Julia Worthing az Igazságminisztérium munkatársa: a „cselekménygyártó gépezet” szerelője a Prózaellátóban. Minden tekintetben példás polgár - vidám, nem hisz semmiben, és egyáltalán nem érdekli a politika. Tudja, hogyan maradhat életben a Gondolatrendőrség, az újnyelv, a kettősgondol, a kiskémek és a prolinegyedek feketepiacának világában úgy, hogy a szexuális örömökről se kelljen lemondania.
De egyszer csak érdeklődni kezd egy kollégája, Winston Smith iránt - és ez a kapcsolat nem várt bonyodalmakhoz vezet.
Mert Juliának mégiscsak vannak emberi érzései, és minden cinizmusa ellenére egyvalamit nem tud megtanulni: igazán gyűlölni, márpedig a Nagy Testvér birodalmában ez a legfontosabb. Megbocsáthatatlan bűn, „ha egy párttag csak tessék-lássék gyűlöl”.
Sandra Newman: Julia (részlet)
Fordította Lukács Laura
A Gyűlölet után Julia menstruációs görcsökre hivatkozva két órára kiíratta magát. Valójában hazament a szállóba, hogy használhatóvá tegyen egy makacsul eldugult vécét. Megfordult a fejében, hogy jobb lenne másnapra halasztani − tekintve, hogy O’Brien a Prózaellátón szaglászik −, de a szállónak csak két vécéje volt, és Julia tapasztalatból tudta: estére a másik is eldugul. A lányok egyébként előszeretettel, sőt előjogukkal sűrűn visszaélve mentették fel magukat menstruációs görcsökre hivatkozva. Már rég nem kellett tettetniük a rosszullétet, vagy bizonygatniuk, hogy a kellemetlenség naptár szerint is esedékes. A portán az sem keltett feltűnést, hogy Julia ugyanakkor kikért egy csőgörényt a lefolyó tisztításához. Az őrök mind férfiak voltak; talán azt hitték, a menstruációval összefüggésben van szüksége rá.
Ilyenkor elhagyatott volt a bicikliparkoló.
Csak a portás bóbiskolt a székén, lába közt a földön egy üveg Győzelem ginnel.
Százszámra kornyadoztak állványukon a viharvert, paradicsompiros biciklik; fölöttük egy sor plakát: a nagy testvér figyel, meg egy jelmondatos zászló: kerékpárral az egészségért! Rozsdás láncok, meggörbült küllők – a biciklik java része használhatatlan volt. Reggel Julia elrejtett ugyan egy megbízható Atlanticot két rokkant öreg kerékpár közé, de valaki kiszúrhatta, mert lába kelt. Julia végignézte az állványokat, de sehol egy szalag vagy zsineg, amely – a használók egyezményes jele szerint − működőképes biciklire utalt volna. Tíz percébe került, mire talált egy erős vázú, régi Internationalt, amelyről feltételezte, hogy kibírja az utat hazáig.
Amikor végre elindult, a minisztérium külső televideói már a nap második étkezését kísérő zenés műsort sugározták: hatalmas hullámok rohantak tajtékosan a part felé, miközben az Óceánia hős leányát játszották aláfestésnek.
A szomszédos épületek falait Nagytestvér-plakátsorok borították: a nagy testvér figyel, a nagy testvér figyel, a nagy testvér figyel
Nem volt más a plakáton, csak ezek a szavak és a Nagy Testvér komoly, gondoskodó arca, amely megsokszorozottságában kilépni látszott a képkeretből, valósággal megrohanva a szemlélőt. A következő kereszteződésben ugyanez a plakát borított minden leragasztható felületet. Julia egyszer látott egy bűvészt, aki a paklija minden lapját pikk királlyá változtatta. Aztán átpörgette a kártyalapokat egyik kezéből a másikba, és a pikk királyok hátborzongató egyformaságban suhantak tova. A plakátok ugyanilyen igéző hatást gyakoroltak rá. Menetelni látszottak, mint az út egész hosszán végigmasírozó katonák, miközben minden nyitott ablakból, a buszmegállók televideóiból, a Decemberi Mártírok Parkjának fáira szerelt hangszórókból az Óceánia hős leányának érzelgős refrénje dőlt. Még Júlia is meghatódott, pedig szerette megrögzött cinikusnak tekinteni magát. Ahogy úszott a haja a szélben, áradt a zene, és mindenhonnan a Nagy Testvér nézett rá, úgy érezte magát, mint a Szabad hazám, Első Légikikötő című film gyönyörű – gyári munkás − hősnője, aki lemond igaz szerelméről azért, hogy az Angszoc ellenségeivel való harcnak szentelhesse magát. A zene és a képzelgés csak akkor halványult el, amikor Julia befordult az egykori jogásznegyedbe, ahol most a prolik lakta London kezdődött.
