Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek - konyvesmagazin.hu

Míg első könyvében, mellyel berobbant a norvég irodalmi életbe, Kjersti Annesdatter Skomsvoldot az öregség foglalkoztatta, második magyar nyelven is olvasható kötetében az anyaság felé fordult. Kritikánkban azt írtuk A gyerekről: „Ambivalens tapasztalat, egyszerre felemelő és traumatikus, szavakkal nehezen megragadható. A norvég Kjersti Annesdatter Skomsvold mégis arra tesz kísérletet, hogy ha kézzelfoghatóvá nem is, némiképp mégis átélhetővé tegye az élményt, de a gyerek születése mellett szerelemről, költészetről és a családdá válás folyamatáról is beszél.” Alább beleolvashatsz!

Kjersti Annesdatter Skomsvold
A gyerek
Ford. Petrikovics Edit, Typotex, 2024, 109 oldal
-

Anyává válni mélyen testi és egyúttal felforgató érzelmi, egzisztenciális tapasztalat – ennek az átalakulásnak, változásnak leheletfinom rajza ez a regény. A családdá válás krónikája, amelyben a gyerek születését megelőző események és a kisgyerekes élet hétköznapi, apró szilánkjaiból egy szerelem története is kibontakozik.

Az elköteleződéstől, a gyerekvállalástól való félelem nyers, pszichológiai mélységű ábrázolása mellett a könyv árnyalt és érzékletes pontossággal beszél arról is, milyen félelmetes dolog szeretni másokat, milyen bátorság kell ahhoz, hogy az életünket megosszuk velük, és milyen csodálatos, hogy ezt mégis meg merjük tenni. Kjersti Annesdatter Skomsvold tisztánlátó regénye a magánélményeket egyetemessé teszi, lapjain a banális és a bonyolult, a humoros és a komoly egyensúlyra lel, miközben felragyog az intimitás csodája, félelme és öröme. A könyvet Ott Anna is ajánlotta az Ezt senki nem mondta! című podcast kapcsán.

Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek

Fordította Petrikovics Edit

Visszateszlek a hordozóba, ám ekkor olyan heves köhögésbe kezdesz, hogy kihányod az összes tejet, mindkettőnket beborítasz, mostanra hathetes vagy, és még mindig köhögsz, nem tudom, hogy ez még a régi köhögés, vagy egy új. Hogy férhet el ennyi tej egy borsószem nagyságú gyomorban, biztosan hazugság volt, a szülésznő, aki ezt mondta, biztosan hazudott nekünk.

Miután hazatértünk a nyaralóból, egyedül indultam útnak a Lofoten-szigetekre, hogy írjak. Több mint fél év után ez volt az első alkalom, hogy Bo nélkül csináltam valamit, minden egyes másodpercben együtt voltunk, hogy megismerjük egymást.

Azért utaztam a Lofoten-szigetekre, hogy írjak, de inkább olvastam, egy halászkunyhóban ülve faltam a sorokat, észre sem vettem, amikor eljött az este, a nappali fény beragyogta az éjszakát. Napközben a hegyek lábánál bicikliztem, ebben a szigetvilágban, amely menekülni próbál az ország többi részétől. Sasok szárnyaltak a fejem fölött, a lábuk himbálózva lógott alattuk, a hegycsúcsok felhasították az eget.

Kissé kidomborodott a hasam, én pedig azon tűnődtem, ki lehet az a gyerek odabent,

olykor mintha a nevetését is hallottam volna, de amikor megfordultam, hogy utánanézzek, csak a szél volt az. Nem émelyegtem, és nem zavart a száradni kiakasztott halak átható szaga, amelyek mindenütt ott lógtak. Anya is körbebiciklizte a Lofoten-szigeteket, amikor engem várt, és azt mondja, elég nagy feltűnést keltett a jókora hasával, mivel már az ötödik-hatodik hónapban járt. Utána pedig ott állt a kompon, a biciklivel és a nagy hasával, és a ruháit próbálta szárítgatni, mert hatalmas eső kerekedett.

Az utolsó napon kardszárnyú delfineket láttam egészen a fjord belsejénél. Leszálltam a kerékpárról, és csak bámultam őket, nem én voltam az egyetlen. Eszembe jutott egy dokumentumfilm, amelyben egy hajléktalan férfi egy éjszaka betört az egyik egyesült államokbeli Sea Worldbe, levetkőzött, és beugrott a medencébe. Amikor másnap reggel rátaláltak, holtan feküdt a legnagyobb kardszárnyú delfin hátán, meztelenül és megcsonkított herékkel. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges.

