Bódis Kriszta író és dokumentumfilmes, a Kemény vaj, az Artista és a Carlo Párizsban című regények szerzője, és a Van Helyed Alapítvány megteremtője nagyívű trilógiájában Tüdős Klára, a múlt század ikonikus nőalakjává vált emlékiratíró, divattervező, táncosnő, forgatókönyvíró és filmrendező kalandos életútjának felidézésére vállalkozott. A Korzón a pokolba a Kisasszonyképző című, az Európa Könyvkiadónál megjelent első regény folytatása, de önálló műként is maradéktalanul élvezhető.
A Túl a plafonon júliusi vendége Bódis Kriszta dokumentumfilmes, író, a Van Helyed Alapítvány létrehozója, akivel beszélgettünk a turbulens kilencvenes évekről, valódi esélyekről, és arról is, mit adhatnak nekünk az olyan beskatulyázhatatlan példaképek, mint Tüdős Klára.
A trilógia második regénye 1919 és 1941 között játszódik. A cím – Korzón a pokolba – érzékletesen fejezi ki azt az ellentmondást, amely az öntudatos, összetett személyiséggé érett Tüdős Klára életének e küzdelmekkel, kudarcokkal és sikerekkel teljes szakaszát jellemzi. A regény első harmada láttató erővel eleveníti fel a Tanácsköztársaság mozgalmas időszakát, amelyben Klára komoly veszélyeket vállal túszul ejtett férje megmentésének érdekében. Eszményei a liberális nagypolgársághoz kötik, ám szociális érzékenysége révén empátiát érez a proletárforradalmat kiváltó társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemmel kapcsolatban. Legjobb barátnője cselekvő részese lesz a Tanácsköztársaságnak, ez még bonyolultabbá teszi a helyzetét.
A húszas években, amellett, hogy nagybirtokukon gazdálkodik, több szálon is beindul szakmai karrierje. 1925-ben az Operaház jelmezműhelyének vezetője lesz, a harmincasokban divattervezői pályára lép, önálló márkát kreál és európai hírű divatszalont alapít, Pántlika néven. A szülők által ráerőltetett házassága Szunyogh Rudolffal zátonyra fut, de ezekben a nehéz években is mindent megtesz a nagybeteg férj gyógyulásáért. Szerelmi életében óriási fordulat következik, 1938-ban házasságot köt Zsindely Ferenc kultuszminisztériumi államtitkárral, későbbi kereskedelmi és közlekedésügyi miniszterrel, és ennek révén kapcsolatba kerül a legmagasabb körökkel, végül magával a miniszterelnökkel, Teleki Pállal. Életének ezt a szakaszát is végigkíséri hű munkatársa, Erzsébet, és barátsága Gedeon Frankenburggal, a világlátott pénzügyi szakemberrel, aki egy válságos pillanatban megmenti életét, később szinte élő lelkiismeretévé válik: leveleiben az antiszemita kurzus vállalhatatlanságára figyelmezteti. A trilógia második része Teleki Pál öngyilkosságával zárul.
Bódis Kriszta: Korzón a pokolba - Istenhegy II. (részlet)
Ítél a múlt
1919. március
Debrecen, városmag
Két évvel korábban, mielőtt a fiatal házasok Érsemjénre költöztek volna a Szunyogh família birtokára, Klára egyáltalán nem érzett kedvet családi fészek kialakítására. Egyáltalán semmihez nem volt ereje. A lelkét hamuvá égette a düh, ami a rákényszerített házasság után kerítette hatalmába. Debrecenben a Mester utcai takaros kis házat is az anyja nélküle választotta ki és rendezte be nekik.
Klára még mindig olyan letargiában volt, hogy Angelika, Zsömi és Dorottya, a legjobb barátnői sem tudták felvidítani. Egyszerűen szeretett volna túl lenni az élet nehezén.
Gyorsan megöregedni és meghalni.
Hiába forrt a világ, a debreceni úri közönség igyekezett nem venni tudomást arról, mi zajlik a politikában, a gyárakban, az utcán, vagy a frontról hazatérők elméjében. A polgárok vissza akartak találni a régi életükhöz minél hamarabb és zökkenőmentesebben. El akarták felejteni a háborút, pillanatnyi kábulatokkal és beteg, lázas nyugtalansággal lüktető élettel nyugtatni a sajgó idegeket. A tiszti kaszinóba jártak teniszezni, bridge-ezni, pletykálni. A férfiak mulatókban tobzódtak. A női meztelenség, a testiség hajnalig tüzelte szenvedélyüket.
