Solveig Roepstorff terapeuta és biodiverzitás-aktivista Klímapszichológia című könyvében (olvass bele!) az éghajlatváltozás által kiváltott szorongás nyomába ered, és megmutatja, hogyan fordíthatjuk át az aggasztó érzéseket cselekvésbe. „Optimista megközelítésének hála végre tényleg magunk mögött hagyhatjuk a negatív gondolatokat, illetve a bénultságot, és aktív közösségként, együttes erővel dolgozhatunk egy zöldebb jövőért” – írtuk portrécikkünkben. A népszerű pszichológus a Futurotheca nonfiction könyvfesztivál egyik vendége volt. Generációkról, a természet erejéről és a jövőről beszélgettünk vele.
„Pszichológus, aki mély tisztelettel tekint az emberek különbözőségeire” – olvasható a honlapján. Beszéljünk először kicsit általánosságban a pályafutásáról! Mi jellemzi önt terapeutaként, mire fókuszál, amikor a klienseivel dolgozik?
A pszichológusi munkám tulajdonképpen mindazon dolgok keveréke, amelyeket érdekesnek találok. Úgynevezett relációs biológiai traumaterapeuta is vagyok, ami azt jelenti, hogy rengeteget foglalkozom az idegrendszerrel, a különféle működéseinkkel, a biokémiánkkal, a hormonjainkkal.
Tehát a pszichológiát mindig összekötöm a testtel is.
Dolgozom egyéni kliensekkel, illetve az ő traumáikkal, veszteségeikkel, szorongásaikkal és stresszhelyzeteikkel. De dolgozom csoportokkal is: felügyelek például a szociális munka területén működő csapatokat, akik mentális betegségekben szenvedőkkel vagy éppen szerhasználókkal foglalkoznak. Ez valójában szociálpszichológia, a szociális munka és a pszichológia találkozása. Végül, de nem utolsó sorban pedig ott van nekem a klímapszichológia és a természetterápia.
A Futurotheca fesztiválon a klímapszichológusi minőségében tartott előadást. Hogyan kell elképzelnünk ezt a munkát?
Ami a klímapszichológiát illeti, leginkább különféle csoportokkal beszélgetek, előadásokat tartok, sokat írok, illetve interjúkat adok a médiában.
Nem hiszem ugyanis, hogy a klímaaggodalom kezelése egy zárt terápiás szobába való.
Szerintem ez a probléma igenis a mindennapi életünkhöz tartozik, tehát beszélgetnünk kell róla, tükröt kell tartanunk egymásnak, és muszáj túllépnünk azon a hozzáálláson, hogy kerüljük a témát, mert ünneprontónak tartjuk felhozni. Ha hajlandóak vagyunk foglalkozni ezzel a kérdéssel, idővel természetessé válik, hogy figyelünk rá. Sok dolog van, amiről nehéz beszélni, mégsem söpörhetünk mindent félre.
Milyen gyakran találkozik a páciensei körében klímaszorongással?
Elég gyakran. Rendszeresen előfordul, hogy ezzel jönnek hozzám.
Jól sejtem, hogy inkább a fiatalabb generációt érinti a probléma?
Nos, inkább úgy mondanám, hogy a legtöbb klímaaggodalommal kapcsolatos kutatást fiatalokkal végezték. Ma már jóval több információnk van erről a jelenségről, mint korábban: Caroline Hickman és társai végeztek egy hatalmas felmérést 10 ezer fiatal részvételével a világ 10 különböző országából. Ez a 16 és 25 év közötti fiatalok körében jelentős szorongást mutatott ki, még a napi szinten ezzel a témával foglalkozó kutatókat is megdöbbentette, hogy mennyire kétségbe vannak esve egyesek. A projektben részt vevők 36 százaléka fontolgatta például, hogy a klímaváltozás miatt nem vállal gyereket. Nálunk Dániában sok nő gondolkodik így. A fiatalokról tehát számos adatunk van kutatásokból, de arról már jóval kevesebbet tudunk, hogyan érinti mindez a középkorúakat vagy az időseket.
A saját tapasztalatom az, hogy ők is ugyanolyan gyakran fordulnak hozzám: aggódnak, hogy milyen világot hagynak hátra az unokáiknak.
Sok felnőtt írja nekem például, hogy maximálisan elégedettek voltak az életükkel, amikor egyszer csak hirtelen szorongani kezdtek a környezet miatt, és most nem tudják, mihez kezdjenek az érzéssel. A barátaik vagy nem veszik őket komolyan, vagy csak nem akarnak erről beszélni, mert azt mondják, fölöslegesen elrontanák a hangulatot. „Kivel beszélhetnék erről? Egyáltalán normális ez?” – kérdezik gyakran. Én pedig elmondom, hogy teljesen normális, sokan éreznek így. Nem csak a fiatalok. Persze a fiatalabbak rengeteg egzisztenciális dilemmával szembesülnek egyébként is: „mit akarok kezdeni az életemmel? Mi lesz a munkám? Lesz családom? Lesznek gyerekeim?” De én biztos vagyok benne, hogy ha idősebbekről is lennének kutatások, ott is hasonló eredmények születnének.
