Elmondható-e az elmondhatatlan? A holland Manon Uphoffnak sikerül a kísérlet.
Amikor testileg-lelkileg tönkrement nővére lezuhan lakása lépcsőjén és meghal, az írói válsággal küzdő MM („alulírott”) kénytelen szembenézni azzal a gyermekkori traumával, amelyen három leánytestvérével osztozott. Tudós, művészlélek, egykori papi szeminarista apjuk napközben gondos nevelőjük volt, éjszakánként azonban egészen más alakban volt jelen gyerekei életében. Uphoff mesteri nyelven és stílusérzékkel kalauzolja az olvasót ebben a megdöbbentően sötét, ugyanakkor furcsán szépséges világban, hogy az elszenvedett traumát végső soron a múlttal való diadalmas leszámolássá változtassa. A Zuhan, mintha szállna az abúzusról és a túlélésről írt, sokszorosan díjazott, rendkívüli regény. Több nyelvre lefordították, a holland kiadás több mint 20 000 eladott példánynál tart.
Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna (részlet)
Fordította Daróczi Anikó
Rosszkedvünk hosszú tele
Olvasó,
én ezt a történetet nem akartam elmondani. Hosszú időn át kapaszkodtam csodálatos megmenekülésem, „kvantumugrásom” gondolatába, abban a reményben, hogy a fikció világában békében és összeszedetten élhetek. Egy magam-építette világban, ahova szabadon beléphetek és ahonnan bármikor szabadon távozhatok.
Amióta csak az eszemet tudom, mindig szerettem a történeteket. A természetes mértéket messze meghaladó mohósággal sóvárogtam mindenre, ami elbeszélhető, és kitűnő szemem, fülem és orrom volt a tragédia észlelésére. S ha kiszimatoltam egyet, dobogtam és fújtattam, mint a ló, kíváncsian és boldogan. Végre történik valami, végre mindenre fény derül! Bibliai történetek, mítoszok, sagák, rettenetes mesék… Megindították a szívemet, az érzékszerveim bizseregni kezdtek tőlük. Íme egy szöggel átdöfött kéz, íme a gyermekszívbe fúródott jégszilánk, az elpusztított bűnös város. Milyen borzalmas, igaz, valóságos!
Leghőbb vágyam az volt, hogy egyszer majd én is hozzáadhassak valamit az emberi tapasztalat hatalmas építményéhez. De megjósolhatná vajon bárki is, mi szabadul el egy szép napon a sötétből és ered a nyomunkba, mint egy rettegő kutya?
2009 telén elvesztettem a történetek iránti szeretetemet, s a szeretet melegének helyébe nyugtalanság költözött.
Röviddel azután történt, hogy megjelent egy könyvem, amelyben barátaimat, családtagjaimat és férjemet, Oleget is szerepeltettem. Oleg köszönte szépen, nem kért a múzsaszerepből, és mély krízisbe kerültünk. Ugyanebben az időben közölte velem a legjobb barátom, hogy gyógyíthatatlan beteg és hogy a jövőben nem fogunk gyakran találkozni, s ha mégis találkoznánk, együttlétünk nem lesz felhőtlen.
Tél volt tehát. Esteledett, dolgozószobám ablakánál álltam. Ideiglenesen költöztünk be ebbe az „erdei lakba”, Oleg lett a gondnoka. Aránytalan, csúnya építmény volt, a telken tanya állt valaha, annak a helyére húzták fel ezt az olcsó, jellegtelen pótlékot (csak az istállók maradtak meg), úgyhogy nyugodtan állíthatom, hogy a házban csak mi ketten voltunk eredetiek.
Alig dolgoztam valamit, mióta a „minden erkölcsi érzék és lelkiismeret nélkül” írt Rohadt Könyvem, Komisz Könyvem, Rossz Könyvem megjelent.
