Layla Martínez felkavaró regénye azt a kérdést kiáltja bele a világba: van-e szabadulás az elnyomás kísértetházából és a családi örökség elől?
Ebben a házban születtél, itt cseperedtél nővé. Innen hurcolták el édesanyádat, ide rejtőzöl a kíváncsi újságírók elől. Itt kotyvasztja főzeteit a nagyanyád, miközben szellemek nyúlkálnak a lábasok közül. Az öreg ház meg-megborzong dühében, a tetőn sáskaszerű angyalok ülnek, és a szobákban, miként a lelkedben is, az undor árnyai bolyonganak. Érzed, hogy nem bírod már cipelni a családi örökségedet, meg kell szöknöd ebből az otthonnak álcázott rejtélyes börtönből.
Layla Martinez: Szú (részlet)
Fordította Várnai Gina
Ahogy átléptem a küszöböt, a ház rám vetette magát. Ez a nagy halom tégla és mocsok mindig ugyanazt műveli. Bárkire lecsap, aki beteszi ide a lábát; addig szorongatja a gyomrát, míg végül a szuszt is kipréseli belőle. Anyám sokszor mondogatta: ez a ház az oka, hogy kihullanak a fogaink, a belünk meg kiszárad; de anyám rég elment innen, nem is emlékszem már rá. A nagyanyámtól tudom, hogy ezt mondogatta, de felesleges volt elmesélnie, észrevettem magamtól is.
Ebben a házban kihullik a fogad meg a hajad, lemállik a húsod,
és ha nem vigyázol, csak vonszolod magad ide-oda, vagy ágynak dőlsz, és soha többé nem kelsz fel onnan.
A hátizsákomat a ládára tettem, és kinyitottam az étkező ajtaját. A nagyanyám nem volt ott. Ahogy a konyhaasztal alatt és a kamrában sem. Gondoltam, szerencsét próbálok a felső szinten. Kihúztam a komód fiókjait, és kinyitottam a szekrényajtót, de sehol sem találtam. Hülye vénasszony. Aztán észrevettem a cipője orrát, az egyik ágy alól kandikált elő. Amúgy biztos nem hajtottam volna fel az ágytakarót – jobb békén hagyni az ágy alatt lakókat –, de nagyanyám cipőit azonnal ki lehet szúrni. A lakkbőr úgy fénylik, hogy a szoba túlsó végéből is láthatod magad benne. Mikor felemeltem a takaró szélét, meredten bámulta az ágyrács deszkáit. A szomszéd, aki látta őt egyik reggel kimászni a hajóládából, az újságíróknak azt mondta, hogy az öregasszony demenciában szenved. Persze mit tudhat ő, az az átkozott pletykafészek, akinek a haja világéletében gusztustalanabb volt, mint egy útszéli halsütőé. Ez nem demencia.
Kihúztam az öregasszonyt az ágy alól, felültettem rá, megfogtam a vállát, és rázni kezdtem. Van, hogy működik, van, hogy nem; hát akkor épp nem működött. Mikor nem sikerül, megvárom, hogy magától elmúljon. A folyosóig vonszoltam, kinyitottam a kisszobát, belöktem, majd kulcsra zártam az ajtót. Ebben a házban minden ajtó kívülről zárható. Ez afféle családi hagyomány nálunk, akárcsak az a sok baromság, amit az emberek karácsonykor művelnek. A mi családunkban rengeteg hagyomány él, például ez is:
egymásra zárjuk az ajtót.
Bárányhúst viszont nem eszünk, semmit nem ártottak nekünk szegények, épp ezért úgy gondoljuk, ez igazán udvariatlan lenne tőlünk.
Leszaladtam a hátizsákomért, majd visszamentem az emeletre. A lépcső a kisszobába vezet, ez az egyetlen szoba az emeleten, és az öregasszonnyal közösen használjuk. A hátizsákomat a kisebbik ágyon hagytam, ami régen az anyámé volt, azelőtt pedig a nagyanyjáé. Ebben a házban az ember nem örököl se pénzt, se aranygyűrűket, még monogrammal hímzett lepedőket sem. Itt a halottaid két dolgot hagynak rád: az ágyukat és a haragjukat. A rossz vért kaphatod örökül, meg egy helyet, ahova éjszaka lehajthatod a fejed, semmi többet. Legalább ha nagyanyám haját örököltem volna, amely még most is olyan erős, mint a drót, és mikor kiengedi, glóriaként ragyog a feje körül. Nekem viszont pár vékonyka, fejemhez tapadó szál jutott, ami két órával mosás után bezsírosodik.
Az ágyat viszont szeretem, mert a fejtámlája celofánnal leragasztott őrangyalok képeivel van tele. A celofán néha lefoszlik, olyan öreg és elhasználódott már, de én azonnal tépek a fogammal egy újabb darabot, és kicserélem. Az a kedvencem, amelyiken egy angyal két kisgyerek felett őrködik, akik épp egy szakadék szélén állnak, és kis híján lezuhannak. A gyerekek egy sziklaszirten játszanak, miközben olyan elégedetten mosolyognak, mintha a saját házuk udvarán lennének, nem pedig egy szakadék peremén. Elég idősek már, mégis úgy áll itt ez a két idióta, mintha minden rendben lenne. Minden reggel, amint felébredek, megnézem, vajon leestek-e már. Van még egy kép, amin egy kisbaba éppen felgyújtani készül egy házat, a másikon meg egy ikerpár a konnektorba próbálja bedugni az ujját. Olyan is van, amin egy kislány konyhakéssel igyekszik levágni egy darabot az ujjából. Mindegyikük arca pufók, rózsaszín, és pszichopata vigyor ül rajta. Az öregasszony akkor tette ki a képeket, mikor anyám született, hogy az angyalok vigyázzanak rá. Minden este lefekvés előtt letérdeltek az ágy mellé, és kezüket összekulcsolva imádkoztak: kiságyamnak négy sarkán négy angyalka vigyáz rám. Aztán az öregasszony végül tényleg találkozott az angyalokkal, és rájött, hogy akik a képeket rajzolták,
soha életükben nem láttak egyetlen igazi angyalt sem, mert azoknak egyáltalán nem volt se kedves arcocskájuk, se szőke göndör fürtjeik.
