Ma a fejlett országokban minden harmadik gyerek császármetszéssel jön a világra. Emiatt a nők nagyobb valószínűséggel vesztik életüket szülés közben, mint annak idején az ő édesanyjuk. Az újszülöttkori, illetve gyermekágyi halálozások arányára is negatív hatást gyakorol a császármetszések folyamatos terjedése. Lassan elvész a női testbe és a női döntésbe vetett hit. A Minden szülés számít megmutatja, hogyan bízzunk a nőkben, hogyan értékeljük a szülést, hogyan gondoskodjunk családunkról, és hogyan egyeztessük össze a modern életet egy olyan folyamattal, amely egyidős az emberiséggel.
Ina May Gaskin: Minden szülés számít - Egy bába hitvallása (részlet)
A szülés, történjék bárhogy, meghatározó jelentőséggel bír.
Mindannyiunk számára ez az élmény adja az alapokat életünk kezdetén, amelyekre a továbbiakban építkezni fogunk. Ez az első inger, ez a kapu, melyen átlépve szert teszünk az első benyomásainkra a világról, amelybe anyánk testéből megérkezünk. Ez az esemény minden anyát átjár, átformál lelke legmélyéig. Azt, hogy a nők hogyan viszonyulnak a saját testükhöz és a kisbabájukhoz, mélyen meghatározzák mindazok az élmények, amelyek a szülés körüli időszakban érik őket.
Függetlenül attól, hogy a társadalom miféle és mekkora nyomást gyakorol ránk, a várandósság, a vajúdás és a szülés mindenképp rendkívül erőteljes változásokat hoz magával a nők testében, lelkében és az egész életében is, akár természetes úton, akár császármetszéssel adtak-e életet gyermeküknek. Ebből következik, hogy a szülés körüli ellátás szervezettsége és minősége számottevő hatást gyakorol a társadalomra. Egy olyan társadalom, mely nem értékeli méltó módon az életadó anyákat és magát a születés folyamatát, kénytelen lesz elszenvedni ennek a bánásmódnak a negatív következményeit. A jó életkezdet viszont pozitív változásokat hoz magával, ezért a saját érdekünkben érdemes gondoskodnunk arról, hogy a lehető legjobb ellátást nyújtsuk az anyáknak és kisbabáiknak ebben a hatalmas horderejű, mindent meghatározó életszakaszban.
A születés mikéntje azért is fontos, mert a várandósság és
a szülés pótolhatatlan és egyedülálló lehetőséget biztosít a nőknek arra, hogy felfedezhessék legmélyebb valójukat:
elméjüket, testüket és ösztönös természetüket. Az önmegismerés belső útja segít felkészülni az anyaság nehéz és alábecsült munkájára egy olyan modern világban, amely tele van még az emberiség történelmében is különlegesnek számító összetett kihívásokkal és feladatokkal. Az életadás eredendően női képesség. Szent erő rejlik benne. Ez a természet egyik olyan alapvető, ismétlődő eseménye, amelynek megtapasztalása a nők privilégiuma és az emberi teremtés egyetlen olyan formája, amelyben a férfiak nem részesülhetnek. Miért ne akarnánk hát felfedezni ezt a különleges területet?
Ebben a könyvben a „szent” szót tudatosan a szülésre alkalmazva, és nem pedig vallási alapon használom. Arra utalok vele, hogy a szülés kellőképpen jelentőségteljes esemény ahhoz, hogy megfelelő figyelmet érdemeljen azok részéről, akik részt vesznek az életadó nők körüli gondoskodásban. Azt is jelzi ez a szó, hogy a szülés erejének semmibe vétele mélységes diszharmóniát és tudatlanságot képes teremteni a világban.
