Boldizsár Ildikó 1996-ban kezdett el kórházakba járni mesét mondani, ott szerezte meg azokat az első tapasztalatokat, amik a gyógyító munkájában segítették. Az elméleti kutatásokat és a gyakorlatot ötvözve dolgozta ki a meseterápiás módszerét, amelyet azóta tanítványai visznek tovább. Meggyőződése, hogy a népmesék többek szórakoztató történeteknél: valamennyi korosztályhoz szólnak, és még a legreménytelenebb helyzeten is átlendítenek.
Mára több mint ötven könyve jelent meg, ezek közül az Életválságok meséi - Mesekalauz útkeresőknek című kötetében azt írja, "Az archaikus ember megoldásokat keresett az őt szorongató helyzetekre, és történetekbe zárta mindazon tapasztalatait, amelyekre "válságkezelés" közben szert tett. Így születtek meg a mesék, amelyek tértől és időtől függetlenül képesek útmutatásra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nemcsak a krízishelyzeteket nevezik meg, hanem az azokat kísérő lelki folyamatokat is képekre fordítják, mi több, kiutat is mutatnak belőlük." Hallgasd meg az előzetes ajánlónkat, aztán olvass bele a kötetbe!
Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi - Mesekalauz útkeresőknek (részlet)
Az állatok mint segítők és mesterek
Az állatmesékben van valami nyugtalanító. A rövid, szikár tőmondatok könyörtelenül koppannak. Már az első mondatok sem ígérnek semmi jót. Amikor azt halljuk, hogy „a kecske szembetalálkozott az erdőben az oroszlánnal”, már sejtjük, hogy itt valami baj lesz. Legföljebb reménykedünk, hogy talán mégsem.
És valóban. Ugyanolyan rövid idő alatt rendeződik a helyzet, mint ahogyan kialakult. Ugyanolyan szikáran, ugyanúgy tőmondatokban. Egyértelműen, könyörtelenül, mellébeszélés nélkül. Nincs háromszori próbálkozás. Nincs segítő. Kőkemény döntési helyzet van. Vagy igen, vagy nem. Vagy élet, vagy halál. Ez egyrészt borzasztóan szorongató, másrészt rendkívül fölszabadító. Szorongató, mert a kiélezett döntési helyzetek mindig azok; és fölszabadító, mert a döntés utáni cselekvés fellélegzést hoz, reményt kelt, hogy lám, minden szorult helyzetből van kiút. A lényeg a sorrend: dönteni, és gyorsan cselekedni. Az állatmesékben nincs idő kivárni, amíg egy állat megszerzi a változáshoz szükséges képességeket, vagy „felnő” a feladathoz. Azonnali reakciókra van szükség. A lélekjelenléten múlik minden. A lélek jelenlétén.
A legtöbb esetben egyetlen dolgot kell tenni:
szakítani a megszokott sémákkal és játszmákkal, sutba dobni mindazon vélekedéseket, módszereket, amelyek más esetben talán jól működtek, de aktuálisan mit sem érnek.
A legtöbb állat úgy szabadul ki a szorult helyzetből, hogy olyat tesz, amire ellenfele nem számít. Meghaladja önmagát, mint például a kecske Az oroszlán és a kecske című, hamarosan következő mesében. Az életveszélyes helyzetbe kerülő állatok egyik én-védő technikája az állatmesékben, hogy felülírják a róluk kialakított képet. Képesek megszabadulni azoktól az előítéletektől, előfeltevésektől, amelyek róluk másokban élnek. Ezzel meglepik környezetüket, és a lélegzetvételnyi időben átveszik az irányítást.
A Meseterápia című könyvemben az állatmesékről azt írtam, hogy ezek jól alkalmazhatók egyfajta „gyorssegélyként”, mert a rövid, csattanós történetek képesek hirtelen belátásokhoz, gyors felismerésekhez vezetni. Emellett alkalmasak morális kérdések megbeszélésére is, segítségükkel közös álláspontra lehet jutni, és kritikát lehet megfogalmazni bizonyos emberi gyarlóságokról éppúgy, mint egy közösség erkölcsi értékeiről vagy azok hiányáról. A folklorisztika szakirodalmával egyetértve magam is úgy gondoltam, hogy az állatmese (fabula, ezópusi mese) elsősorban valamilyen életbölcsességet, erkölcsi igazságot vagy társadalmi fonákságot szemléltet, kifejezetten didaktikus szándékkal.
Azóta több száz esetben használtam állatmeséket mind az alkotó-fejlesztő, mind a klinikai meseterápiában, és több, eddig kiaknázatlan lehetőséget fedeztem fel bennük. Egyértelműen kiderült számomra, hogy
az állatmeséknek óriási szerepük van a feszültségek, a félelmek és a szorongások oldásában, valamint a bátorításban.