Tehát egyre többen szoronganak a probléma miatt, de még mindig sokan vannak a tagadók is. Említi a könyvében Greta Thunberget, akire már jó ideje zúdul a népharag. Ön szerint miért van ez?
Amikor Trumpot először megválasztották, ő kifejezetten élesen gúnyolódott rajta. „Milyen aranyos kislány, de miért nem csinál inkább valamit, amitől boldogabb lesz?” Erre Greta Thunberg maga mondta, hogy sok politikus valószínűleg azért próbál csúfot űzni belőle, mert nem tudnak megbirkózni a klímaváltozással kapcsolatos érzéseikkel, így inkább rá mutogatnak.
Ez egy nagyon jól ismert freudi védekezési mechanizmus.
„Micsoda hisztérikus fiatal nő!” – mondják. Elképesztő, hogy a felnőttek mennyire nem látják a saját felelősségüket abban, ahogy a fiatalokkal bánunk. Politikusként örülniük kellene, hogy egyáltalán vannak olyan emberek, akik hajlandóak belemerülni hasonló ügyekbe. Még ha nem is értenek velük egyet, elismerhetnék az elkötelezettségüket, ahelyett, hogy nevetség tárgyává teszik őket.
Sajnos Magyarországon sokan úgy vélekednek, minket nem érint ez a probléma. Ahogy ön is írja, „a fizikai távolság kellemes pszichológiai távolságot nyújthat”. Mit mondana a kételkedőknek, hogyan győzné meg őket, hogy igenis közel van a veszély?
Rengetegen vannak, akik szerint a klímaváltozásnak semmi köze hozzánk. Nekik szerintem nem tudnék olyat mondani, amitől meggondolnák magukat. Talán ha olyan élményben lenne részük, ami hatással van az érzelmeikre, az változtathatna a helyzeten.
Ha például egy rokonuk olyan területen lakna, amelyet elöntött az árvíz, vagy ahol nagy erdőtűz volt.
Vagy ha a gyerekük úgy menne egy nap haza, hogy kijelentené, nem akar szülni, vagy soha többé nem fog húst enni. Amikor engem hallgatnak, mondhatja bárki, hogy „beszéljen csak, hölgyem, engem ez nem érdekel”. De ha valamilyen módon bevonódnak az emberek, talán elkezdenek gondolkozni a problémán.
A klímapszichológiával kapcsolatban gyakran említi az ébredés pillanatát. Mesélne kicsit arról, az ön esetében hogyan zajlott a „zöld fordulat”?
Én is azok közé tartoztam, akikről korábban beszéltünk: nem szerettem hallani erről a témáról. Ami azt illeti, volt is egy módszerem a hírek olvasására, nevezetesen hogy mindig átugrottam a legrosszabb részt, amikor jöttek az ijesztő számok.
Tájékozódtam, tudtam, mi történik, de úgy voltam vele, hogy semmi közöm hozzá.
Aztán 2018-ban különösen forró volt a nyár, aminek eleinte persze örültem, hiszen mehettünk mindennap úszni. De a hőség egyre csak fokozódott. Van egy nyaralónk egy elég nagy kerttel, ahol tavasszal sok kis fát ültettem. Eleinte szépen fejlődtek, nyáron pedig a hőség és a szárazság miatt sokat öntöztem őket. Egy idő után azonban már nem tudtam nekik több vizet adni, mert a föld annyira kiszáradt és megrepedezett, hogy a gyökerek nem tudták felvenni a nedvességet. Ez nagyon megijesztett. Sokat sétáltam mezítláb azon a nyáron, és éreztem a talpam alatt, ahogy a korábban egészséges, puha talaj megváltozik. Tehát egy nagyon konkrét, fizikai tapasztalat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem normális, ami történik.
Hogyan változtatta meg ez az élmény az érzékelését? Ha jól sejtem, kicsit más szemmel kezdett nézni a világra…
Pontosan. Körülnéztem a kertben, ami korábban mindig tele volt különféle pillangókkal és rovarokkal. Hová lettek? Hirtelen észrevettem, hogy már nem idegesít a zümmögésük éjszakánként, mert egyszerűen eltűntek. Túl nagy volt a csend, nem hallottam a legyeket, a méheket. Határozottan elfogott a klímaaggodalom, sőt szinte szorongás. Azt gondoltam, ha visszatérek a lakásunkba, a szokásos életünkbe, valószínűleg elmúlik majd. Nem így történt. És ez eleinte bosszantó volt, mert egyébként annyira boldog voltam a mindennapjaimmal, és nem akartam rajtuk semmit változtatni. De muszáj volt.