A fjordban úszkáló hatalmas orkák eltűntek, majd újra felbukkantak, úgy mozogtak, mintha valamiféle előadást rögtönöznének. Az volt az érzésem, hogy tudják, hogy ott állok, és nézem őket, és

hálás voltam, amiért megmutatják magukat nekem ahelyett, hogy a víz alatt lennének,

holott számukra az lett volna a legbiztonságosabb. Tudom, hogy a kardszárnyú delfinek csapatokra osztódnak, amikor az emberek csónakokkal üldözik őket, a hímek az egyik irányba úsznak, az anyák és az utódaik pedig a másikba. Az orkák nem akarják, hogy az emberek elvegyék a kicsinyeiket, ezért megpróbálják elterelni a figyelmüket, és igyekeznek rávenni őket, hogy inkább a hímeket kövessék. A dokumentumfilmben az volt a legszomorúbb, hogy miután a kardszárnyúdelfin-babákat elragadták a szüleiktől, az anyák a legtávolabb eljutó frekvencián énekeltek, azt remélve, hogy a kicsinyeik hallani fogják őket, bárhol is legyenek most.

A halburgerező előtt leültem, a fejem fölött strandlabda méretű szárított halfejek lógtak. A szemük olyan volt, mintha rajzolták volna, halvány íriszek és fekete pupillák, a tekintetük teljesen üres. Némelyiknek tátva maradt a szája a döbbenettől, amiért egy csali lenyelése után felrántották a víz felszínére, majd végső csapást mértek a fejére, és a világos égbolt teljes sötétségbe borult. A kismadarak felcsipegették a kenyérmorzsát, amit odaszórtam nekik, majd felröppenve a halfejek belsejébe telepedtek, és úgy zsongtak odabent, akár a kényszerképzeteim.

A mutatóujjammal követtem a körülöttem lévő hegyek körvonalát, egy gép által rögzített szívverésekre emlékeztettek. A roppant erőkre gondoltam, amelyek akkoriban munkálkodtak, amikor a jég csiszolta, mozgatta és tolta a környező hegyeket, mégis a jég tűnt el, míg a hegyek állva maradtak, a világ legvénebbjei. Azután tovább bicikliztem, miközben eltöltött az érzés, hogy adós vagyok mindazért, amit láttam, tudtam, hogy írnom kell.

August Strindberg mindent maga mögött hagyott, úgy tett, mintha hűtlen lett volna a nejéhez, hogy az asszonyt elhagyva írhasson,

el kellett mennie, hogy az egyéniségét megtisztítsa és én-jét megnemesítse, igen engedékeny és alkalmazkodó volt, puszta előzékenységből és az attól való félelemből, hogy hálátlannak tartják, és én magam is túlságosan engedékeny és hálás vagyok, kivéve Bóval szemben.

A fiú születése után úgy éreztem, hogy az agyam teljesen máshogy néz ki, mint addig, színt és formát váltott, ezért a gondolatok, amelyek elhagyják a kezemet, szintén egészen másként néznek ki. Elképzeltem, hogy egy teljesen új nyelvhez nyílik hozzáférésem, egy olyan részemben merülök el, amellyel korábban nem volt kapcsolatom, és amikor éjszakánként ébren fekszem a gyerekkel, ezt a teljesen új nyelvet használom arra, hogy olyan szavakat és mondatokat jegyezzek le, amilyeneket még sosem látott a világ.

Azonban nem a gyerek változtatta meg, színezte és formálta át az agyamat, hanem egy krízishelyzet, amelyen keresztülmentem, de nem megváltoztatta a szavakat, hanem ellopta őket, nem adott új nyelvet, és egyedül arról tudtam írni, hogy sírok. Csak sírok és sírok és sírok, írtam.

Ezért is érzem még kényesebbnek azt, hogy most tudok írni, reggelente felébredek, rád nézek, és azt mondom: ma dolgoznunk kell, csöppségem! Mintha meg kellett volna érkezned, mintha te kellettél volna ahhoz, hogy elmeséljem neked mindezt,

el kellett jönnöd, és egy újabb új kezdetet kellett teremtened,

hogy valamelyest tisztán lássam az előző éveket, hogy lássam a végbement változást. Alig három évvel ezelőtt egyedül ültem a lakásomban, miközben éjjel-nappal, évszakról évszakra írtam, és mindig ugyanazt ettem, baromfivirslit vagy lazacfilét, és mindent a legközelebbi kisboltban vettem meg, azt hittem, nincs időm elmenni a két perccel távolabb lévő üzletbe, mert alig bírtam elviselni a gondolatot, hogy az íráson kívül valami másra pazarolom az időt.

