„Stresszhelyzetben, ha valami erős szorongást kelt bennünk, behúzzuk a nyakunkat” – ezzel a gondolattal kezdte a beszédet Tóth Krisztina, amelynek ez a régi emberi reflex volt a központi motívuma. Ezzel szembe Salman Rushdie-t állította, aki nem húzta be a nyakát, és akit augusztusban egy irodalmi rendezvényen nyakon szúrtak. Szvetlana Alekszijevicset, a könyvfesztivál idei díszvendégét (interjúnk ITT) is azok közé az írók közé sorolta, akik nem húzzák be a nyakukat.
A Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, akinek csütörtök délután Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénének elnöke, és Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere adta át a Budapest Nagydíjat. A fesztivál idei díszvendég országa Szlovákia, a négynapos esemény alatt huszonkilenc szlovák szerző kötetei közül válogathatunk.
Fotó: Oláh Gergely
Tovább olvasokBeszédének központi állításai szerint ma:
- Írókat fenyegetnek, tartóztatnak le és támadnak szinte mindenütt a világban.
- Vészterhes időkben az írástudók munkája ismét fontossá válik.
- Gazdasági, erkölcsi kataklizmát élünk át. Járványok, energiaválság, klímakatasztrófa, élelmiszerhiány, lakhatási válság. A társadalmak kettészakadnak, az emberek biztonságérzete megrendült.
- A világ kifordult sarkaiból, az írókat pedig egyre többször kérik számon, miért nem nyújtanak vigaszt, miért nem segítenek kilépni a hétköznapokból.
Felvetette a kérdést, hogy mi az írók szerepe az ilyen vészterhes időkben, amikor virágzik a populizmus és a giccs, és hogy mit lehet kezdeni az olyan vádakkal, hogy az írók miért nem a szép dolgokról írnak. „Az olyan társadalmakban, ahol a felejtés pusztító népbetegség, muszáj újra és újra elismételnünk a történeteket, hogy ne a világ ismételje meg őket körülöttünk. Mert ezek a felejtő társadalmak mélyen vonzódnak a giccshez, az édeskés, teaszín nosztalgia finom, drapp árnyalataihoz, amelyek elmossák a vér és a korom kontrasztjait” – válaszolta erre. Szerinte félünk a betokosodott, évtizedeken át hurcolt sebek kitisztításától, félünk a szembesüléstől, miközben lassan belepusztulunk a felejtésbe, a kétféle, egymásnak ellentmondó valóság összeegyeztethetetlenségébe.
Pár nappal ezelőtt Byung-Chul Han, korunk egyik sztárfilozófusa arról beszélt magyarországi előadásán, hogy az emberiség kollektív nárcisztikus depresszióban szenved, amelynek többek közt a fogyasztói társadalom és a digitalizáció tárgyiasító törekvése az oka. Tóth Krisztina új regényét, A majom szemét olvasva óhatatlanul is bevillantak Han gondolatai, a könyvet ugyanis értelmezhetjük úgy is, mint ennek a „nárcisztikus pokolnak” az irodalmi lenyomatát. Egy perverz és nárcisztikus főhős és egy kegyetlen és nárcisztikus politikai-társadalmi berendezkedés tárul elénk ebben a könyvben, amelynek olvasója hosszas oknyomozás után tudja csak felfejteni, hogy mi lehetett az a pont, ahol az egyszerű hétköznapok felett átvette az irányítást a gonosz banalitása, és ahol a mindennapi élet egyszer csak átcsúszott disztópiába. A majom szeme a hét könyve.
Tovább olvasokA beszéde végén arra szólított fel, hogy gondolkodjunk az irodalom szerepéről és ne húzzuk be a nyakunkat. „Ősz van, jönnek a téli hidegek. Az iskolákba és buszmegállókba kihelyezett használtkönyv-állomásokról elhordják a könyveket. Eddig ügyet se vetettek rájuk. Hirtelen elkezdtek volna mohón olvasni az emberek? Nem, kérem szépen. Csak fáznak. Jön a tél, és könyveket fognak égetni, ha nem lesz fűtőanyag. Igen.”
Tóth Krisztina teljes beszédét itt lehet elolvasni.