Könyörtelen, kemény hetek voltak mögöttünk. Hibáztatásokkal, keserű hallgatásokkal, gonosz megjegyzésekkel terhes napok egymásutánja, fojtogató önsajnálat-gerjesztette sírógörcseim sora. Ez utóbbiakat öngyógyításra tett kísérleteim követték: a National Geographic dokumentumfilmjeit néztem vagy nagyokat sétáltam a hóban, abban az időszakban ugyanis bőségesen és folyamatosan hullott a hó. Pazarlóan hullott, csak hullott. Olyan mennyiségben, hogy miután több hóembert is építettem, nyelvemmel számtalan pelyhet fogtam fel, és többször végignéztem, hogyan talál vissza a fehér hómezőn Jevgenyij nevezetű fiatal kandúrunk a saját lábnyomaihoz, nem tudtam már mihez kezdeni vele. Egyre csak szállingóztak a pelyhek, egyik pehely a másik után… tornyokká magasodtak a ház előtt. És miután írni már nem írtam, senki nem volt, akihez szóljak, kivéve a haldokló barátomat – neki leveleket küldtem, de nem beszéltem róluk senkinek. Legalább van egy ember a földön, gondoltam, aki örül, hogy hall felőlem, aki felderül, ha beszámolókat kap az én Novaja Zemljámról. Mert tisztára Novaja Zemlja volt az a hely.
Épp csak annyi fejadagot porcióztak ki számomra benne, amennyi a túléléshez elegendő.
Oleg beengedett ugyan magához az ágyba, de az is olyan fagyos volt, mint a tundra. Az éjszaka közepén fel is keltem belőle és beosontam a szemben nyíló szobába. A dolgozószobámba, haha, ahol nem dolgoztam semmit, taknyom-nyálam összefolyt, s mint egy törpe vagy egy kis antik kínai Buddha, ültem meztelenül a fenyőfapadlón, amelyet Oleg néhány hónappal korábban maga rakott le (amikor még arról álmodoztunk, hogy milyen széppé tehetjük ezt a helyet), és egyik lapot a másik után téptem ki a könyvemből. Egész fejezeteket szakítottam ki a kis szörnyetegből, teremtményemből – és tépdestem a saját hajamat is, amíg a csuklóm sajogni és lüktetni nem kezdett.
Ugyan mi jót hozott az írás az életembe, tettem fel magamnak a kérdést. Megfosztott minden melegségtől, törődéstől és gyöngédségtől.
És még nekem kell védekeznem!
Egy karikaturista portrét tett közzé rólam az egyik folyóiratban. Még ő is zavaros szemmel, fénytelen pupillákkal ábrázolt, mintha nem lennék emberi és nem volna bennem semmi szeretet. S egy morzsányi öröm sem járt a szegény kis írónak, sőt, pénz sem, amiből meg tudna élni.
És a könyvek valaha oly bűvölő illata, az írás öröme és élvezete nyomtalanul elszállt.
„Per aspera ad astra… elárultál, elárultál engem…” Ezek Oleg szavai voltak, fürkészve, könyörtelenül munkálkodtak bennem folyamatosan. Áruló vagy. Elvegyülsz az emberek, saját barátaid és családtagjaid között, de hónod alatt, mint egy árnyékos üregben, repedésben vagy résben, ott rejtegeted azt az undok patkány jegyzetfüzetedet… Lopakodsz keresztül-kasul közös életünk járatain, mint valami rémlény, mint egy veszedelmes némber. (There’s a killer on the road, his brain is squirming like a toad.)*
Íme, mindenkit magamra haragítottam. Aki pedig nem haragudott, az halott volt.
Gyász, fájdalom, önsebzés és vehemens könyvtépés-szaggatás. Harminckét példány elpusztult már, csak egy volt hátra. És közben úgy éreztem magam, mintha VIII. Henrik egyik halálra ítélt felesége volnék.
King Henry, to six wives
He was wedded
One died
One survived
Two divorced
Two beheaded**
Magányos és keserű a sebzett ember.
Hogy ki az a Szméagol-szerű alak a szobában? Én: ott állok az ablaknál az év utolsó napjának estéjén, nézek ki a kertbe, bámulom a hajladozó ágakat és két ember sötét körvonalait. Oleg karcsú, szálegyenes alakját, ahogy az ösvény két oldalán saját készítésű fáklyákat szúr le a földbe, és Maxét, a nálam tíz évvel idősebb bátyámét, aki egy bottal a tűzkosarat piszkálja (boldogan, mint én is mindig, ha tűz közelében lehetek és nézhetem, ahogy önmagát harapdálva mozog és növekszik).