Most itt állok és írok, az írógép mellett a polcon egy félig elmajszolt szelet májkrémes kenyér, a fiú reggelijének maradéka, nekem adta, amikor Bóval elköszöntek ma reggel. A kenyér tetején egy rózsaszín cumi fekszik, amelyet minden alkalommal kiköpsz, amikor a szádba próbálom tenni, mellette pedig egy kulcscsomó, talán a fiú találta az óvodából hazafelé jövet. Most egy olyan lakásban élek, amely tele van mások gyerekkorából származó kis tornyokkal. Az élet teljesen megváltozhat.

Azt hittem, már azelőtt átadtam a szomorúságomat a bennem növekvő lénynek, mielőtt a világra jött volna. Bármennyire is boldog voltam, amiért ez megtörtént (hogy ez nekem is megadatik – egy gyerek!), minden áldott nap átadtam a szomorúságomat a gyereknek. Valahányszor átjárt a szomorúság, az új emberbe is átvándorolt. A mélységes sötétségre gondoltam, amelyben a gyerek feküdt, és arra, hogy a gondolataimmal még feketébbé tettem.

Ám azután a legcsodálatosabb dolgok történtek. Eljött az ősz. Hallottuk a szívet, amely a szívem alatt dobogott.

Az éjszakák felőröltek, nem hiszem, hogy a gyerek ébresztett fel, meggyőződésem, hogy a gyerektől függetlenül ébren voltam, ő pedig azért ébredt fel, hogy társaságot nyújtson. Kezek és lábak nyomódtak a hasam feszes bőréhez, a tenyeremhez préselődtek, ennek ellenére nehéz volt elképzelni, hogy egy ember van odabent.

Napközben szintén elkísértek a hasamban zajló mozgások, felkészítettek arra, ami ezután következik. A gyerek magához szorított, átölelt, a gyerek hordozott engem, és nem fordítva, képtelen voltam anélkül szemlélni a világot, hogy ne lássam a gyereket. Elmentem a botanikus kertbe, mert azt hittem, hogy ott biztonságban leszek. Mindenütt babakocsik voltak, anyukák és apukák babakocsival, egytől egyig ezeket az alvó emberkéket tologatták.

Aztán egy nap váratlanul Bót pillantottam meg az egyik babakocsi mögött, dübörgő szívvel megtorpantam, a szívem majd’ kiugrott a helyéről, ahogy bámultam őt, ahogy ott lépked egy másik családdal, amely nem a miénk. De nem ő volt az. Hosszú időbe telt, mire az émelygésem alábbhagyott, mire a szívem ismét normális ütemben vert.

Ne haragudj, suttogtam a gyereknek, csak képzelődtem. Sajnálom.

Azt hittem, sikerült megnyugodnom, de közvetlenül azelőtt, hogy hazaértem volna, egy férfi jött felém, akinek volt valami az arca előtt. Ezért kénytelen voltam megfordulni, és sietős léptekkel az ellenkező irányba indultam. Kis híján beleütköztem egy fiatal nőbe, aki kihúzta a kezét a zsebéből, az ujjait végigfuttatta az éles pengén, azután a kés eltűnt a hasamban, én pedig nem tudtam, hogy az én vérem vagy az övé csöpög-e az aszfaltra. Pillantásomat a földre szegezve futásnak eredtem, kérlek, kérlek, könyörögtem, add, hogy a gyerek túlélje, még ha én nem is.


Te egyszerűen csak odabent voltál, nekem pedig sikerült jobbára rád hárítanom a felelősséget, hogy élj. Napközben alig jutott eszembe a létezésed, mert volt még egy kicsi gyerekem, aki után rohangáltam, veled esténként beszélgettem, megvizsgáltam, adsz-e valami életjelet, és te adtál. Régebben azt hittem, az a legfélelmetesebb, amikor a hasamban vagytok, ahol nem láthatlak benneteket, de sok szempontból ijesztőbb, amikor kijöttök, mert akkor bármi megtörténhet, például elkékül az arcotok, élettelenül hevertek a padlón, ami persze akkor is megtörténhet, amíg odabent vagytok, de akkor nem nézi végig az ember.

Talán azért volt könnyebb veled várandósnak lenni, mert a második alkalom volt, de az is eszembe jutott már, hogy más-e, amikor egy lány van odabent, és nem egy fiú. A bátyáddal a hasamban olyan törékeny voltam, míg veled azt gondoltam, hogy erősnek kell lennem, mert nem akartam, hogy olyan törékeny lány legyél, mint én, aki mindenért magára vállalja a felelősséget, ahelyett, hogy azt gondolná, hogy a többiekkel nincs rendben valami.

Azt akartam, hogy tudd: gyakran a többiekkel van baj.