S nemcsak a mesehallgatás során kialakuló történethallgatási transz vagy a mese „üzenete” és kikezdhetetlen erkölcsi igazságai miatt. Az állatmesék valódi jelentése akkor kezdett kibontakozni előttem, amikor már nem pusztán racionális eszközökkel közelítettem és fejtettem meg őket, hanem konkrét testi tapasztalásokon keresztül. Amikor átéltem, mit jelent életre kelteni a sejtjeinkben őrzött „állati emlékeket”, tapasztalatokat és képességeket. Amikor – kipróbálva néhány testtudati technikát – magam is állattá váltam a szó nemes és vadállati értelmében egyaránt. Vagyis amikor az állatmeséket is úgy kezdtem érteni, mint a varázsmeséket: szó szerint a saját bőrömön.
Természetesen nagyon izgatott, hogy miért van ekkora hatásuk az állatokat szerepeltető történeteknek, s miként tudnak zsigeri módon hatni. Miért van körülöttünk annyi állatos logó, címer, márkajel, reklám, állatos „ez meg az”, amelyek ráadásul mind közkedveltek és hatásosak? Miért oly eredményesek az állatasszisztált terápiák? Egyáltalán hol találhatók az ember és állat kapcsolatának gyökerei? Úgy véltem, ha ezekre a kérdésekre megtalálom a választ, közelebb kerülök az állatmesék értéséhez, és újabb lehetőségeket fedezek fel bennük a meseterápia számára is.
Kutatni kezdtem az állatmítoszokat, mert ezek tiszta formában őrzik azt az archaikus összefonódást, amely valaha ember és állat között fennállt. Ez nem szimbolikus, hanem nagyon is valós kapcsolat volt. Az emberiség fejlődésének korai stádiumában az állatok ugyanis nem váltak teljesen külön az emberi közösségektől, hanem beletartoztak a társadalmi hierarchiába, sőt a „szent állatok” a hierarchia tetején foglaltak helyet. A törzs tagjai ismerték állatőseiket, és voltak olyan törzsek, amelyek az állatokat is az ember sajátos megjelenési formájának tartották. Ezért lehetett az, hogy az állatok „e sajátosságok következtében hosszú időn át valamiféle szemléletes paradigma gyanánt szolgáltak”, a létezésért folyó harcban példákat mutató modellként, valamint az ember számára oly vonzó életerő birtokosaiként funkcionáltak. Az állatmese gyökerei egészen idáig nyúlnak vissza. Az állatmesék és az állatsegítőket szerepeltető varázsmesék azért keltenek akkora érdeklődést bennünk a mai napig, mert az állatősök funkcióemlékei nem tűntek el a kollektív tudattalanból. Hiába telt el sok millió év, a valamikor erős kapcsolat halvány emléke még bennünk él. Az állatmesék is szerepet játszanak abban, hogy ez még így van. Az állatok ugyanis „a mitológiai kód egyik variánsaként jelennek meg, amelyre egész közlésrendszerek, köztük mítoszok vagy mitologizált állatmesék épülhetnek,” méghozzá hozzájuk kötődő állandó és elválaszthatatlan jelentéssel. Ezért váltják ki időtlen idők óta ugyanazt a hatást:
a történetben megjelenő állatok minőségeihez saját személyiségünk hiányosságai vagy túlműködése szerint kapcsolódhatunk.
A pszichológia egyébként pont emiatt ösztöneink legtisztább szimbólumainak, a tudattalanban rejlő erők archetípusainak tekinti az állatokat.
A meseterápiában ennél többről van szó: az állatokat a megszerzendő vagy éppen elhagyandó tudás, képesség birtokosaiként kezeljük, miközben egyfajta „tanító” és „védelmező” funkcióval is felruházzuk őket. Amikor állatmeséket hallgatunk – vagy terápiás folyamatokat építünk rájuk –, a zoomorf mitológiai kód nyílik meg, és az állatok valóban „tanítómesterekként” vagy segítő energiaként lépnek színre. Ebből következően az állatmesék egyik terápiás lehetősége annak feltérképezése, hogy mit tanulhatunk a mesében szereplő állatoktól az erkölcsi tanításokon túl. A legegyszerűbb kérdés velük kapcsolatban: Mit tanít nekem ez az állat? Milyen erőt testesít meg?
Ahány állat, annyiféle lehetőség. Az állatmeséket sokan azért nem szeretik, mert túl didaktikusnak tartják őket. De az állatmese csak akkor lesz didaktikus, ha didaxisként használjuk őket. Ha a zoomorf mitológiai kód – azaz az ember és állat közötti ősi kapcsolat – lesz a munka alapja, egészen más kapuk nyílnak meg: az önreflexió rendkívül egyszerű és erős kapui.
Amikor gyermekotthonokban élő gyerekeknek vezettem állatmeséken alapuló alkotó-fejlesztő meseterápiát, az volt a célom, hogy erősítsem bennük a bizalmat, a kapcsolódás képességét és az élet tiszteletét – másokét éppúgy, mint a sajátjukét.
