Colson Whitehead rögtön a beszélgetés elején elmondja, hogy már februárban látta a regénye alapján készített minisorozatot, most épp másodszorra nézi, nagyjából a felénél jár, és nem is nagyon rejtette véka alá, hogy nagyon tetszik neki a végeredmény. A munkálatokban nem vett részt, és bár a múltban többször felmerült benne, hogy forgatókönyvet írjon, harminc oldal után mindig arra jutott, hogy marad a kaptafánál és helyette inkább ír egy regényt.
Atwood a hetvenes években belekóstolt a forgatókönyvírásba, ami szerinte nagyon más tészta, mint regényt írni. Utóbbinál az író mindent az ellenőrzése alatt tarthat, a filmes vagy a tévés projekteknél viszont egyértelműen a csapatmunka dominál, és az író legfeljebb egy „akasztót” hozhat létre. Lehet, hogy az egy jó akasztó, de attól még csak egy akasztó, és mások fognak rábiggyeszteni a dolgokat; így mások adnak neki testet, arcot, ők adják a színészi tudást, a nüanszokat, a rendezést. Whiteheadnek a Szolgálólány folytatását firtató kérdésére válaszul (egészen pontosan azt kérdezte, hogyan élte meg Atwood, hogy el kellett engednie a saját vízióját és utat kellett adnia a tévések elképzeléseinek), a kandai író azt mondta, nem volt választása és bár szereti azt gondolni, hogy befolyással tud lenni a dolgok alakulására, de ez lehetetlen, mert nincs olyan épeszű filmes vagy tévés, aki ilyen vétójogot adna egy írónak. Kontrollt egyedül csak úgy tudna gyakorolni, ha ő írná és rendezné a filmet, és a produceri teendőket is magára vállalná.
Whiteheadben ugyanakkor fel sem merült, hogy a rendező nagy mértékben megváltoztatna dolgokat a sorozatban, szerinte a tíz epizód elég teret ad ahhoz, hogy minden jelentősebb mozzanat, részlet belekerüljön. A rendező Barry Jenkinsnek volt néhány javaslata, amelyek hozzátettek vagy sűrítettek egy-egy szereplő esetében, ezeket pedig mind helyénvalónak érezte. Van egy rész például a regényben, 70 oldalon keresztül, amikor Cora egyedül van odafönt a padláson, és hogy a sorozatban ez dinamikusabbá váljék, Jenkinsnek volt egy javaslata – bár Whitehead azt már nem árulta el, hogy mi. Azt mondja, sosem merült fel benne, hogy az adaptáció során félremehetnek a dolgok, és szerinte nem is mentek.
A beszélgetésen szóba kerül, hogy A Szolgálólány meséje első évadát az előző amerikai elnökválasztás időszakában mutatták be, és nagyon erős reakciókat váltott ki. A föld alatti vasút című regény nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy megválasztották Donald Trumpot elnöknek. Whitehead felidézte, hogy a gyűléseken megfigyelhető tébolyodott hangulatról az jutott eszébe, nem véletlen, hogy a könyvben felbukkan egy lincselési jelenet is. Whitehead elmondta azt is, hogy a regényben törekedett arra – hogy a rabszolga-narratívákhoz híven – tényszerűen és ne túldramatizálva ábrázolja az erőszakot, és Barry Jenkins ugyanerre törekedett az adaptációban is: amellett, hogy meg akarta mutatni az erőszakot, visszafogott maradt. Mesélt a színészekről is, illetve arról, hogy szereplőinek élet és halál kérdése volt, hogy megszökjenek a rabszolgatartóktól, és nem mindenki járt sikerrel, ennek ábrázolása pedig pszichésen és érzelmileg is sokat kivett a színészekből. Atwood mindehhez hozzáteszi, hogy ráadásul ez nem egy ősi történet – az apja például, aki 1906-ban született és Új-Skóciában nőtt fel, még találkozott olyan emberekkel, akik a rabszolgasorból menekültek északra. Whitehead elmesélte még, hogy az íráshoz általában több alapanyagot talál a múltban, az új könyve pedig a hatvanas évek Harlemébe vezet. Nagyjából úgy érzi, elmondta, amit el akart mondani a jelenkori Amerikáról, és azzal, hogy a múltba helyezi a könyveit, keresi a különböző módozatait annak, hogy a történelemről, politikáról, fajról, kapitalizmusról beszéljen – és közben azon van, hogy munkája mindig frissnek hasson.