Nagyon érdekes, amikor arról ír, mi a különbség szorongás és klímaszorongás között. Mennyiben más a két jelenség?
Pontosan a különbség miatt szeretem inkább a klímaaggodalom kifejezést használni az éghajlatváltozással kapcsolatos negatív érzések – szorongás, aggodalom, frusztráció, harag, bánat, bénultság – gyűjtőneveként.
Ha ugyanis szorongásról beszélünk, azt legtöbbször valami kóros dologgal azonosítjuk, amit kezelni kell ahhoz, hogy elmúljon.
De a klímaaggodalom esetében nem az a cél, hogy tűnjön el. Természetesen olyan mederbe kell terelni, hogy ne uralkodjon el rajtunk, és ne akadályozzon minket abban, hogy éljük az életünket. Ugyanakkor ezek az érzések fontos üzenetet hordoznak magukban: azt jelentik, hogy képesek vagyunk szeretni a Földet és törődni más fajokkal.
Mit tehet egy terapeuta, ha klímaaggodalommal találkozik, miben más az eljárás, mint a „sima” szorongás esetében?
Ha azt mondaná a pszichológus a klímaaggodalmadra, hogy nem szabad így érezned, valószínűleg úgy jönnél ki tőle, hogy az van benned, nem ért téged. Mert valójában azt szeretnéd, ha a terapeuta tudná, miről beszélsz, esetleg egy kicsit ő maga is átérezné a helyzetet, és törődne a problémával. Ez nem egy „időspecifikus” szorongás, mint amikor korábban aggódtak az emberek a hidegháború miatt.
A klímaváltozással kapcsolatban az a rossz hír, hogy biztosan nem múlik el az elkövetkező években, és ezt nem lehet „megjavítani”.
Megtanulhatsz viszont együtt élni az érzelmekkel, és cselekedni a bénító hatásuk ellen. Ezeket a megéléseket tisztelnünk és táplálnunk kell, ahelyett, hogy eltüntetnénk őket, mert túlságosan kényelmetlenek. A klímaaggodalom egy teljesen racionális reakció valamire, ami egyáltalán nem normális.
Olyanok is vannak azért, akik szeretnének cselekedni, de ahogy a könyvében is írja, nem feltétlenül választanak megfelelő utakat. Javíthatunk valamit a helyzeten olyan kis dolgokkal, mint például hogy nem veszünk szívószálat, vagy kevesebb műanyagot használunk?
Ezek inkább a saját lelki jóllétünket szolgálják, a szén-dioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés szempontjából nincs hatásuk. Pszichológiai funkciója persze van, ha azt gondoljuk, teszünk valami hasznosat. De a hasonló egyéni lépések sajnos nem hoznak nagy változásokat.
Innen nézve könnyűszerrel gondolhatnánk, hogy hiába minden. Hogyan fordulhatunk mégis az optimizmus felé?
Szeretném először is leszögezni, hogy a klímaválság felelőssége nem az egyént terheli. A szén-dioxid-kibocsátás az olajiparhoz köthető, és nem a fogyasztók feladata, hogy orvosolják a problémát. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Ugyanakkor az elmondottak ellenére persze nem mindegy, hogyan létezünk a világban.
Képzeljük csak el, hogy 8 milliárd ember egyszerre kezd el hinni abban, hogy számítanak a kis lépések.
Már csak azért is, mert nem magányos szigetekként működünk, hanem összekapcsolódva. Tehát ha egyikünk cselekszik, talán másokat is inspirálhat erre: szociálpszichológiai oldalról nézve is izgalmas ez az egész. Azt szoktam tanácsolni a klienseimnek, hogy csatlakozzanak valamilyen mozgalomhoz, mert egy csoportnak sokkal nagyobb hangja tud lenni, mint az egyénnek. Ha ennél is többet szeretne tenni valaki, felhagyhat a repüléssel vagy a húsfogyasztással, esetleg vásárolhat kevesebb ruhát. Én is erre törekszem, de nem mondom, hogy tökéletes vagyok. A gyerekeim szerint mindenesetre a repülést túl komolyan vettem.
Említett most néhány példát, de ha választania kell, a személyes életében mit tart a leghatékonyabb módszernek?
Talán szimplán a tudatosságot mondanám, illetve a többi tudatos emberrel való együttlétet és a tudatosság terjesztését. Mindig jó, ha van lehetőségünk megvitatni másokkal, hogyan élhetünk jó életet a bolygónk tiszteletben tartásával, a természet védelmével.