Klára elkísérte a férjét a lampionos, pezsgős vacsorákra, ahol cigányprímás húzta a nótát, és az úri társaság jókedvet erőltetett magára a visszatérő szezonmulatságokon, amíg a pezsgő hatása át nem vette a helyét az erőlködésnek. Szemben vele a hosszú asztalnál Rudi csak öntötte magába a champagne-t, és ártatlan képpel a mellette kacarászó fruskának tette a szépet. Klára idegesen babrálta, húzogatta a jegygyűrűjét az ujján. Addig-addig, míg leejtette, és az asztal alá kellett hajolnia érte. Látta, ahogy Rudi keze a lányéból kirebbent. A lábuk még egymáshoz simult. Nem vették a fáradságot sem, hogy úgy istenigazából elhúzódjanak egymástól. Klárát fojtogatta a szégyen és a harag. Mit tehetett volna? Kivárta a hajnalt, mosolygott és könnyedséget színlelt, de könnyek nélkül izzott a szeme.
Hazaérkezve Rudi részegen dőlt az ágyba, ő pedig nem feküdt mellé. Undorodva, a szeszszagtól öklendezve szaladt az udvarra, nekirontott a tűzfalnak, és teljes erőből beleverte a fejét. Megszédült. A vakolat a homlokára tapadt, a haja csapzottan csüngött a szemébe.
– Még egyszer! – suttogta maga elé.
Eszébe jutott az apja, amikor végzetes dührohamában az asztal sarkába verte, ütötte a saját fejét, hogy végül eszméletét vesztette. Ifj. Tüdős János, a zseni, a fantaszta, a hatalmas, a szép, az erős, a független ember. A vagyonára méltán büszke szabadkőműves tönkremenve, hitelét vesztve, összeroppanva először reszketeg, templomba járó lett, aztán a bolondokházába kellett vinni.
– Vigyél haza – könyörgött neki, az egyetlen gyerekének. – Jól fogok viselkedni, Klárám.
Ő pedig szégyellte, hogy retteg az apjától, hiába bátorította a szanatórium orvosa, nehezére esett egyedül sétára indulni a komor és gyanakvó beteggel.
– Te is a pribékjeim mellé álltál! – nézett rá szomorúan az apja, amikor a séta után visszavitte a zárt osztályra.
Nem emlékezett, hogyan búcsúztak el, ha egyáltalán elbúcsúztak.
Csak rohant, mintha üldöznék, és az állomásra érve eleredt az orra vére, ahogy most is.
– A krach óhatatlanul felerősítette az egyébként is elkerülhetetlen összeomlást apádnál. Egy lueszes embernél sajnos ez kalkulálható volt – mondta ki végre Gergely doktor, a Tüdős család orvosa, ifj. Tüdős János jó barátja nyíltan a titkot, amiről mindenki tudott, de mélyen hallgatott.
– Ez is olyan, amiről nem illik beszélni, ugye? – fakadt ki Klára. – Hány és hány tisztes, polgári család életét mérgezte meg a kicsapongó legénykor, a férfiak házastársi hűtlensége?
– Ezt az évet a zenének szentelem – sóhajtott Tüdős Kálmán tiszti főorvos, a zenekedvelő és művelt nagybácsi, aki a háború alatt fel sem nyitotta szeretett zongorája tetejét, s aki bátyja betegségéről ugyancsak nagyvonalúan hallgatott a haláláig. Tüdős Kálmánnak a háború alatt még enni sem volt ideje a sebesültellátás szervezése mellett, nemhogy zongorán játszani. – Persze csak a betegeim és az egyetem mellett – tette hozzá most is.
Tüdős Kálmánék debreceni házának puritán ebédlőasztala körül a frontról hazatért férfiak társaságában vasárnaponként a jövőről beszélgettek.
Nanuka, Klára nagyanyja, már kifizette a Kálmánchey Móric nagyapa „örökségét”, a napvilágra került adósságokat, de a Péterfia utcai házat így is el kellett árverezni. Az egykori verandát elfoglaló quadrupp a legendás családi rongyokkal most Kálmánéknál állt, a burjánzó szobanövények között.
