Miért fegyelmezik hatékonyabban a vásárlókat a drága üzletek gondosan megtervezett belső terei, mint a bejáratnál álló biztonságiak? Miért érezzük gyakran, hogy a dizájn falat emel a hétköznapjaink és egy magasabb rendűnek álcázott világ közé? Mi a közös a Lego-figurák fejlődéstörténetében, Philip Starck citrusfacsarójában és a Ford-autók európai térhódításában – azaz mi a dizájn szerepe ma, és mire használták egykor?
Marcin Wicha lengyel grafikus és író rövid, anekdotikus esszéi kaleidoszkópszerűen elevenítik fel a Lengyelország elmúlt évtizedeit jellemző, és a magyar olvasó számára is oly ismerős mindennapi környezet vizuális megnyilvánulásait. Fanyar, hamisítatlan közép-európai humorral idézi fel a választás hiányában kényszerűen megkötött esztétikai kompromisszumokat, és éles szemmel köti össze ezeket a tapasztalatokat korunkkal, amikor a médiában az érzelmek kiszorítják a tényeket, az ügyfelek egyre nagyobb logókért kiáltanak, a harsány színek kavalkádja pedig tort ül az egyszerűség felett.
Marcin Wicha: Hogyan szerettem ki a dizájnból (részlet)
Fordította Mihályi Zsuzsa
AZ URNA
– A billentyűzet használatával adja meg a mellék számát, vagy várjon a telefonkezelő jelentkezésére. – És a kagylóban felhangzik Louis Armstrong hangja:
And I think to myself,
What a wonderful world!
Kíváncsi vagyok, ki választotta ezt a zenét. A krematórium igazgatója? Aki az automata telefonközpontot eladta nekik („Van egy olyan számunk, amely illik az önök tevékenységének profiljához”)? Nincs kizárva, hogy valamilyen gyászplaylisten ez az édeskésrekedtes sztenderd az első helyezett,
ezt a zenei aláfestést választják a legszívesebben a hamvasztási szertartáshoz.
Amerikai vígjátékokban sokszor felbukkan ez a cselekményszál. Hamvak retikülben, szelencében, kekszesdobozban. Földi maradványok a kandallópárkányra állított vázában, a konyhaszekrényben, az ablakpárkányon. – Mit tárolsz itt? – A nagymamát. És máris elindul az ellenállhatatlanul mulatságos bonyodalmak kavalkádja. Robbannak az újabb és újabb gegek. Leveri az urnát a macska. Egy beszívott partiarc kokainnak nézi a hamvakat. Végül a tetőpont: a hamvak szertartásos szétszórása, mindig szeles időben, hogy egy szeleburdi áramlat egyenesen a gyászolók arcába fújja a szürke felhőt. Aztán – köhögés, krákogás és ruhaporolás minden mennyiségben.
Sok hülye filmet megnéztünk együtt.
***
Bementem a lakásba, ahol ő már nem volt. Ide-oda szaladgáltak anyám barátnői, általános nyüzsgés mindenhol.
– A varsói vagy az országos oldalakon?
– Megtarthatom az igazolványképét?
– Volna esetleg egy kis tejszín? Jó a sima tej is, ha nincs.
Temetői iroda. Krematórium. Elvégzendő feladatok sorára tagolódik az élet.
Napokkal később szakadt rám a tehetetlenség érzése, amikor átlapoztam a csillogó urnakatalógust a temetkezési vállalatnál.
Olyan volt minden modell, mint egy görög váza és egy kínai termosz keresztezése. Brokátfényben játszottak. Krómosan ragyogtak. Voltak arany, fehér-arany, malachit és fekete színben. Voltak díszes fülek és fogantyúk. Némelyik úgy nézett ki, mint egy régimódi, drótzáras befőttesüveg. Mások Micimackó csuporjára hasonlítottak. A mesterséges anyagok voltak többségben, de nem hiányzott a kínálatból a természetes kő sem (szemmel láthatóan a természetnek is akadnak rosszabb napjai).
És hát persze a keresztek. Belevésve. Ráfestve. Az urna oldalára ragasztva. Felfelé meredve (mint a Giewont hegy kicsiben). Természetesen nem maradhatott ki a töviskorona, a félprofilból ábrázolt Istenanya és az Aggodalmas Jézus. Szegény apám. A hitetlen zsidó, akit teljesen hidegen hagytak a vallási kérdések, kívül esett a célcsoporton.
A virág volt az alternatíva – fehér liliom vagy hervadt rózsa. A temetkezési szakma felfogása szerint Lengyelországban kétfajta ember él: az egyik keresztény, a másik a virágkötők szektáját képviseli.
Lapozgattam az oldalakat, a vállalat főnök asszonyának fogyott a türelme. A pillantása súlya alatt végül kiválasztottam egy modellt. Kicsit kevesebb volt rajta a dísz, kicsit egyszerűbb a formája, még a fehér rózsa is elég szerénynek mutatkozott.
