A családregény főhősének, Domenica Cabrellinek két nagy szerelme volt. Az első a gyermekkori: egy fiú a napfényes olasz kisvárosból, Viareggióból. A vágyakozásból és közös múltból született románc azonban véget ért, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna. Aztán egy idilli francia tengerparton, a háború árnyékában, Domenica találkozott a rejtélyes skót tengerészkapitánnyal, akit azonban jövője a fronton várt.
Sok évtizeddel később már csak Domenica lánya, Matelda ismeri a két férfi igaz történetét és a titkot, amely összeköti őket. De élete vége felé közeledve az idős matriarcha rájön, hogy néhány igazság túl nagy ahhoz, hogy a semmibe vesszen.
Ám miközben a saját lányával együtt versenyt fut az idővel, hogy kibogozza a családi örökségük fonalát, több kérdésre bukkan, mint válaszra. Mi volt az édesanyja háborús éveinek valódi története? Mi tartotta őt távol Olaszországtól olyan sokáig, miután a harcok véget értek? És végül mi hozta őt haza?
Adriana Trigiani: A toszkán ékszerész öröksége (részlet)
Fordította Ács Eleonóra
PROLÓGUS
Karur, India
VALAMIKOR RÉGES-RÉGEN
A hegy szent hely volt, egyetlen bejárattal. Ezen a bejáraton túl, mélyen a földbe vájt, hűvös, koromfekete járatokban egész Dél-Ázsia leggazdagabb korund-, pirit- és rubinerei húzódtak.
A bánya torkolata előtt a nap cserepesre égette a vörös földet és a mindenféle nagyságú lábnyomok kusza lenyomatait. A szegfűszeg és az agyag illata érződött a sűrű párában, amelytől alig lehetett látni az utat. A közeli Karur faluban gyülekező, szállítmányra váró ékszerkereskedők hirtelen a hegy felé fordultak. Meghallották egy nőstény elefánt bőgését, ezt a vágyakozással teli, gyászos hangot, amely olyan volt, mint a sötétség mélyéről szóló rekedt trombitaszó. Amikor az állat hatalmas feje felbukkant a bánya bejáratánál,
sírása felerősödött, és visszhangot vert a környező hegyekben.
Az elefánt szemét a kor fehér hályogja homályosította el. Petyhüdt bőrét sötétvörös, alvadt vér csíkozta – a lánc nyoma, amellyel ütlegelték. Mellső és hátsó lábait vastag kenderkötéllel béklyózták meg, a vasbilincsek mélyen belevájtak puha, szürke bőrébe. Súlyos saroglyát vontatott maga után, megrakva nyers rubint rejtő szikladarabokkal.
A mahout alacsony, vékony férfi volt, fahéjszínű bőrrel. Az elefánt hátán hasalt, belekapaszkodva a láncba, amely az állat száját kínzó vaszablához csatlakozott. Az elefánt megrázta a fejét, hogy lazítson a zablán, mire a gazdája erőteljesen megrántotta.
Az elefánt megállt. Nem volt se kint, se bent – pont a két világ határán.
– Jao! – kiáltott a mahout, csapdába esve a bejáratot keretező támfák alatt.
Az elefánt a füle botját sem mozgatta. A férfi rávágott a lánccal.
– Jao!
Az állat mozdulatlanul állt.
Hosszú élete során először fordult elő, hogy nem engedelmeskedett a mahout parancsának. Nem hajolt meg a korbács előtt; ehelyett felszegte a fejét, és kinyújtotta az ormányát, hogy megkeresse az előrevezető utat.
Eszébe jutott az Amaravati-folyó partján ringó, illatos perjemező. Ez az emlék adott neki erőt, hogy kivonszolja a saroglyát a bányából a fényre.