Sokat gondolkodtam a könyv azon részein, amikor a Covid tapasztalatáról ír, és rámutat, hogy egyszer már sikerült közösen tudatosabbnak lennünk. „A világjárvány remek példa arra, hogy mi az, ami valóban felébreszt minket: gyakori sajtótájékoztatók folyamatosan érkező, ijesztő hírekkel” – fogalmaz. Segítene, ha többet „riogatnának” minket a médiában?
Határozottan. Nyilvánvaló, hogy a klímaválság nem kapja meg azt a figyelmet, amire szüksége volna. Persze sok minden történik most a világban, szörnyű háborúk dúlnak, amikhez nagy összpontosításra van szükség, mert az emberek figyelme véges. Amikor viszont a Covid zajlott, bevallom, kicsit „irigykedtem” rá, amiért képes volt azonnal magára venni a katasztrófaképzetet.
Az egész világ összeomlott, azonnal törvényeket hoztak.
Dániában hirtelen annyi pénz állt rendelkezésünkre a pandémia kezelésére, ami korábban az éghajlati válság leküzdésére valahogy sohasem volt adott. Hogy őszinte legyek, úgy gondolom, a helyzetnek még bőven romlania kell, mielőtt strukturális szinten olyan tragédiákat látunk, amik a járvány időszakához hasonló cselekvésre kényszerítenék a világ kormányait. Sajnos szükségünk lesz néhány összeomlásra, hogy a válság súlyosbodjon, és muszáj legyen komolyabb változásokat hozni. Törvényeket és sokkal szigorúbb szabályokat, mint amiket most látunk. Azt hiszem, ez lesz a jövő.
Nemrég készítettem egy interjút Inkeri Markkula finn szerzővel, aki az írás mellett biológusként is dolgozik, és sokat foglalkozik az eltűnő természettel. Ő mesélt nekem arról, hogy míg a pályája elején hitt a világ megváltoztatásában, most már jóval pesszimistább. Ön sosem veszíti el a lelkesedését?
Ó, dehogynem, néha én is érzem a kiégést. Másfelől viszont annyi válságon és rossz dolgon túl vagyunk már! Én tényleg bízom benne, hogy képesek leszünk egyszer úgy élni, hogy jobban tiszteljük a Földanyát. Emberi lényként annyi mindent el tudunk pusztítani és le tudunk rombolni, ugyanakkor képesek vagyunk gyógyítani és javítani is. Én mindig igyekszem ezt szem előtt tartani: okozhatunk károkat, de együtt újjáépíthetjük, helyreállíthatjuk a környezetünket.
Többször is utal rá a könyvben, hogy milyen fontos lenne újra közelebbi kapcsolatba kerülnünk a természettel. Milyen pozitív hatásai lehetnek ennek?
Erről a kérdésről nagyon sokáig tudnék beszélni, de megpróbálom röviden összefoglalni. A tudományos bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy milyen jótékony hatással van ránk, ha időt töltünk a természetben, elsöprő erejűek.
Hihetetlenül mély jelentőséggel bír ez a mentális és a fizikai jóllétünk szempontjából.
Ha valóban jelen vagyunk a természetben, elképesztő dolgokra lehetünk figyelmesek: meglátunk például egy pillangót, amiről azt hittük, eltűnt a környékről. Ezt a saját kertemben is megtapasztaltam, mert azután a száraz nyár után mindent megtettünk a biológiai sokféleségért. És egyszer csak megjelentek a méhek, a pillangók, a rovarok, én pedig úgy éreztem, tele vagyok csodálattal és hálával, hogy visszatértek. Amikor ilyen élményekben van részünk, nemcsak csupán boldogok vagyunk, hanem az egész idegrendszerünkre és biokémiánkra hatással van, amit átélünk, sőt az empátiánk is fejlődik.
Mit tanácsolna most azoknak, akik ezt az interjút olvassák, és szeretnének elindulni az ön által kijelölt úton?
Ahelyett, hogy beletörődünk abba, ami körülvesz minket, ideje kinyitni magunkat a világ felé. És ha tényleg megszeretjük a természetet, és elkezdünk törődni vele, akkor vigyázni is akarunk majd rá.
Meg kell tanítanunk a gyerekeinket arra, hogy eléggé szeressék a világot ahhoz, hogy gondoskodni akarjanak róla.
Peter Kahn amerikai professzor írt arról, hogy a mai gyerekek egyre kevesebb valódi tapasztalatot szereznek az ökoszisztémákról, amelyeknek részei. Ha nem visszük ki a gyerekeinket a szabadba, nem fogják érzékelni, ha rosszabbodik a helyzet. Ez az úgynevezett környezeti generációs amnézia, amelynek nagyon komoly következményei lehetnek, ha nem állítjuk meg.
Fotók: Kováts Zsófi