Aztán néhány óráig azzal áltattam magam, hogy oké. De nem volt az. Apám sosem fogadott volna el ilyen edényt. Szemétség semmibe venni egy ember esztétikai érzékét csak azért, mert meghalt.
***
Hosszú évekig apám ízlése határozta meg az életünket. Gyors és végleges ítéleteket hozott. Esztétikai aknamezőn éltünk. Idővel megtanultam, hogyan kerülhetem ki a csapdákat, és ahogy kitapostam a biztonságos ösvényeket, úgy nőtt bennem a cinkosság érzése.
Fegyvertársak lettünk az egész világ ellen vívott háborúban.
Apám ugyanis nem engedte be a küszöbön a rútságot. Bekerítve éltünk, mint valamiféle vizuális amishok. Velünk szemben állt a politikai rendszer. A gazdaság. A klíma. Az ajtón túl egy centiméterrel kezdődött az olajfestékkel bemázolt fal, a műkő járólap. Ott várt a lift a szétolvadt nyomógombokkal, a panel, a késői szocializmus látványa.
Ha olyan emberekről beszélünk, akiket szerettünk, nincs helye lakonikus diagnózisnak. Ami a hozzátartozóinkra vonatkozik, az mindenképpen bonyolult és megismételhetetlen. Valójában egyszerű volt, és tipikus. Egyszerűen vannak emberek, akiknek tönkremegy a fél napjuk, ha nem megfelelő színű egy villásdugó. Akik szívesebben gubbasztanak otthon, mint hogy olyan tengerparti panzióban pihenjenek, ahol ronda a szőnyegek színe. Az ilyen nyomorultaknak kínszenvedést okoznak a vakolatot reklámozó óriásplakátok.
Igen, igen, tudom. Az ízlés osztálykategória. Hierarchiát állít fel, besorolást végez. Tükrözi a vágyainkat és a félelmeinket. Hagyja, hogy fenn hordjuk az orrunkat, ámítsuk, becsapjuk magunkat. És így tovább.
***
Legalább az urna kérdésében a sarkamra álltam. Egy elárvult naptárban megtaláltam annak a szobrásznak a telefonszámát, akivel apám valamikor régen együttműködött. Felhívtam. Elmagyaráztam, miről van szó. Két nap volt hátra a temetésig. A művész csodálkozás nélkül hallgatott végig. Kicsit gondolkodott.
– Csináltam virágtartókat egy ursynówi templomnak. Csak kiszedem a lábukat, és maga lesz a tökély…
Így temettem apám hamvait egy fekete gránitkockába. Az egyik oldalára rávésték a nevét. A betűtípus: Futura. Verzál. Kétszer öt betű, elegánsan arányos sorban, ahogy szerette. Büszkeség töltött el. Szép volt az urna.
Az volt a baj, hogy az egyetlen ember, aki értékelni tudta volna, az egyetlen, akinek számított a véleménye, már nem élt.
A FACSARÓ
A dizájnról szóló legfontosabb és legkedveltebb lengyel könyv gyerekeknek szól.
A címlapon egy hatalmas Starck citrusfacsaró látható. Középen áll az eszköz, a csúcsára tűzve egy hatalmas narancs egyik fele. Ezüst vájatokban folyik a gyümölcs leve, és a facsaró lábai köré gyűlve egy sokgyermekes család nézi ezt a felfoghatatlan jelenséget. Az izgatott szülők átölelik a facsaró impozáns lábait. A gyerekek bátran nyújtják a poharukat, felfogják vele a nagy gyümölcslécseppeket.
A könyv belsejében még viccesebb a kép. Ezüst facsarók rohamozzák meg a várost, New Yorkot vagy az Emilia Plater utca környékét Varsóban. A lakosok elszántan védekeznek. Robbanások, kitörések, helikopterek kommandósokkal. A bal felső sarokban pedig egy rövid szöveget helyeztek el. Ebből megtudhatjuk, hogy a tervezőnek akkor támadt megvilágosodása, amikor tenger gyümölcseit evett egy étteremben. Egy papírszalvétára skiccelte fel a koncepciót.
Aztán fogta ezt a zsíros, ketchuptól és Isten tudja, még mitől maszatos szalvétát, és rögtön elment vele az Alessi cég tulajdonosához.
Megtudjuk azt a megrendítő információt, hogy Starck ketchuppal ette a tenger gyümölcseit. A könyv szerzője viszont valami másra helyezi a hangsúlyt:
A citrusfacsaró egyenesen a szalvétáról került gyártásba. Hát csodálkozunk, hogy Starck úr egy sztár?
Nem, nem csodálkozhatunk. Még ha a sztár említése bizonyos ellentmondásban áll is a korábbi véleménnyel, mely szerint a dizájn „a legkevésbé megbecsült művészeti ág”.
A kirakós minden eleme jelentőségteljes. A tenger gyümölcsei, az élő narancs (a narancslé helyett), a szalvéta, az Alessi cég, sőt Isten („Isten tudja, mivel”). The best of minden. A sztár ikont teremt.