- FEJEZET
Viareggio, Olaszország
NAPJAINKBAN
Matelda Roffo behunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni, mi volt ezután. Rémlett neki, hogy valami történt a mahouttal. Sajnos az egykor a nagyapja által elmesélt történet részletei feledésbe merültek, akárcsak a többi lényegtelen információ, amelyeket az elméje már nem volt képes megőrizni. Az öregkor tele volt meglepetésekkel, és nem a jó fajtából. Miért is nem írta le az elefánt történetét? Sokszor akarta, de sosem jutott el odáig, hogy papírra vesse. Miért halogatta? Ki tudhatja vajon, hogyan végződött a mese? Nino! Felhívhatná az öccsét Amerikában! De az ő emlékezete is meggyengült. Ki fogja elmesélni az elefánt történetét, ha ő már nem lesz?
Egy család csak annyira erős, amennyire a történetei.
Matelda nagyapja, Pietro Cabrelli, tősgyökeres toszkán drágakőcsiszoló és aranyműves volt. A Vatikán számára készített kelyheket, kehelyfedőket és ostyatartókat a világ legdrágább köveiből és nemesfémeiből. De ezek a kincsek nem az övéi voltak: Cabrelli megbízás alapján dolgozott. A felesége, Netta nem volt lenyűgözve: „Akár a római utcákat is söpörhetnéd, ott is ugyanannyit fizetnének a munkádért.”
Matelda minden egyes nap, iskola után elment a nagyapja műhelyébe. Az ablakpárkányon ült, lábát a radiátoron nyugtatva, és csendben figyelte őt. Cabrelli egy kék láng fölött dolgozott, és amikor éppen nem a foglalatba illesztendő köveket mérte, vágta vagy csiszolta, akkor formára forrasztotta az aranyat. Bőrkötényt viselt, a nyakában nagyító lógott, a füle mögé ceruzát dugott, a farzsebéből pedig egy véső kandikált elő. Matelda számára az első zene, amit hallott, a csiszolókorong visítása volt: magas, elnyújtott hang, hasonló a hegedű détaché játékmódjához. A nagyapja egy körömnyinél nem nagyobb drágakövet nyomott az érdes felülethez, hogy megcsiszolja. Hogy teljen az idő, Cabrelli megtanította az unokáját, hogyan tanulmányozza a drágaköveket a nagyítóval. Mateldát elbűvölte a látvány, ahogy a fény kaleidoszkópként szórta szét a kő színeit a fazettákon. Jól szórakozott a boltban, de azért akadtak kötelezettségei is. Az ő feladata volt kinyitni az ablakokat, amikor Cabrelli fémet forrasztott, és becsukni, amikor befejezte.
A műhely falán egy világtérkép lógott, amelyen Cabrelli bejelölte a legnagyobb hozamú rubinbányákat. Dél-amerikai, kínai és afrikai helyeket mutatott Mateldának, de az ujja végül mindig Indiához tért vissza, ahová a legtöbb kört rajzolta. Cabrelli azért dolgozott rubinnal, mert a római katolikus egyház előnyben részesítette a vörös színt. Biztos volt abban, hogy alkotásait az isteni szikra sugallta. Amikor ékkövekkel díszített egy monstranciát, amely az oltáriszentséget tartotta, voltaképpen
a hit és az idő tulajdonságaival övezte fel.
Matelda szorosan behunyta a szemét, előredőlt, és a templompadban megkapaszkodva mélyen belélegezte a méhviasz és a tömjén illatát, amely szinte felpezsdítette az érzéki emlékezetét. Ahelyett, hogy a szentáldozás és a végső áldás közötti csendben imádkozott volna, az agya merevlemezén visszapörgette azokat a napokat, amikor a szülei, a nagyszülei és a csecsemő öccse még mind ugyanabban a házban éltek, és minden vasárnap együtt sétáltak el ebbe a templomba.
Nagyapja Indiájának apró darabkái kezdtek felsejleni Matelda elméjében. A bányászok lépesmézet rágcsáltak, hogy ébren maradjanak, miközben hosszú órákig dolgoztak a sötétben. A galambvér rubinok olyan színűek voltak, mint az érett, lila szőlő.
Rózsaszín felhők úsztak az azúrkék égbolton.