A szülés az élet legmegerősítőbb élménye lehet
-- beavatás testünkkel-lelkünkkel kapcsolatos tudatosság új dimenziójába –, de lehet ennek épp az ellenkezője is, ha az újdonsült édesanya elveszíti a saját magába vetett hitét, elveszíti erejét, önbizalmát, és esetleg úgy érzi, mintha egy gonosz természeti erő, vagy istenség azért teremtette volna a testét, hogy általa büntesse őt a vajúdás és a szülés során. A szülést követheti erőt adó, túlcsorduló boldogság, öröm, és olyan mértékű eufória, hogy az soha nem felejtődik el, azonban követheti depresszió is, amely idegenné teszi az anyát saját maga és mások számára, akik ismerik őt. Rendkívül széles skálán mozog a szülés lehetséges hatásainak tartománya, és az, hogy végül milyen élménnyé válik, függ a nők tapasztalataitól, ismereteitől, életmódjától, a várandósság alatti egészségi állapotuktól, a választási lehetőségeiktől, amelyeket a szülészeti ellátó rendszer tesz elérhetővé számukra, és attól is, hogy milyen bánásmódban van részük, amikor elérkezik a szülés ideje.
A hagyományos kultúrák világszerte mindig is a nők felségterületének tekintették a szülést. Az egymással soha nem érintkező őslakos kultúrák mind egyöntetűen evidensnek vették, hogy mivel csak a nők tudnak szülni, ezért a nők a legkompetensebbek annak eldöntésében, milyen ellátásra van szükség a várandósság, a szülés és a gyermekágyas időszak során. Ez még azokban a törzsi kultúrákban is így volt, amelyekben a férfiaknak fontos szerep jutott a várandósság és a szülés során: a nőknek --és különösképp a bábáknak-- ezekben a kultúrákban is kiemelt szavuk volt (és néhány távoli helyen még ma is van) annak meghatározásában, hogy melyek is lehetnek ezek a bizonyos férfi szerepek.
Milyen hatalmas a kontraszt az ilyen jellegű gondolkodásmód és aközött, amelyet az amerikai közvélemény nagy része képvisel ma! Itt – és sajnos egyre több országban ugyanígy– a nőknek nagyon csekély beleszólásuk van, ha van egyáltalán, azzal kapcsolatban, hogy hogyan bánjanak velük a várandósságuk és szülésük idején. Ezek azok az országok, ahol a bábaság vagy már nem is létezik, vagy oly mértékben perifériára szorult, hogy nincs érdemi beleszólása a dolgok menetébe. Ez a fajta rendkívül medikalizált szülészeti ellátás vált általános gyakorlattá például Mexikó, Brazília, Kína, Venezuela urbanizált területein. Thaiföldön például a császármetszések aránya négy-ötszöröse az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által biztonságosnak tartott értéknek. 1985-ben, azután pedig 2007 ben újra a WHO konszenzuskonferenciákat hívott össze,
hogy felülvizsgálják a szülés során alkalmazott technológiákkal kapcsolatos tudományos bizonyítékokat.
Ezeken a konferenciákon jónéhány meghatározó ajánlás született, többek között például az, hogy a császármetszések aránya soha ne legyen nagyobb az összes szülés 10-15%-ánál. A fent említett országok magánklinikáin azonban a császármetszések aránya akár a 90-95%-ot is eléri! Azok az orvosok, akik a mentoraim voltak az 1970-es években, elborzadnának, ha hallanák, hogy ilyen magas műtéti ráták fordulhatnak elő valós orvosi indokok nélkül bármely országban, hiszen ők jól tudták, hogy a szükségtelen műtétek életeket veszélyeztetnek, s ezáltal éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit az orvosi ellátásnak tennie kellene.
2004-ben történt, hogy egy brazil kórház nagy forgalmú szülészetén tettem hivatalos látogatást, és miután körbevezettek, lehetőségem nyílt végignézni egy tervezett császármetszést. A folyosón álltunk a leendő édesanya férjével, aki szörnyen ideges volt, és a műtő ajtaján lévő kisablakon keresztül néztük a műtéti előkészületet. Az anya félelemtől reszketve feküdt a T alakú műtőasztalon, kinyújtott karjait a csuklóknál fogva az asztalhoz szíjazták, egy nővér gyorsan leborotválta a szeméremtestét és lefertőtlenítette a hasát. Nem kapott vigasztaló szavakat a megpróbáltatásai során. Világosnak tűnt számomra, hogy bár retteg a császármetszéstől, nyilván még jobban félt a vajúdástól és a szüléstől, különben nem egyezett volna bele a műtétbe. Ebben a kórházban ugyan volt szülőszoba is, de megmutatták nekem az előző havi szülési napló bejegyzéseit, és mindössze két asszony választotta a természetes szülést. Több száz nő döntött tehát a császármetszés mellett, ami pedig néhány ritka kivételtől eltekintve nem volt orvosilag indokolt. Azon kaptam magam, hogy tűnődöm, vajon ismer-e ez az anya egyáltalán bárkit, aki úgy szült, ahogy a nagymamái vagy dédmamái szültek. Biztosan nem volt tudomása róla, hogy az ő testében is ott él a tudás és képesség arra, hogy hüvelyi úton szüljön anélkül, hogy sérülés érné őt vagy a babát, és hogy a szülés lehet boldog és beteljesítő esemény is.