Igen, a nyugtalanság abban a pillanatban költözött belém, amikor Libby, a legkisebb húgom felhívott és bejelentette, hogy nem jön hozzánk szilveszterezni, mert valami kis petárdás baleset történt, és a feleségével kórházba kell vinniük a gyereket. Én meg csak álltam és hallgattam a szívem dobverését: annak az időnek a kezdetét jelezte, amelyet most rosszkedvünk hosszú telének tekintek.
Amikor családunk minden egyes tagja pácienssé vált: mindannyian bonyolult tünetekben megnyilvánuló zavaros betegségekben szenvedtünk.
És közben ott éltem az erdőszéli házban, amely inkább menedék volt, búvóhely a fák közt, úgy rejtőztem el benne, mint a nyulak Jevgenyij elől. A kandúr a macskabejárón át vonszolta be őket a házba, az előszobában kedvére lakmározott belőlük, a szerencsehozó nyúllábakat pedig meghagyta. Vagy a belek ehetetlen részeit. Oleg volt az, aki reggelente elsőként lépett a mészárlás színhelyére, és némi Cillit Bang segítségével minden tőle telhetőt megtett, hogy a vágóhíd ismét egy otthon bejáratára hasonlítson – de, mint már említettem, az a hely minden volt, csak otthon nem.
Abban az időben minden kapcsolat megszakadt, minden hűségeskü megszegődött. Akkoriban kezdett Libby nyugtatót szedni („adj még egy diazepamot, egy kicsike diazepamocskát…”) és felesége, Dana Kidd (aki közben idegen házakban, idegen ágyakban hempergett) bekékült szemmel ült le a karácsonyi asztalhoz.
És akkoriban költözött be Max bátyám a dolgozószobámba – az év első napja óta ott aludt egy keskeny vendégágyon.
Huszonöt év után a munkájából is, a házasságából is kitessékelték.
Felesége lecserélte a kutyatrénerükre.
Egy vasárnap este érkezett, arcát ellepte a sömör, amelyet anyánk génjei matematikai pontossággal a második, negyedik és nyolcadik gyerekébe juttattak. Ha a nap rétegről rétegre lehántotta a bőrt, csökkentek a tünetek, de nehéz időkben („Nem kellek én már senkinek…! ötvenkilenc éves vagyok!”) lángoló, skarlátvörös, ezüstpikkelyes álarccá terebélyesedett, néha még a szemhéját is ellepte és csúnyán elfertőződött. Max zúgolódás nélkül húzta maga után kis gurulós bőröndjét (fogkefe, laptop, alsónemű) és teleszkópos ládáját, beállította őket a manzárdfal alá és lefeküdt a pótágyra.
Reggelente egy bögre instant kávéval ébresztettem, kis időre elöntöttek a meleg anyai érzelmek, de ezen kívül nem mentem be hozzá – pedig kezdetben kellemes volt innen, erről az alig megvilágított helyről nézni az ablak előtt álló fenyőket. A szobát egyszerűen rendeztem be, egy sötétre pácolt asztal állt benne görbe, XVI. Lajos-korabeli lábakon (az Emmausból, a jótékonysági boltból szereztem, az asztallapon kis fehér spotlámpa, előtte IKEA-dolgozószék). A telket az egyik szélén bekötőút zárta el a világtól, délutánonként piros és sárgásfehér fényekkel húztak el rajta az autók, s ha esett az eső, surrogtak a kerekek. A másik szélén magas bokrok és fenyők álltak, ez volt az erdőbe nyíló bejárat.
Jó volt itt nyugodtnak, elégedettnek lenni,
vagy egyszerűen csak egy kicsit kellemesen elhagyatottnak érezni magam. (Pedig akkor még nem voltam az.)
* Jim Morrison dalszövege
** Angol gyerekvers VIII. Henrik feleségeiről