***
Egyszerű az üzenet. A dizájnnak semmi köze az iskolapadhoz, ahol egy nyolcéves gyerek ül. Semmi köze a tornazsákjához vagy a tízkilós tankönyvcsomaghoz, amit az iskolába cipel. A dizájn nem törődik a nagymama köszvényével, a nagypapa orvosságaival, az osztálytárs ADHD-jával.
Ha egy gyerek eltöri a kezét, és bekerül az ügyeletre, akkor egyetlen dizájner sem mutatja meg a szülőknek, merre kell menni a röntgenre. Nem gondoskodik nyilakról, táblákról. Ott bolyonganak majd a kórházi folyosókon, eltévednek, faggatják az ápolónőket meg a többi szülőt. Egyetlen szuper-Starck sem talál ki biztonságosabb játékokat és rehabilitációs eszközöket.
Ez mind olyasmi, ami nem érdemel figyelmet. Egy feladata van a dizájnnak: indokot szolgáltatni az árához.
***
Ugyanennek a szerzőnek egy másik munkája A dizájn ábécéskönyve, avagy 100 dolog 25 illusztrátor rajzain. Szándéka szerint felnyitja a gyerek szemét, fogékonnyá teszi a tárgyakra, és arra ösztönzi, hogy fedezze fel maga körül a dizájnholmikat. Ez a kötet demokratikusabb. Mint egy igazi ábécéskönyvben, egyenként ismeri meg a betűket a kiskorú olvasó. A, mint asztal. B, mint bárpult. C, mint cukortartó.
Kedvesen hétköznapi tárgyakat látok, olyanokat, mint a mosógép, a csipesz, a Yeti zár, a robogó, a vállfa. De vigyázat, ha már szék, akkor nem olyan szokványos, névtelen szék. Semmi anonim olajlámpa vagy gereblye.
Semmi harmincezer évvel ezelőtt összetapasztott agyagedény.
Minden főnévnél megadják a tervező, a gyártó és a márka nevét. Ha fazék, akkor Jasper Morrison terve az Alessi cég számára („Jasper Morrison úgy véli, hogy a legjobb normális tárgyakat, vagy ahogy ő fogalmaz, »szupernormális« tárgyakat tervezni. És pontosan ilyenek a fazekai.”)
Aztán:
- Flakon = Chanel Nº5
- Öntözőkanna = VÅLLÖ, gyártó: IKEA
- Szék = 1006 Navy, gyártó: Emeco
- Csap = HV1, gyártó: Vola
- Vödör = H20 Bucket, gyártó: Authentics
Memóriajáték mai óvodásoknak. Márkatudatosságot támogató információk óceánja. Ezenkívül megkapó részletek, például hogy a Fiskars cég levédette az olló narancssárga színét, a színes Converse-ök pedig 1966-ban jelentek meg.
***
Lehet háborogni egy kicsit – ha ahhoz van kedve valakinek – ezen a fogyasztási indoktrináción, azon, ahogy a márka- és logókultuszt, az egész kapitalizmust árulják a gyerekeknek.
Vagy nem kell felháborodni. Mert minek?
***
Annak idején feltalálókról szóló könyveket kaptak a gyerekek. Az ipari forradalom rokonszenves, analóg géniuszairól szóltak. Történetek voltak bennük a Montgolfier fivérekről, akik papírból ragasztottak hőlégballont. Stephensonról, aki elindította az első mozdonyt. A Wright fivérekről, akik a levegőbe emelkedtek, és Bellről, aki felhívta a kollégáját a frissen feltalált telefonon.
Ott gurult a kis képeken az első autó, hatalmas vasaló formája volt, és tűz égett az orrában.
Az első bicikli. Az első tengeralattjáró és az első csillogó búváróra. De ezek a kazánok már kialudtak. Most startupok vannak, Mark Zuckerberg és dizájnercelebek.
***
A haszonelvű, unalmas, társadalmilag tudatos dizájn, amiről Deyan Sudjic azt írta, hogy „a hiány, a szegénység” jut róla az ember eszébe, és az, hogy „atyáskodva győzködik az alsóbb néposztályokat arról, hogyan értelmezik a jó ízlést a kiváltságos elitek” – az ilyen dizájn nem alkalmas gyerekkönyv témájának.
Akárcsak az utilitarista, Dieter Rams fémjelezte unalmas dizájn, „a moralista száraz verse”(Zbigniew Herbert Kopogtató című versének egyik sora, amely a szikár, díszítés nélküli esztétikát dicséri. Körner Gábor fordítása), az orsós magnetofonok és a rádiók.
De még Philippe Starck sem alhat nyugodtan a ketchupban tocsogó polipjai fölött. Megváltozott valami. A huszadik század a tárgyak ideje volt. A huszonegyedik században már nem érdekes az anyagi világ. A dolgok elveszítik a jelentésüket. Már nem szexik. Internethez csatlakoztatott perifériák lesznek belőlük. Nemsokára úgy bújnak majd elő a 3D nyomtatóból, mint a fagylalt a gépből. Ezért a legérdekesebb a márka. Ez helyettesíti a tárgyak tapintását, illatát és alakját.
Támogatott tartalom