– Ami azt illeti – nézett a távolba Nanuka –, megígérem nektek, hogy tavasszal fogok meghalni.
– És miért éppen tavasszal? – kérdezte Irén.
– Mert akkor olcsóbb a virág – találta ki Erzsi, aki nosztalgiából és a maga kedvére jött vissza a Tüdős famíliához, inkább bejárónőnek, mint belső cselédnek. Nem a fizetségért, hanem mert családtagnak érezte magát.
– Drága Nanuka! Maga ezer évig fog élni! – emelte felé Rudi a poharát és mókásan rákacsintott.
Ezt Nanuka egy mosolyfélével viszonozta.
– Hej, bárcsak megérte volna a Móric az esküvőtöket, lelkem! – mondta.
– No, és hallottátok-e, hogy boldogul a híres direktórium? – terelte gyorsan el a szót a kényes témáról Tüdős Kálmán.
– Mindent megcsinálnak orosz mintára. Munkástanács, katonatanács, államosítás, szocializálás – sorolta Laci, Emmi ura.
– Azok a disznók a rendőrség épületében rendezkedtek be.
– És a sok vér az Aranybika előtt! – szörnyülködött Emmi.
– Én bele sem merek gondolni, hogy mennyire fog hiányozni a sestakerti villa – sopánkodott Irén, mintha meg sem hallotta volna, miről beszél a testvére.
Ifj. Tüdős Jánosné, Kálmánchey Irén, Klára anyja, az ura halála után még mindig nem tudta felfogni, hogy tönkrementek. Nem a vagyonból fakadó rangot sajnálta, hanem a sestakerti villa nagy kertjét, az óriási háztartást, a sok cselédet, és főképpen azt a mártír munkát, ami a házvezetéssel járt. Nem a férjére haragudott. A férjét ugyanúgy csodálta a halála után, mint előtte, sőt talán most még inkább, hogy már nem kellett tartania a kiszámíthatatlan kirohanásaitól, az egyre elviselhetetlenebb modorától.
– Tudtok valamit arról az átkozott Frankenburgról? – villant eszébe gyakorta a fiatalember, aki ifj. Tüdős János kebelbarát tanácsadója volt, s akit ő minden baj forrásának tartott.
Klára összerezzent a név hallatán. Sápadtan ült, a zsebkendőjét szorította, amin megszáradtak a hajnali vérnyomok.
– És te, Klári, mit tervezel? Mit szeretnél, mondd csak! – kérdezte Laci nagybátyja, Emmi férje.
Megfagyott a levegő. Klára körbehordozta a tekintetét, és kimondta, amit egy ideje gondolt:
– Minél hamarabb megöregedni.
– Milyen butaságokat beszélsz, kislányom! – csóválta a fejét az anyja. – Miért beszélsz mindig ilyeneket? Miért akarsz megöregedni?
– Mert meg akarok halni! – csapta az asztalra a szalvétát Klára.
– Miért nem vered ki a fejedből ezeket a sületlenségeket? – szegezte neki a kérdést Emmi nagynénje.
– Már próbáltam – válaszolta Klára halálosan komolyan, és a homlokára csapott, olyan mozdulattal, mint aki a fejét veri a falba.
– Ízléstelen vagy – húzta el a száját Emmi.
Klára nem bírta tovább, felpattant és kirohant. Erre Laci is lerántotta a nyakába akasztott damasztot, és levágta a tányérja mellé:
– Miért hagyja neki mindenki, hogy így viselkedjen! – kelt ki magából. – Igen, igen, maga is, Irén, és maga is, Emmi! Az idegeimre megy ez az ostoba női összetartás! Ez a lány egy hisztérika! Maguk meg úgy bánnak vele, mint egy meg nem értett zsenivel. Vagy mintha beteg volna.
Mindenben alámuzsikálnak, mint a bolond apja!
– Hozzak még valamit? – érkezett a konyhából Erzsi, és meghökkent, amikor Laci ráripakodott:
– Tudom is én!
– De Laci! – sápadt el Irén.
Könnyek gyűltek Irén szemébe, ha imádott férjéről úgy beszéltek, mintha egész életében beszámíthatatlan lett volna. Hovatovább Emmire sohasem támaszkodhatott mint szövetségesére, sokkal inkább mint kritikus és gőgös testvérre, aki folyton uralkodni akar rajta.
