A történelmi információkkal teletűzdelt beszélgetést Németh Gábor rögtön azzal indította, hogy olyat kért Bódis Krisztától, amit még soha: saját maga olvasson fel művéből, és ha meg kell szakítani, kommentálja is azt, ami a szerzőnek a halálugrással egyenlő. Bódis Kriszta kifejtette, nem szokott írókkal és irodalmárokkal beszélgetni, de minden ilyen beszélgetést rendszerint azok felé a társadalmi tevékenységek felé visz el, ami neki szívügye. Emiatt ez a felolvasással egybekötött beszélgetés igazi kihívás számára, hogy tényleg a könyvre és a történetre koncentráljon, és érdekessé tegye azt a jelenlévők számára.
Ezután a trilógia címéről esett szó, a válaszból pedig megtudhattuk, hogy Tüdős Klárának és férjének volt egy magyaros stílusú villája Istenhegyen, mikor a Pántlika szalon nevű vállalkozása nagyon sikeres lett, meggazdagodtak, és a férjével építkezni kezdtek. A villát tekintve Bódis számára két részből áll Tüdős Klára története:
a megtérés előtti és utáni szakaszból.
Ami az előtte lévő időszakot illeti, elmondta, a villa tele volt pazar tárgyakkal, népművészeti kincsekkel, az úri világ megtestesítője volt. Majd mikor megtért és a Nőszövetség elnökeként elkezdett embereket menteni, teljesen megváltozott. Átalakította a villát, eladta, elajándékozta az értékeit és vaságyakkal rendezte be a házat, hogy menekülteket, gyerekeket bújtasson el – miközben a Gestapo épülete mellettük volt. Felidézte, hogy a villa felett gyakorlatilag átment a front, a németek és oroszok felettük lőttek, ám mindenki megmenekült. A villa aztán a progresszív református egyházi tagok találkozóhelye lett és végül elvették tőlük, majd 1951-ben megkapták a kitelepítési határozatot.
Németh Gábor ekkor arról érdeklődött, a szerző életében hol jelent meg először Tüdős Klára neve, alakja, mire Bódis a következőt válaszolta: “Nyolcéves voltam, előttem ült a templomban, és legendákat meséltek róla, ami akkor engem nem érdekelt“. Majd azt is elmesélte, hogy a nagymamája jól ismerte Klárát még abból az időből, amikor az úrinők összetartottak. Hozzátette, soha nem rehabilitálták életében, 1963-ig tartott a kitelepítése, majd ugyanabba a gyülekezetbe járt, ahova az író nagymamája. Bódis Kriszta édesanyja 5-6 éve vette kézbe Tüdős Klára Csizma az asztalon című életrajzi regényét, ami a hetvenes éveiben született, mikor felkérték, hogy írja le, hogyan került az egyházhoz. Az édesanyja úgy adta a lánya kezébe ezt a zanzásított történetet, hogy olvassa el, mert nagyon érdekes. Bódisnak leesett az álla, a könyv számára olyan volt, mint egy film, és rögtön azon kezdett gondolkodni, hogyan lehetne kibontani.
Ezután arra világított rá Németh Gábor, hogy amikor az első kötet borítójához kerestek illusztrációt, egy olyan képre bukkantak, ami többek szerint is Krisztát ábrázolta. Természetesen képletesen szólva, mert nagy a hasonlóság a szerző és hőse között. Ezzel arra akart utalni Németh, hogy nehéz nem úgy olvasni a könyveket, hogy ne álruhás életrajznak tűnjenek, mintha valaki a személyiségét egy másik ember személyiségére vetítené ki, nyilván nem szándékosan. A válaszból kiderül, hogy
Bódis számára is felismerésként hatott a hasonlóság.
Tüdős Klára is olyan családban nőtt fel, ahol az apja nagyon támogató volt, és engedte, hogy a lánya az lehessen, aki akar, ami akkor még nem volt gyakori. Ahogy Tüdős Klára az alkotás felé indult el, az is rokon vonás, hiszen Kriszta is festőnek készült, majd elkezdett írni, filmezni. A tánc is közös pont, különösen a szabad tánc, amely a századelőn indult el, és ez Klárából magából fakadt. Hasonlóságként definiálta azt is, hogy az alkotásból társadalmi felelősségvállalás, a másik emberért való tett lesz, ami Bódis életében is prioritást élvez. Hozzátette, Tüdős Klára számára megtestesítette a harmadik utat, aki képes volt politikai pártok és buborékok fölött megnyilvánulni, ebben látta a megmenekülést a német pressziótól. Erőteljes érzékenységgel igyekezett kibékíteni a feleket, próbált hidat építeni.