Leginkább egy hatalmas rovarra hasonlítottak; olyanok voltak, mint egy imádkozó sáska. A nagyanyám épp ezért abba is hagyta az imádkozást; mert hát kinek hiányzik, hogy négy imádkozó sáska bejöjjön a szobába, és megszámlálhatatlan szemével meg csipeszforma szájával a lánya ágya körül lebzseljen? Most azért imádkozunk, hogy ne telepedjenek a háztetőnkre, meg hogy csápjaikkal és hosszú lábaikkal ne férkőzzenek be a kéményen keresztül. Mikor zajt hallunk a kisszobából, felmegyünk megnézni, mi lehet az. Látjuk, hogy minket lesnek a tetőcserepek hézagain keresztül. Hogy elijesszük őket, elmondunk egy üdvözlégyet.
Kivettem a ruhákat a hátizsákból, és az ágyra tettem. Négy póló, két trikó, öt bugyi, öt pár zokni és az, amit az ügyvéddel való találkozóra vettem fel: fekete nadrág és egy virágmintás ing. Ugyanaz az ing és nadrág volt rajtam, amibe az állásinterjúkra mentem, hogy ártatlannak és jóravalónak tűnjek, jobban mondva abszolút kizsákmányolhatónak. A bíróval működött is az álcázási trükk, de a cégvezetőkkel nem. Szerintem leolvasták az arcomról a dühöt, ahogy a fogaimat összeszorítva mosolyogni próbáltam. Az egyetlen állás, amit sikerült megszereznem, Jarabóék fiának felügyelete volt, őket ugyanis nem érdekelte az ingem és az elátkozott vérem; a családom régóta náluk szolgált, és náluk is fog, teljesen mindegy, milyen ruhát veszek fel, vagy mennyire gyűlölöm őket.
Az ing úgysem ér már semmit, teljesen kifakult, de nem számít, mert soha többé nem fogok állásinterjúkra járni. Amúgy sem venne fel senki azok után, ami történt. Legalább nem kell majd fogcsikorgatva erőlködnöm, hogy higgadtnak tűnjek, az öregasszony persze folyton nyaggat, hogy tanuljak végre valamit. Azért mondja csak, mert nem akarja, hogy egész nap itthon lebzseljek, mondjuk igaza is van, agyamra szokott menni a semmittevés meg a punnyadás. Szívesen sétáltatnék például kutyát, de ezen a környéken senki nem fizetne ezért. Itt a kutyákat kennelben tartják, azok meg örülnek, ha valaki néhanapján bedob nekik pár száraz kenyérvéget.
Na jó, folytatom. Amikor kivettem a hátizsákomból a ruhákat, ledobtam a pólómat, és húztam egy tisztát. Szívesen mondanám, hogy jól nézett ki, de nem. Egyébként is úgy akarom elmesélni a dolgokat, ahogy történtek, és az az igazság, hogy mindkét póló ronda volt, és elnyűtt, de a másiknak legalább nem volt olyan áporodott szaga, mint az itteni lepusztult buszoknak, amik
úgy bűzlenek, mint egy tornatermi öltöző.
Betettem a ruhát a komód legalsó fiókjába, de tudtam, hogy hülyeség. Másnap úgyis a konyhaszekrényben vagy a spájz egyik polcán, esetleg a bejárat melletti ládában kell majd keresnem. Mindig ugyanaz történik. Itt aztán semmiben nem bízhatsz, a szekrények meg a falak vernek át a leginkább, a komódok valamivel megbízhatóbbak, de azok sem igazán.
Tompa puffanást hallottam. Tudtam, hogy az öregasszony az ajtóba veri a fejét. Most térhetett észhez, jobb lett volna felébreszteni, mielőtt odajön a kisszoba ablakához, és ahogy már máskor is előfordult,
elesik, vagy kizuhan az ablakon, ha így folytatja, a végén még lebénul vagy meghibban.
Visszamentem a szobába, és kinyitottam az ajtót. Most még erősebben ráztam, hogy észhez térjen, ő meg csak annyit mondott, jaj, aranyom, észre sem vettem, hogy bejöttél. Mondtam neki, hogy már vagy fél órája megjöttem, miközben ő végig valahol máshol járt. Ha a szentek elvisznek, hát elvisznek, mondta, és láttam, ahogy kimegy a szobából, le a lépcsőn. A lépcsőfokok nyikorogtak, mintha el akarnának törni az alig ötvenkilós öregasszony alatt. Láthatjátok, az egész teste csont és bőr, alig van hús rajta. Amikor én mentem le a lépcsőn, egyáltalán nem nyikorgott, hát már ebben sem bízhat az ember.
