A tizenhét éves Mae egy lepattant lakásban él alkoholista anyjával. Egy félresikerült éjszaka után izgalmas állásajánlatot kap, ami megváltoztatja az életét. Gépírőnő lesz Andy Warhol legendás stúdiójában, a Factoryben, és megbízzák, hogy gépelje le Warhol és híres barátai beszélgetését. Mae a Factoryben összebarátkozik Shelley-vel, és a két lány beleveti magát a hatvanas évek nyüzsgő, csillogó New Yorkjába, ami egyáltalán nem olyan, amilyennek elsőre látszik.
Nicole Flattery: Semmi különös (részlet)
Fordította N. Kiss Zsuzsa
Andy hangja is szalagra volt véve. Igazából így hallottam először beszélni. A kazettákon Drella – Cinderella-Drakula – néven emlegették őt. Halk, szerény hangon beszélt, gyakran fel kellett csavarnom a hangerőt. Mindenki más megfeledkezett a magnóról, kész örömmel sorolta a testi kudarcait, ordított, csapkodott, hőzöngött, hogy kit akarna jól összeverni. Pont az volt a cél, hogy megfeledkezzenek a magnóról. Drella mindig kivétel volt. Ő hazavitte magával. Elgondolkoztatott, hogy vajon letette-e az asztalra maga és O. közé jól láthatóan, szabadkozás nélkül. Mit takargatnák? Csak ezért vannak ott. Vagy függöny mögé rejtette-e a magnót. A hanghordozása alapján kivonta magát az egészből, de szerintem ez csak műfogás volt. Hm. Jaj, nagyszerű. Semmi elköteleződés. Neki annyi volt a dolga, hogy beszéltessen mindenkit. Ha mások is beszállingóztak, ha megnőtt a hangzavar, még inkább háttérbe vonult. Mennyi szövegelés, és kétlem, hogy bárki odafigyelt.
Gondolom, erre kellett a mi párosunk.
Csak az Ondine-nal közös kazettákon volt elragadtatott, akkor élénkült fel jobban. Itt őszinte érzelem volt, csúf, nyers, közös röhögés. És izgatottság, olyanok izgatottsága, akik hitük szerint mindenki mástól különváltak, és minden körülménnyel dacolva külön világot alkottak maguknak. A beszélgetéseik a régi időket idézték Mauddal, a sírva röhögéseinket, mielőtt elromlottak a dolgok.
Nem akartam osztozni O. kazettáin. Egyedül akartam lenni vele. Megvallani neki mindent, elmagyarázni, hogy milyen rettenetes tudok lenni, noha semmi jel nem utalt arra, hogy egyáltalán tudomást vesz a térfélről, ahol én vagyok. Kivéve egyszer. Az üzleti vállalkozásról beszélt, hogyan vegyünk fel recepcióst. „Kell nekünk egy hülye kiscsaj telefonosnak. Queensben szerencsére bő a felhozatal ilyenekből, kikapsz egyet, idelököd… és ülhet a telefonnál.” Nem sértődtem meg. Íme a megerősítés, hogy mi többet érünk, fontosabbak vagyunk Anitánál és Doloresnél. Akárki nem képes arra, amire mi. Telefont felkapkodni minden hülye tud. Arra gondoltam, mit szólna Anita a pántos cipőjével, a rakás regényével az asztalán, ha tisztában lenne azzal, hogy így tárgyalják ki. Bántott, micsoda hézag van aközött, hogy mi a szerepe, és mit hisz annak. Megsajnáltam. Komolyan. De Shelley-nek meg nekem valóságos és kivételes tekintély jutott: az általunk papírra vetett szavaké, az általunk készített könyvé. Nélkülünk nem lesz – nem lehet. És egy pillanatig sem lehetnek illúzióink.
Erről tettek a kazetták nap mint nap.
Most már, ha vékony kabátos, vad, mohó szemű férfiak pillantottak rám a metrón, a szemükbe néztem. A képzeletem túlerőben volt. Reggelente hosszan zuhanyoztam hideg vízzel, hogy ne kelljen beszélgetnem anyámmal vagy Mikey-val. A rendes iskolai egyenruhámat vettem fel a narancsbőrömre. Jelmez volt már. Nem tudom, kinek tettem ezzel szívességet – magamnak talán? Fenntartottam a látszatot. Mindennap szerepet alakítottam egy színielőadásban. Mindig átöltöztem, mielőtt beléptem az ajtón, és a géphez ültem. Kezdtem úgy lenni a gépeléssel, ahogyan a mozgólépcsőzéssel korábban: csak ezzel érdemes foglalkozni. Magával ragad. Mikor elindítottam a magnómat, az orsók úgy forogtak, mint a filmtekercs a vetítőgépben. Ha napközben levettem a fejhallgatót, csak az erősen koncentráló Shelley csettintgetését hallottam. Arra összpontosítottam. Ahogy a nyelve a szájpadlásához lökődik. Csett, csett, csett. Mindig profilból láttam: a nyaka hosszú ívét, az álla ismerős rajzát, a rendezett, ruganyos hajfürtjeit. A csontokra gondoltam az arcbőre alatt. Nem tehettem róla. Azóta gondoltam ilyeneket, hogy megnéztem a festményeket –
merthogy minden arc maszk csupán, valami szörnyűt, tűrhetetlent fed.
Egyik reggel késésben voltam, és a metrókocsiban kezdtem el az átöltözést. Nem láthatott senki, csak egy esőkabátos férfi. Kibújtam a felsőből, trikó volt csak alatta. Nem zavartattam magam. Pár hónappal korábban egy ilyen helyzetet mocskosnak tartottam volna, most abszolút nem érdekelt. Lecsúsztattam a trikó pántjait, hogy kilátsszon a melltartómé. A férfi meg sem moccant, de rám meredt, mint aki nem érti az egészet. De szeretné. Talán az élete függ attól, hogy megértsen. Fénylő, sugárzó szemmel bámultam vissza rá. Meddig mentem volna még el, ha nem ér a megállóba a szerelvény? Levetkőztem volna előtte anyaszült meztelenre akár. Semmi sem tartott volna vissza. Miután kiszálltam, csak nevettem és nevettem, Ondine-ét visszhangozta a nevetésem, mintha operában szerepelnénk, amit akkor és ott rögtönzünk.
Shelley meg én mindennap tele voltunk teendővel, de ott ez korántsem volt általános. A stúdióra egyre jobban odafigyeltek. Felvettem a padlóról egy-egy odaejtett újságot, onnan tudtam. Már nem pusztán pletykálták – nyíltan beszéltek róla a megfelelő körökben.
Ide gyere, ha nem akarsz szégyenkezni.
És jöttek az emberek mindennap körülnézni, hogy mi ez a felhajtás. Hallottam a hátam mögül a határozott lépteiket, nézelődtek, mint a cirkuszban. A művészetre hivatkozva, de ezt senki sem hitte el, ők se maguknak. Aztán hazamentek a vacsoraestjeikre, és kijelentették, hogy az a hely a Keleti 47. utcában, hát az azért nem akkora világszám. Homokosok meg semmirekellők minden mennyiségben, szellemi nihil. De izzott bennük a düh. A szép nők, a szabadság, a szemérmetlen közönségesség miatt. Nagyon felkapták a vizet. De ez az ő bajuk volt.