Németh Gábor rávilágított, hogy a szerző egyszer használta azt a fordulatot, hogy a tett a hit megnyilvánulási formája; ezt érzékeli mind a szerzőben, mind hősében. Azaz nem annyira a dogmákon való morfondírozás az érdekes, hanem hogy a tettekkel élt élet hogyan tud közvetíteni egy megingathatatlan hitet. Ez is közös vonás szerinte. Bódis egyetértett, de hangsúlyozta, hogy Tüdős Klára szerinte pragmatikusabb, talpraesettebb volt, hiszen apját korán elvesztette, tönkrement a családja és ez arra sarkallta, hogy megállja a helyét. “A tettekben megnyilvánuló hit abszolút mindkettőnk számára fontos.”
A második kötet egy más korszakba visz, mint az első, a szerző szerint olvasható a két könyv külön is, ezt szándékosan így alkotta meg. Az első rész a századelőtől 1919-ig tart, ez az atipikus házasság ideje. A második rész pedig 1919-1941-ig, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságáig. 1919-ben, amikor Tüdős Klára és Zsindely Ferenc későbbi kultuszminiszter összeházasodott, pont akkor tűzték ki a vörös zászlót a Városházára, amikor kiléptek rajta – ez is egy nagyon filmszerű jelenet Bódis szerint, és ez is előrejelzi a kényszerházasság nehézségeit: Tüdősnek birtokot kellett vezetnie, ezáltal el volt zárva mindentől. Közben zajlott a vörös terror, amely erősen érintette a családját.
Ezután a fikció és realitás viszonyát feszegették, azt, hogy az ember hogyan próbálja behatárolni a fikciós teret. Bódis elmondta, a könyv nevezhető történelmi regénynek is, majd a kérdésre, hogy milyen forráskutatás előzte meg ezt a munkát, elmondta, Tüdős jelentős szereplője a történelemnek, nemcsak férje okán, hanem azért is, mert bizalmas viszonyban volt befolyásos emberekkel, a feleségeikkel, akik kikérték a véleményét. Sajnos a világmegváltó ötleteivel az irodák ajtajánál nem jutott beljebb, pedig nagyon korszerű elképzelései voltak. Paraszt fiataloknak létesített iskolákat, amelyek kitörést, felemelkedést jelentettek (“ez is rokon közöttünk”, tette hozzá). Sok helyen mozgott, elképesztő kapcsolatrendszerrel rendelkezett, így fontos volt megmutatni ezt az atmoszférát, hiteles világot, hogy ki milyen szerepet vállalt a történelemben.
“Minden valós, ami Tüdős Klárával kapcsolatos.
Nem hamisíthatom meg a szereplőt”, hangsúlyozta Bódis. “Döbbenetes, milyen veszélyérzet nélkül gyalogolunk a jólétben, olyan értelemben, hogy háború dúl körülöttünk, vagy lehet, hogy a Föld el fog pusztulni, mi mégis megyünk előre egy korzón, éljük a hétköznapi életünket, és ezt a hétköznapi életet élik a két világháború között a szereplők, mígnem eljutunk oda, hogy valaki úgy érzi, felelős a történtekért, nem akarja megszegni a szavát és nem tehet mást, megöli magát” - utalt Teleki Pál öngyilkosságára, nagyobb összefüggéseiben pedig a történelmi események jelentőségére, valamint azok jelenre gyakorolt hatását emelte ki.
Ezután Németh Gábor a kötet hihetetlenül részletgazdag megjelenítési módját méltatta. Szerinte az egész magyar irodalmi térre nézve újítás, ahogyan Bódis megjeleníti az életvilág tárgyi kultúráját, a paraszti élet jellemzőit, néprajzosokat meghazudtoló alapossággal ábrázol mindent. Nagyon érdekessé teszi a művet a mellérendelő logika, mely nem rangsorol a dolgok között, ugyanúgy fontosnak tartja a világtörténelmi mozgásokat és a lángossütés technikáját is. Erre reagálva a szerző elmondta, ez a fajta érzékletesség és részletgazdagság kizökkenti az olvasót a sztereotípiák világából és olyan idegrendszeri részleteket aktivál, amire nem számít. Nemcsak gondolkodásra készteti, hanem kitágítja a regény terét, ezzel az élménnyel pedig kilöki a befogadót szokásos pozíciójából.
Az est zárásaként a Bódis Kriszta által működtetett Van Helyed Alapítvány két tanulója, Zámbó Angéla és Váradi József egy-egy dalt énekelt el.