Ahogy néztem őt, eszembe jutott egy előadás a szülésről, amelyet néhány nappal azelőtt tartottam Brazíliában egy, pszichológushallgatókkal zsúfolásig megtelt teremben. Azon női hallgatók, akik már maguk is édesanyák voltak, mind császármetszéssel adtak életet a gyermeküknek. Amikor arról beszéltem, hogy a nők képesek arra, hogy érzéstelenítés nélkül szüljenek hüvelyi úton, és hogy az ilyen szülés bizony lehet örömteli élmény is, a legtöbben hitetlenkedve néztek rám. Amikor mutattam nekik egy fotót egy nőről, aki épp természetes úton ad életet a gyermekének, és az arca ragyog az extázistól, csak a férfi hallgatóknak volt merszük, hogy ránézzenek a képre. Úgy tűnt, hogy közülük néhányan szeretnének többet megtudni a dologról. Megdöbbentett viszont, hogy minden nő lehunyta a szemét, és még egy pillantást sem voltak hajlandóak vetni a képre, pedig biztosítottam őket róla, hogy az asszonyt nem kellett összevarrni, és nem vesztett sok vért a szülés során. Ezek a fiatal brazil diáklányok – más, hasonló korú amerikai nőktől eltérően, akiknek már korábban megmutattam a fotót – annyira rettegtek a szüléstől, hogy minden abbéli kíváncsiságukat, hogy miként is működött a nő teste a szülés során, elnyomta a félelem meg a technológiába vetett megkérdőjelezhetetlen, babonás hit. Na, ez az igazi rettegés.
Kétségtelen, hogy számos olyan országban, ahol magas a császármetszések száma, sok egészséges nő választja,
illetve maga kéri a műtétet, annak ellenére, hogy az orvosilag nem indokolt. Vitatható azonban, hogy az ilyen esetek többségében a választásuk tulajdonképpen valódi választás-e, hiszen döntésük során a technológiával és a műtéttel kapcsolatos hiedelmek párosulnak a saját testük működésére, illetve a születés folyamatára vonatkozó félelmekkel és tévhitekkel. Ugyanez vonatkozik azokra a nőkre is, akik alávetik magukat férjük vagy más családtagjaik döntéseinek, illetve azokra, akiket a média és a legújabb, minden tudományos alapot nélkülöző kulturális divatirányzatok meggyőztek, hogy a császármetszés biztonságosabb, mint a hüvelyi szülés. A legtöbb esetben ez nem igaz, és a császármetszés nagyobb veszélyekkel járhat az anyára és a gyermekre nézve, mint a normál szülés. Itt az ideje, hogy az embereket felvilágosítsák erről a tényről. A túl sok műtét beláthatatlan veszélyeket rejt, és többek közt ez az egyik oka a viszonylag magas, szülés körüli anyai halálozási aránynak a fent említett országokban. Ezzel szemben azok az országok, amelyek bíznak a szülés természetes folyamatában, és ahol bábák kísérik a szülések java részét, sokkal jobb statisztikákkal rendelkeznek. Finnország, Izland, Norvégia, Dánia, Svédország, Hollandia, Belgium, Németország, az Egyesült Királyság (UK) négy tagországa és legalább huszonnyolc további ország mind jobban teljesít ebben a tekintetben, mint az Amerikai Egyesült Államok, bár ezekben az országokban is egyre gyakoribb a szülési technológia használata, amely hajlamos aláásni sok nőnek a saját, veleszületett képességébe vetett hitét, hogy természetes úton képesek életet adni a gyermeküknek. Ahol a császármetszés válik a normává a természetes szülés helyett, ott az anyai halálozási arányok elkerülhetetlenül emelkednek.