Amikor először voltam terhes, Bo nehezen tudta elképzelni, hogy fia legyen, túlságosan sok lármás fiút ismert és ismer a mai napig. Gyerekkorában nem szerette azokat a dolgokat, amelyeket a többi fiú csinált, továbbra sem szereti, ezek olyan dolgok, amelyeket én imádok, rohangálni, játszani és focizni. A mai napig szívesebben üldögélne egyedül egy sarokban vagy egy bokorban, a világ meglehetősen nyomasztó egy kicsi, csendes helyen. Azt el tudta képzelni, hogy lánya legyen, de nem értette, hogyan lehetne apja egy fiúnak, ez nyomasztotta, ránehezedett, én pedig képtelen voltam felemelni, bármit mondhattam, semmi nem segített.

De aztán egy nap felhívott, és hihetetlenül boldognak tűnt, miközben elmesélte, hogy éppen a boltból jön. Úgy ugrott át a boltba, hogy nem öltözött át, és a pénztár előtti sorban egy kisfiú hosszasan bámulta Bót és a nadrágját, majd ámulva felnézett az édesanyjára, és mintha ez volna a legeszelősebb dolog, amit valaha látott, ezt suttogta: Annak a bácsinak festékes a nadrágja… És abban a pillanatban Bo mégiscsak fiút akart.

Támogatott tartalom.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A rejtélyes kék macskák mindig ott vannak, ahol a történelem zajlik – Olvass bele Martyna Bunda regényébe [MARGÓ KÖNYVEK]

A lengyel Martyna Bunda A kék macska című kötetével folytatódik a Margó Könyvek sorozat. A történelmi regényben a macskák és a mágia is fontos szerephez jut. Most beleolvashatsz.

...
Beleolvasó

Mörk Leonóra 15 vagány nő igaz történetét írta meg – Olvass bele a kötetbe!

A Saját utakon lapjain az 1500-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig élt nők portréja rajzolódik ki. Mörk Leonóra a regényeiben megszokott módon ezúttal is fordulatos kultúrtörténeti utazásra hív, ám most kitalált alakok helyett valós múltbeli személyiségről ír.

...
Kritika

A családoddal akkor küzdesz csak igazán, ha más akarsz lenni, mint ők

Biró Zsombor Aurél debütregénye nemcsak egy család, hanem a felnőtté és az íróvá válás története is, mindeközben pedig a valóság és igazság kérdéseit feszegeti.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

Olvass!
...
Beleolvasó

Nick Hornby a futball miatt maradt vissza a fejlődésben – Olvass bele a Focilázba!

Az angol író, Nick Hornby gyerekkora óta az Arsenal szurkolója, és a döntő pillanat még azt is felülírja, ha mellette elájul valaki a focimeccsen. Most elolvashatsz egy részletet a könyvből.

...
Beleolvasó

Marco Rossi egy mániákus őrülttől tanulta az edzősködést

Rossi elmondja, milyen edzői habitusok, gondolkodások határozták meg saját kapitányi koncepcióját, illetve kiderült, mit lesett el a legendás Marcelo Bielsától és a vízilabdás Farago Tamás olimpiai bajnoktól?  

...
Beleolvasó

Jó volt a szex, de mégsem akkora buli a szívtiprónál ébredni - Olvass bele Kollár Betti új könyvébe!

Két laza ismerős: az egyik épp szakított, a másik nem tud elköteleződni. Hirtelen ötlettől vezérelve összeköltöznek, amikor szembesülniük kell az elkerülhetetlennel. Olvass bele Kollár Betti új könyvébe! 

Kiemeltek
...
Zöld

A dohányzás veszélyeit komolyan vettük, a közösségi média veszélyeit miért nem?

A fiatalok mentális egészsége érdekében figyelmeztető feliratokkal kéne ellátni a közösségi média platformokat – írja az amerikai tiszti főorvos. A hírhez négy könyvet is ajánlunk.

...
Kritika

Daniel Kehlmann Goebbelst is megduplázza, miközben a művészek megalkuvásáról ír

Daniel Kehlmann a német rendezőóriásról, G. W. Pabstról mesél, aki a Harmadik Birodalomban rekedve próbált jó művész maradni. A Mozgóképben a német expresszionista film szivárog be az irodalomba. Ez a hét könyve.

...
Podcast

A töltött káposztától a nemzeti szuverenitásig: hová tűnt a magyar konyha?

Mit kezdhetünk a 160 évvel ezelőtti ételekkel ma? Jókai Mórt és Ács Bori gasztroújságírót a kolozsvári töltött káposzta és a perec is összeköti. A Könyves Magazin podcastjában Ács Borival, a Telex újságírójával beszélgettünk. 

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Listák&könyvek
...
Szórakozás

5 Coldplay-dal, amik segítenek megérteni a szívdobbanásainkat és az univerzumot

...
Nagy

8 gyönyörű kötet Dua Lipa könyvklubjából

...
Gyerekirodalom

Spagettit ebédelni medvecukorral – 5 gyerekkönyv apák napjára