– Nem értem, mi ütött Kláriba, elnézést! – állt fel zordan Rudi, és rágyújtott egy cigarettára.
– Ahogy a vasat vassal, úgy edzik egyik embert a másikkal – mondta Emmi egyenes derékkal ülve, tekintetét a kanalára szegezve, amit rezdületlenül emelt a szájához.
– Példabeszédek könyve? Épp a minap olvasgattam – dünnyögte Laci. – Tele van bölcsességekkel...
– Egy vadlovat nehezebb betörni – morogta Rudi. – Azonnal jöjjön vissza! – kiáltott Klára után.
Klára azonban bezárkózott a fürdőszobába. Hideg vízzel megmosta az arcát, aztán amikor odabent az asztal körül másra terelődött a szó, fogta magát és kiment az udvarra, hogy az öreg szilvafa alatt kiszellőztesse a fejét.
Az esetből tanulva a család nem faggatta többé a terveiről. Örültek, hogy annak idején nagy nehezen rávették a házasságra. Úgy vélték, ezzel minden végleg el lett rendezve. A házasság körülményei és következményei a továbbiakban tabutémák maradtak. Nem csak ez, még sok más, amiről lehetetlen volt – egyenesen botrány lett volna – beszélni.
Klárának fogalma sem volt arról, hogy Laci és Kálmán, a két nagybácsi hogyan járt közben az ősnemes Szunyogh családnál annak érdekében, hogy őt kiházasítsák. Céljuk az volt, hogy megmentsék a két özvegyet, Irént és Nanukát, Klárával együtt attól, hogy koldusbotra jussanak, miután ifj. Tüdős János vagyona, a hatalmas örökség elúszott. Csak a nagybácsik tudták, milyen kockázatos volt a házassági kaució előteremtését annak ellenére is biztosra ígérni, hogy a háború végén egyetlen árva vevő sem jelentkezett a sestakerti villára. Ifj. Tüdős János hitelezői már minden földet, ékszert, bútort, festményt, szőnyeget lefoglaltak, elárvereztek.
Laci gyűlölte a hazárdjátékot, de az unokahúgáért vállalta a kockázatot. Sikere őt magát is meglepte. A villát az anyjával együtt Klára is megsiratta. Az apja az ő becenevére keresztelte egykor „Kákó házának”. Egyetlen leányának építette ugyanis, akinek ragyogó jövőt szánt. „Kákó házát” most bérlők lakták.
Klára a rákényszerített esküvő után nem volt abban a lelkiállapotban, hogy megértse, milyen kétségbeesés hajtotta a családját, amikor választás elé állították: férjhez megy a hetes huszárezred főhadnagyához, szunyoghy Szunyogh Rudolfhoz és az ő nagybirtokához, vagy megvalósítja „botrányos” álmait Lenhossék doktornővel szövetkezve.
– Ha elmész, ne számíts többé ránk – mondta ki a végső szót Emmi.
– Mamuska, kereken mondja meg, hogy maga ki mellett áll! – kiáltott az anyjára Klára.
Irén azonban nem tudta, mit mondjon. Ő már régtől nem tudott mit kezdeni a lányával.
– Igen öntudatos és igen feltűnő lett – panaszkodott óvatosan az urának, már akkor, amikor Klára ezerkilencszáztizenhárom végén visszatért Nyugat-Európából.
Amíg ifj. Tüdős János éppen ezt az önállósodást támogatta volna, addig Irén azon mesterkedett, hogy katonatiszthez adja a lányát. A ház zengett a zajos társaságtól, és a huszárok körüldongták a feltűnően csinosra serdült leányát. Az ifjak bókjaitól ő is megfiatalodott. Igazság szerint mindig is szebbnek tartotta magát a lányánál.
Klára a vad hajú, remegően izgatott lányságával, tele kitörni készülő energiával, akár egy versenyparipa, szemben az ő karcsú alakjával, érett, de finoman rebbenő szépségével.
– Ne feledd – figyelmeztette ifj. Tüdős János a feleségét –, ez a nagy széptevés a lányod kaucióképességének szól.
Irén önérzetét lehűtötte ugyan a megjegyzés, de Emmivel szövetkezve tovább szervezte leánya kiházasítását.
