szereplő ló neve, másrészt egy olyan betűsor, amely Bri internetes keresése alapján nagyjából bármit jelenthet. Ahogy a regény egyik legköltőibb szakaszában áll, a gliff „egy rövid pillanat. Egy pillanatnyi hasonlóság. Hirtelen vagy véletlen látvány. (…) Minden más szót helyettesítő töltelékszó. (…) Az a lelkiállapot, amibe valaki kerül, amikor a partnere nagyon hiányzik neki, és emiatt kiborul. (…) Hirtelen beeső, meglepő napfény.” Vagy éppen a felvillanó remény, melynek hatására Bri végül fellázad.
„Hihetetlen hihető remény”
Amikor egy véletlen találkozás során az elbeszélő újra hallja a gliff szót, hinni kezd benne, hogy a húga még valahol életben van, és a maga eszközeivel megpróbál szembeszállni a rendszerrel. Hátha valóra válhat még Rose meséje a zsarnokról, aki hiába végeztette ki az ellenfelét, később az egész világegyetem fogott össze ellene az igazság védelmében.
Hátha csakugyan megmozdul valami az egyénekben, ami elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze a hatalmasokat.
De hogy elég lesz-e ennyi a világ megjavításához? Ahogy Briar és Rose anyja mondaná: „Nem tudjuk megjavítani. De tudunk rajta jobbítani.”
Fotó: Martin Figura/Magvető
