Amikor a Paris Review interjút készített Colm Tóibín író, esszéista, újságíróval (Brooklyn, A blackwateri világítóhajó), szóba került, hogy 2000 őszén tartott egy kurzust a “könyörtelenség új iskolájáról”, amiben ugyanúgy foglalkozott görög szövegekkel, mint Joan Didionnal, James Baldwinnal, Ingmar Bergmannal, vagy Sylvia Plath-szal is. Tóibín úgy fogalmazott, hogy az óra neki is nagyon hasznos volt, például rájött, hogy ha egy írónak már van egyfajta tekintélye, írhat sokkal egyszerűbb prózát is.
A lap elkérte a kurzus olvasmánylistáját, és a Syllabi-sorozatuk első darabjaként meg is osztotta az olvasóival. Nekünk ez már csak azért is izgalmas, mert három magyar szerzőt is találunk rajta: Tarr Bélát és Hranitzky Ágnest, valamint Bartók Bélát. Ahogy persze az is érdekes, hogy ugyan mindhárman művészemberek, egyikük sem író, hanem elsősorban rendező, illetve zeneszerző.
Az olvasmánylista elé Tóibín egy kis bevezetőt is írt, amiben kifejti, hogy érdeklik az olyan szövegek, amik valamilyen nehéz tapasztalatról szólnak, de
olyan hangon, ami nem kínál megkönnyebbülést az olvasónak, és nem áll meg megvigasztalni.
Gyakran a szöveg ereje a tehetetlenségből fakad, ami lehet személyes vagy politikai. Gyakran közel a halál, veszély vagy erőszak fenyeget vagy ér. Néha személyes kockázat rejlik a szövegben, máskor kevés a vesztenivaló.
És íme a lista:
Euripidész: Médeia
Szophoklész: Elektra
Szophoklész: Antigoné
Sylvia Plath: Ariel
Louise Glück: The Wild Iris
Anne Carson: Vörös önéletrajza
Juan Goytisolo: Forbidden Territory
Joan Didion: Imádságoskönyv
Oscar Wilde: De Profundis
Nadine Gordimer: Kései polgárvilág
Ingmar Bergman: Őszi szonáta
John McGahern: The Barracks
Tarr Béla és Hranitzky Ágnes: A torinói ló
Doris Lessing: A fű dalol
J. M. Coetzee: Age of Iron
Béla Bartók: A kékszakállú herceg vára
Constance Debré: Love Me Tender