– Átlátok én a szitán! – állította Emmi. – Az urad nem szeretné, ha a vagyona jó része lekötődne egy tiszti házasság szükségleteire. Ezért nem bánja, ha a leánya tanulásra adja a fejét. Majdnem üres kézzel kiadhatja így a házból, s ha Klárika még viszi is valamire, az majd a saját ambícióit táplálja.
Irént felkavarta a gondolat, hogy ifj. Tüdős János esetleg ilyen számító módon vakmerő a leánya jövőjét illetően.
– A nők mehetnek akármilyen pályára – tört ki belőle sokadszorra –, mindig csak másodrangú munkát fognak végezni. Nagy tudós, nagy művész alig akad köztük.
Klára azonban eleget hallott már ilyen megjegyzéseket, és csak még inkább tüzelte becsvágyát, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Esze ágában sem volt szakítani egyéni törekvéseivel. Ment előre a maga felismert hivatásának útján, és élete értelmét nem házasságban, hanem egy mindenben hozzá illő nagy emberi élményben kereste.
– Még arra is fel vagyok készülve, hogy elmaradok gyermekkel – bizonygatta barátnőinek, akik közül ezzel Zsömi csodálatát, Angelika irigységét váltotta ki. – Ha megtalálom ezt az embert, egy vele átélt óra vagy egy élet, szinte mindegy. Csak a szívem ne maradjon üresen üdvök emléke nélkül – magyarázta, amikor a lányok az esküvői terveiről faggatták.
– Csak nem egy árva kofferrel akarsz férjhez menni? Ugye, nem mondasz le a meghívókról, a menyasszonyi ruháról, a csokorról, a forgatagról? A vármegye nagyasszonyairól, a vőfélyről, a vendégseregről? A fátyolról, az apai, anyai búcsúcsókról? A szőnyegre hintett rózsákról, karos gyertyákról és élővirág-koszorúkról, nászindulóról, násznépről és papról?
– Én szeretem a saját vallásomat, a saját Istenemet! – nézett rájuk kérlelhetetlenül Klára. – Magam élek a magam külön hitével, és ehhez egy családtagomnak sincs köze. Senkinek.
És ehhez az esküvőnek sincs semmi köze, pláne papnak, templomnak.
Irén hol önmegtartóztatón bátorította a lányát, tegye, amit a legjobbnak vél, hol megadta magát saját kicsinyhitűségének, a nagybácsiknak és Emmi húgának. Engedett, majd visszakozott. A szóváltások felőrölték az idegeit. Ugyanúgy körvadászaton érezte magát, mint a lánya, aki egy bekerített vadállat kétségbeesésével védekezett a családi terrorral szemben.
De Klára, vele ellentétben, utolsó vérig tudott harcolni. Mindenáron tanulni akart, és az Iparművészeti Iskola textil szakára iratkozott. Ráadásul egyre jobban a modern tánc bűvöletében élt. Önálló életet tervezett, és esze ágában sem volt férjhez menni. A háborúban sem volt elég neki a debreceni tábori konyhán segédkezni, önkéntes ápolónak képeztette ki magát. Irént érzelmi kitörésekig zaklatta fel, hogy nem volt elég az ő csődjük, Klára pesti diákéletét az úri társaság a végső lecsúszás jelének tekinti.
Klára hajthatatlan maradt, nem érdekelte, hogy kibeszélik. A fejébe vette, hogy eltartja magát. Irén pontosan tudta, hogy milyen büszke lett volna az apja, ha látja, hogy Klára nem sokkal később Budapesten a szabad tánc tanításából, ruhafelújításból és batikolásból már a tanulmányait is meg tudja finanszírozni. Pláne elismeréssel adózva támogatta volna egy nyugati mintájú, szabad táncművészeti és terápiás iskola alapításának tervében, amit Klára a radikális nézeteket valló Lenhossék doktornővel összebarátkozva szövögetett.
Ez a különös asszony a sestakerti villa szomszédságába költözött, mihelyst kitört a háború. Külföldről érkezett, elvált volt, orvos, és úgy öltözött, mint egy férfi. Klára és Lenhossék egy bécsi fellépéssel és európai táncelőadás-szériával szándékoztak megalapozni független jövőjüket. Már az iskolának megfelelő telket is kiválasztották Hűvösvölgyben, és a helleraui mintára elképzelt intézmény felépítését az európai turné bevételéből tervezték megfinanszírozni.