Esténként, miután a család együtt megvacsorázott, a szülei elmentek sétálni, és a nagyapjára bízták, hogy esti mesét mondjon a gyerekeknek. Pietro Cabrelli párnákat halmozott a padlóra, ezek testesítették meg a hegyet, és fahasábokat hozott, amelyek a bányából származó köveket jelképezték. Elővette a zsebkendőjét, és az arcát törölgette, tikkasztó hőséget imitálva. Az összes szerepet ő alakította, más és más hangon szólaltatva meg a különböző szereplőket, akárcsak egy színész a színdarabban. Még az elefántot is eljátszotta. Körbe-körbe tántorgott a szobában, és az állat ormányát imitálva ide-oda lóbálta a karját.
– Matelda! – suttogta a barátnője, Ida Casciacarro, miközben gyengéden oldalba bökte.
Matelda kinyitotta a szemét.
– Elaludtál.
– Gondolkodtam – tiltakozott suttogva Matelda.
– Elaludtál!
Idával nem volt értelme vitatkozni. Mindennap egymás mellett ültek a misén, a rutinjuk kőbe volt vésve, akár a templom gránitpadlójába vájt liliomos csempék. Felálltak, lehajtották a fejüket, és keresztet vetettek, amikor a pap a kereszt jelét rajzolta a levegőbe. Együtt hajtottak térdet, miközben a Chiesa San Paolino reggeli harangjai ugyanazt az ősi Kyriét zengték, amely lánykorukban laudesre hívta a nőket.
Viareggióban nem volt szükség órára: az embereknek a harangok és a pék jelezték az időt. Amikor Scarelli tisztelendő elkezdte a misét, Umberto Ennico kivette a vajas cornettivel megrakott tepsiket a sütőből. Mire az istentisztelet véget ért, a leveles tészta is kihűlt, és Umberto barackmázzal kente be az édes kifliket, hogy a hívek hazafelé menet vásárolhassanak belőle.
– Álljunk meg egy süteményre és egy kávéra! – javasolta
Ida az utcán, miközben a fejére borította kendőjét, és megkötötte az álla alatt.
– Ma nem.
– De ma van a születésnapod!
– Sajnálom, Ida! Aninát várom.
– Akkor majd máskor. – Ida kissé hátrabillentette a fejét, és a bifokális szemüvegén keresztül szemügyre vette a barátnőjét. – Megígéred?
– Megígérem.
Ida a zsebébe nyúlt, és egy szalaggal átkötött kis csomagot nyújtott át Mateldának.
– Miért csinálod ezt?
– Ne izgasd fel magad! Csak egy semmiség. – Ida a gyapjúkabátja ujjába süllyesztette a kezét, ahogy a pap szokta a reverendájába prédikáció közben. – Rajta! Nyisd ki!
– Mi ez? – Matelda megrázta a kapszulákkal teli fehér műanyag fiolát.
– Probiotikum. Megváltoztatja az életedet.
– Én így szeretem az életemet.
– A probiotikummal még jobban fogod szeretni. De ha nem hiszel nekem, kérdezd meg az orvosodat! Manapság minden a bélrendszer egészségéről szól.
– Miért költöd rám a pénzed?
– Neked lehetetlen vásárolni. Mindened megvan.
– Ida, ha nyolcvanegy éves korodra nincs meg mindened, amit szeretnél,
akkor valószínűleg már nem is fogod soha megkapni.
Ida két gyors puszit nyomott a barátnője arcára, majd megfordult, hogy felkapaszkodjon a házához vezető meredek, macskaköves utcán. A rózsaszín sál lecsúszott a fejéről, fehér haját felborzolta a szél. A Metrione-Casciacarros-család tagjai dolgos, robusztus testalkatú emberek voltak, akik annak idején, a fénykorban a selyemgyárban dolgoztak. Matelda emlékezett arra az időre, amikor a barátnőjének még fekete haja volt, és egy hosszú műszak után könnyedén felszaladt a dombon. Mikor öregedtünk meg ennyire?, tűnődött.