Roskadozó, málló falú, gerendákkal, póznákkal hevenyészve alátámasztott házak álltak itt. Sok falat fejszével méretre vágott fatörzsek tartottak. Ép ablakot nem lehetett látni; vagy bedeszkázták őket, vagy a központilag kiutalt, porlepte sötétítő függöny helyettesítette az üveget. Villany sem volt. Nappal a lakók kiköltöztek az utcára. Sötétítőből, kartonpapírból, lebombázott házak törmelékéből tákolt fedelek alatt ücsörögtek, teáztak, kártyáztak, foltozták a ruhájukat. Juliának nagyon kellett figyelnie, miközben elkóricáló gyerekeket, részegeket, ázott karosszékeket, eldobált palackokat kerülgetett. Ugyancsak próbára tette az idegeit, hogy közeledő biciklije láttán a prolik leszegték a fejüket, és elhallgattak − levegőnek nézték. Mintha kék pártegyenruhája láthatatlanná tévő köpönyeg lett volna.
Ott, ahol a becsapódó rakéták letarolták a házakat, két poros árok hasított át a nyüzsgő városrészen. Mindkettőben megsemmisült az úttest, így Juliának le kellett szállnia, hogy a biciklit fölemelve átevickéljen a törmeléken. Az első árok viszonylag új volt. Vakolatpor örvénylett a levegőben, rongyszedő család kotorászott a romok között. Egy csinos gyermek − kilenc-tíz éves, fekete szemű kislány, kétszer akkora pamutbársony ruhában, mint ő – földre leterített pokrócon kínálta a járókelőknek az aznapi szerény zsákmányt: ütött-kopott cipőt, régi szöget, csavart, összevissza karcolt szemüveget.
A második árok jóval régebbi volt, és már belakták a hajléktalanok. Viskóik körül füzike nőtt a törmeléken. Néhányan, a szétbombázott épületek korábbi lakói, csak visszajöttek ide; mások nomádok voltak – főleg londoni lakhatási engedéllyel nem rendelkező, leszerelt katonák −, és egy idő után továbbálltak. Ezeket a lepusztult részeket általában veszélyesnek tartották, a lányok nemigen merészkedtek a közelükbe. Egy ösztövér férfi nyílt tűzön kotyvasztott valamit, és fölfigyelt a közeledő Juliára,
de a kék kezeslábas láttán ő is üres tekintettel átnézett rajta, mintha ott sem lenne.
Amikor Julia a párttagok lakta Highburybe ért, és folytatódtak a Nagy Testvér-plakátok, olyan hirtelen oldódott benne a feszültség, hogy maga is elcsodálkozott, milyen ideges volt az imént. Járőr felügyelte a negyed határát, Julia üdvözölte az őrszolgálatost; testtartásának ellazulásából kitalálta, hogy a katona mosolyog rá a maszkja mögött. Nyugodt útja volt a futballstadionig, ahol óriási falfestmény örökítette meg Butler híres gólját. A gól a Keletázsia elleni mérkőzésen esett, de az ellenfél mezét nemrég lemeszelték, burkoltan sejtetve, hogy Óceánia és Keletázsia szövetsége talán az utolsókat rúgja. Julia utcájában virágoztak a gesztenyefák, a törzsüket övező széles, piros szalagok pedig – ezek jelezték, hogy némelyiket ki fogják vágni – szinte ünnepivé tették a fasori hangulatot. Gyerekcsapat játszott az úttesten. Julia leugrott a bicikliről, és odatolta a szálló falához. Egy kislány éppen a krétával rajzolt ugróiskolát teljesítette, és gumilabdát pattogtatott; a többiek körülállták, majd hirtelen rázendítettek egy mondókaszerűségre. Julia fölismerte a játékot: Akasztófának hívták. A krétával rajzolt ugróiskola akasztófát formázott, és a játékosnak a mondóka ritmusára kellett végigugrálnia rajta. Ha vonalra lépett, vagy a labdája vonalat ért, „ellenség” lett belőle, és „fölakasztották”.