– Mulatókban fellépni? – szörnyülködött a Tüdős család, pedig erről szó sem volt.
Klára Bécs legelegánsabb zenetermében kapott lehetőséget művészetét bemutatni, válogatott publikum előtt. Igaz, a család által gyűlölt Frankenburg támogatásával, akinek rejtélyes alakja mindig akkor bukkant fel, amikor egyáltalán nem számítottak rá.
Klára érdeklődésével is magára maradt a családban.
Lehurrogták, amikor Gyagilev modern orosz balettjének esztétikai elveiről áradozott, vagy a fergeteges Orosz Balett előadásait ecsetelte, amelyek ámulatba ejtették Párizst, Londont és New Yorkot, de nem a debreceni Tüdősöket, Kálmáncheyket, Szunyoghékat vagy Perczeléket. Hiába mesélt a Marinszkij Színházból érkezett táncosokról: Nizsinszkijről, Pavlováról vagy Prokofjev zenéjéről, Fokin koreográfiájáról és Bakszt bámulatos díszleteiről, amiért diáktársaival érdemes volt rendszeresen beszökni az Operába. Egy jótékonysági bál után annyira elragadta a saját sikere, hogy a helyi lapnak adott interjújában azt nyilatkozta, Pavlovánál tanult táncot. Amikor az Orosz Balett fellépett Budapesten, az előadást követően nem győzött bujkálni, nehogy valamelyik újságíró rákérdezzen Pavlovánál, milyen tanítványnak tartja a debreceni Tüdős lányt. Talán csak a zenerajongó Tüdős Kálmán értette a szíve mélyén unokahúgát, de támogatni esze ágában sem volt Klára extravagáns elképzeléseit.
– Majd kinövi – mondta. – Olyan, mint az apja. Egy álmodozó. De az esze is klappol. Véleményem szerint be fogja látni: a házasságnál nem lehet számára megfelelőbb opció.
Kálmán azonban nem számolt Lenhossék doktornő hatásával. Lenhossék Dalcroze Ritmikai Intézetében tanulta meg a reformer zenepedagógus mesteri módszerét. Svájcban, majd Debrecenben tagadhatatlan eredményeket ért el beteg gyermekek gyógyításában, és ezt azzal magyarázta, hogy a tánc harmonizálja az idegrendszer működését. Tüdős Kálmán tisztában volt vele, hogy egy budapesti táncterápiával ötvözött szabadiskola nemzetközi távlatokban is egyedülálló elképzelés lehet. Éppen ezért igyekezett bagatellizálni és a család előtt az unokahúga túlzásainak beállítani Klára és Lenhossék terveit, amelyek keresztbe húzhatták volna a Szunyogh Rudolffal kötendő házasságot. A Tüdős família és a rokonság véleményét alig kellett befolyásolni, hiszen egyébként is a túlontúl liberális neveltetés hatásának tudták be Klára bosszantó és az erkölcstelenség határát súroló rögeszméit a saját jövőjével kapcsolatban. Mindezek ellenére egyre inkább úgy tűnt, senki nem tud a Tüdős lány és Lenhossék doktornő kettősének útjába állni.
Klára idegenszerűsége egyre inkább kiütközött azzal is, hogy a legtermészetesebb módon hozott szóba kényes kérdéseket: példának okáért a szabad párkapcsolatot, a házasság újraértelmezését, az izmusok forradalmát vagy a klasszikus balett és a balettellenes modern tánc ellentmondásos kölcsönhatásából született színpadi improvizációs előadásmódot. Zenei és irodalmi műveltsége friss volt, naprakész. Túl avantgarde és progresszív. Nem csoda, ha érdeklődésével tökéletesen magára maradt a frontkatona szerelme vagy az operettrajongó családja körében.
– Duncan, Ruth St. Denis, Fuller! Ők az ösztönös, az univerzális tánc apostolai! Ezek a művészek kiszabadították a balettet a virtuozitás rabságából – lelkesedett, és igyekezett randevúi alatt Rudit is rávenni egy-egy táncelőadás megtekintésére, Zeneakadémia- vagy Operaház-látogatásra. – Cocteau, Derain, Picasso, Ravel, Satie, De Chirico, micsoda összművészeti erő! Nekik köszönhető, hogy Isadora Duncan és Fuller táncköltészetet rögtönzött a színpadra.