Az állatmesék segítségével szerettem volna megnyitni bennük az utánzásra érdemes állati képességek és tudások követésének lehetőségét. Egyrészt a legősibb indiai állatmese-gyűjteményt, a Pancsatantrát használtam a munkához, másrészt azokat a varázsmeséket, amelyekben állatsegítők szerepelnek. A mesebeli állatok mintegy viszonyítási pontként voltak jelen a tíznapos, intenzív munka során: egyrészt visszatükrözték a gyerekek viselkedését, másrészt új mintákat adtak. A gyerekek megértettek, felülbíráltak, sőt igyekeztek megváltoztatni olyan viselkedési és gondolkodási módokat, amelyeket az állatokban elítéltek ugyan, de ők maguk mégis ezek szerint cselekedtek. Kérdéseket tehettek föl önmaguknak a mesék után, például: „Én miért használok kék festéket önmagam elrejtésére, mint a kék sakál? Én milyen pávatollakkal ékeskedem, és miért van erre szükségem? Nekem hány fejem van, és milyen viszonyban vannak egymással ezek a fejek? Hogyan bízhatok meg másokban? Mire figyeljek, mit utasítsak el? Tudunk-e együttműködni a társaimmal úgy, mint az ötven galamb?” Érdekes tapasztalat volt, hogy kezdetben csak közhelyekben tudtak gondolkodni, de a meséken keresztül tartalmat, jelentést adtak azoknak a szavaknak, amelyeket meggondolatlanul és jelentés nélkül, pusztán megszokásból használtak. A mesék segítségével a közhelyek valódi tartalommal töltődtek meg.
Az emberi psziché igényli az állatok rendszeres és folyamatos jelenlétét,
ezért az állatoknak a meseterápiában, az életválságok rendezésében és az öngyógyító folyamatokban is helyük és szerepük van. Egyrészt arra szolgálnak, hogy megnevezzenek addig zavarosnak, kaotikusnak tűnő helyzeteket, másrészt tükörként funkcionáljanak több helyzetben is. Az állatmesék kegyetlen módon szembesítenek és egyértelműsítenek. Másik nagy hasznuk, hogy előrevetítik bizonyos döntések következményeit, azaz segítenek abban, hogy még a cselekvés előtt, a belső képek megalkotásával próbacselekvést végezzünk. Mi történik, ha egyszer én is ebben a szorongató helyzetben találom magam? Hogyan reagáljak? Mit mondjak? Mit tegyek? Ezekben a történetekben ránézhetünk az önmagunkra és másokra veszélyes cselekedeteinkre és szokásainkra is, mégpedig úgy, hogy közben megvan a kellő távolság köztünk és a felismert negatív kód között. Az állatmesék ugyanis nem mindig végződnek jól – pontosabban nem mindenki szemszögéből végződnek jól –, ezért alkalmasak arra, hogy negatív tulajdonságokat, rossz döntéseket és kevésbé fényes cselekedeteket is megvizsgálhassunk, felülbírálhassunk és korrigálhassunk. A javító-nevelő intézetekben és a börtönökben például nem az állatmesék potenciális áldozat szereplőiben ismernek magukra a mese hallgatói, de a mese feldolgozása során arra is lehetőségük nyílik, hogy a másik oldalról is szemügyre vegyék ugyanazt az eseményt. Nemcsak az agresszor már ismert és alkalmazott viselkedését élhetik át a meséken keresztül, hanem azt is, mi történik azokban, akiket támadás ér. Az állatmesékben minden szereplőnek meg kell változnia, s a mese azt sem hallgatja el, mi a következménye annak, ha ez nem történik meg. Ha önmagunk jobb megértésére használjuk őket, nekünk is célszerű elsősorban rosszul működő emberi kapcsolatainkat és saját negatív oldalunkat szemügyre venni általuk. A helyzetek több szempontú megfigyelésében, mások véleményének elfogadásában is segítségünkre lehetnek. Kibogozhatóvá válnak a konfliktusok, átláthatóvá a cselekedetek, megnevezhetővé az indítékok, a félelmek és a szorongások.
Kegyetlen világunk ellenére az állatmeséknek nem az a céljuk, hogy fenyegessenek és félelmet keltsenek, hanem az, hogy az éberséget és a bátorságot növeljék. Rávilágítsanak arra, hogyan tudjuk elkerülni a mesében megmutatkozó veszélyeket. Az állatmesék szerint ugyanis mi magunk nyitunk rést a „farkasok”, azaz a létezésünket alapjaiban veszélyeztető erők előtt. Amíg ezt nem ismerjük fel, a rendeződés sem kezdődhet el. Az állatmesék a félelmek és szorongások oldása mellett bátorságot adnak ahhoz, hogy az ellenségeinket se kívül, hanem belül keressük.