Az Akasztófát az Igazságminisztérium Gyermekosztályán dolgozó legendás Faye Mama találta ki – ugyanaz, aki a Mit ígért a kiském és a Malacka nem bújhat el című nótákat írta. Eredetileg a nép három leghírhedtebb ellensége, a köpönyegforgató Rutherford, Aaronson és Jones felakasztásának állított emléket. Faye Mama azzal tette egyedivé a művét, hogy egy képzeletbeli nagybácsival gyarapította a bűnösöket – a mesékben mindig egy éles eszű unokahúg vagy unokaöcs leplezte le a gonosz bácsit mint kémet. A dalocska így szólt:
Rutherford, Aaronson,
Jones meg a bácsikád,
Szemük vájja keselyű,
Négy akasztófavirág.
Rúgnak és kapálnak,
Sírnak-rínak bezzeg.
De mi rá se rántunk:
Tudjuk jól, mit tettek!
Lógjanak pucéron,
Esőben, hóban kivált!
Rutherford, Aaronson,
Jones meg a bácsikád.
A játékos végül jó magasra feldobta a labdát, és megnevezett valakit, akinek el kellett kapnia; ha ez nem sikerült, az illető ellenséggé vált, és „felakasztották”, vagyis büntetést szabtak ki rá – például pocsolyavizet kellett innia, vagy tűrnie kellett, hogy a többiek a karjába csípjenek.
Máskor Julia csak nevetett volna a kegyetlen játékon. Ilyenek a gyerekek, szeretik a borzongató dolgokat! De aznap eszébe jutott Smith, s hogy milyen imádattal nézte O’Brient. Hirtelen Smith keresztneve is beugrott neki: Winston. Gyakori név a kortársai között, nyilván egy hős forradalmár után, aki később áruló lett, és szublimálták. Az a Winston bizonyára megjárta a Szeretetminisztériumot – vagy az elődjét. Julia anyjának megfogalmazásában: „Akkor járta meg a Szeretetminisztériumot, amikor azt még Szívélyes Üdvözletnek hívták”.
A gyerekek észrevették Juliát, és egy kiskémegyenruhás, menyétarcú fiú összehúzott szemmel, gyanakvóan figyelni kezdte. Julia kedvesen rámosolygott, és hangsúlyos fesztelenséggel elindult a 21-es Női Szálló bejárata felé, föltéve magában, hogy legközelebb félreteszi a heti csokoládéadagját a gyerekeknek. Ha sikerül lekenyereznie őket egy-egy alkalmi finomsággal, akkor kevésbé kell attól tartania, hogy butaságokat találnak ki róla.
A pártcsokoládét különben is csak a gyerekgyomor képes megemészteni.
A portán egy darab kenyér és némi sajt várta – a lányok hagyták ott neki. A fejadag részeként kapott sajtot „cipőtalpnak” hívták, de Julia farkaséhes volt a kiadós biciklizés után, az aznapi második étkezésről pedig máris lemaradt. A pult mellett állva falta be az egészet, miközben Atkinsnek, aki gondnok és felügyelő volt egy személyben, be nem állt a szája.
Atkins nemzetiségi volt; sötétbarna bőrszíne kezdetben lenyűgözte Juliát. Még az is megfordult a fejében, hogy Atkins az afrikai étrendtől lehet olyan barna, de aztán rájött, hogy ez butaság. A felügyelő − érett középkorú asszony − minden más szempontból vérbeli párttag volt, a londoni pártszervezet elkötelezett híve. Folyton mosolygott, kimutatva mind az öt megmaradt fogát, és szinte bármit képes volt a Párt iránti lelkesedés formájában kifejezni − akár a kutya, amely ugatással és farokcsóválással minden szükségletét közölni tudja. Ifjúkora divatja szerint tüntetően agyonfoltozott kezeslábasokat hordott, gallérján pedig a Hős Anya kitüntetés bronz fokozatát; ezt azért ítélték oda neki, mert hősiesen fölnevelt tíz sorkatonai szolgálatra fogható gyereket.
Hét gyerekének képét kitűzte a pult mögötti falra. Hat kép a bevonuláskor, a Mártírok Falánál készült, mielőtt a frontra küldték őket, és mindegyiken ott virított a Vörös Oroszlán pecsét, ami azt jelentette, hogy a katona elesett a háborúban. Atkins egyik lánya még élt − róla számos kép volt falon, kisgyerekkorától negyvenévesig minden életszakaszban. A Közlekedési Minisztériumban dolgozott mindenesként, és szakasztott olyanná öregedett, mint az anyja. Atkins elvtársnő sosem említette a falon nem szereplő gyerekeit −
innen lehetett kérdezés nélkül is tudni, hogy ők hárman seszeméllyé váltak.
Elgondolni is furcsa, hogy semmi sem maradt belőlük, csak háromtizednyi részük a bronzjelvényben.