Rudi azonban kinevette:
– Csacsikám! – mondta. – Imádom, amikor ilyen szenvedélyes. Csókoljon meg! – hajolt forrón fölé.
Klára nem tudott ellenállni Rudi szuggesztív, gyönyörű szemének, magabiztos ölelésének. Amikor azonban egy-egy hosszú csók mámorából magához tért, onnan folytatta, ahol abbahagyta, amíg össze nem vesztek:
– Magát semmi nem érdekli – vetette Klára az udvarlója szemére.
– Olyan nagy baj, ha szórakozásra vágyom? Könnyed szórakozásra, érti? Csak megérdemel ennyit egy szabadságos katona, ha elszabadul a frontról? – évődött Rudi.
– Hagyjon! – szabadult ki a karjai közül Klára.
– Orfeumi táncosnő akar lenni? – kínozta Rudi ezredjére is.
– Tudja meg, hogy a legnagyobb táncosnők már lerázták magukról a kabarégörlök igáját. A mulatók táncosnői megelégelték, hogy az olyan otromba férfiak szórakoztatására dobálják a lábaikat a színpadon, mint maga.
Fellázadtunk! És most a táncból művészetet csinálunk!
– Hát elég baj az! – kacagott az arcába Rudi. – Magába is akkor szerettem igazán bele, amikor csárdást táncolt. Csak kár, hogy sosem tudta ugyanúgy eljárni.
– Ó, maga világ ostobája! – csapott a férfi mellkasára Klára. – Soha nem hallott még az improvizációról? Éppen az a jövő táncának a lényege, hogy a koreográfiája is szabad.
– Vagy úgy... – gúnyolódott Rudi. – Nem gondolja, hogy manapság már mindent szabad? Akarja, hogy komolyan beszéljek? Na hallgasson ide: milyen egyforma nemzetközi uniformisba akarja maga bújtatni a magyar kultúrát? Irtózom ettől a Nyugatról levetett gúnyától, érti? A magyar faj született arisztokrata, és nem tűr idegen uniformist a testén, és nem tűr idegen uniformist a lelkén sem!
– No, akkor ide figyeljen! Én sem tűröm a maga uniformisát, amit rám erőltet! Gyűrű, fűző, fátyol, koszorú! Nem kell! Nem leszek a felesége!
Egyre többet vitatkoztak. A család azonban végsőkig kitartott amellett, hogy össze kell házasodniuk. A Tüdősök súlyos lecsúszásától valóban tartani kellett, és ezért a família a lány kitagadásának lehetőségétől sem riadt vissza, amennyiben nem hajlandó áldozatot hozni a házasság megkötésével. Klára ellenállását Lenhossék doktornő halálhíre törte meg.
Igent mondott Rudinak, de ezért az igenért a családjának nemtudott megbocsátani. Sebei nem gyógyultak be, gennyesedtek egyre, mint rossz kötés alatt, ami csupán elfedi és nem orvosolja a bajt.
– Én akkor adom magam oda magának, amikor én akarom, nem amikor a pap megengedi.
Ez volt utolsónak hitt, meggondolatlan tette, vak és értelmetlen lázadása.
Vajon miben is bízott? Mindig is hiába kiáltott segítségért, épp úgy, mint az „árva kicsi madár” abban a görbepataki népdalban, amit gyakran énekelt búgó, mély hangján: „Árva az a kicsi madár, / Aki minden ágra leszáll / Hát én milyen árva vagyok, / Vajon milyen ágra szállok? / Napom, napom, fényes napom, / Homályba borult csillagom. / Összejártam a világot / Nem találtam bódogságot.”
– Istenem, Klára kisasszony – mondogatta neki Erzsi –, megszakad a szívem, olyan a bánatja, mint a rézeleje, kimarja a lelkömet.
– Cserben hagyott. Rudi elárult! – zokogott Klára, miután Andrássy doktor elvégezte a beavatkozást, amit a család minél hamarabb igyekezett elfelejteni. – Nem jött haza. Nem hozatta előre az esküvőt. Akkor, amikor megmenthetett volna.
Addig gyötrődött, amíg az önvád és a bűntudat súlyos vasajtóit magára nem zárta. Úgy zuhant a depresszió vermébe, mint az öngyilkosságba menekülő a halálba. A végre nyugalmat adó sírba.
(X)
