Papp Noémi fordulatokban gazdag, romantikus kalandregényével Mátyás király korába utazhatunk vissza, és a történetben ízelítőt kapunk a régi korok mindennapjaiból. 1489 márciusának egy szokatlanul fagyos napján egy lübecki kereskedő szekere Bártfa közelében árokba borul, és a két utas, apa és fia súlyosan megsérül. Csakis Zsófia, a csinos, özvegy füvesasszony segíthet rajtuk, aki betegségűző főzeteivel és gyógyító tudásával évek óta gondoskodik a város polgárairól.
A sebesült apa Zsófia otthonában lábadozik, fia Bártfa hóhérának – egyszersmind felcserének –, Mihálynak a házába kerül. Az idegenek felkeltik a város kíváncsiságát, és amikor érkezésükkel csaknem egy időben szörnyű gyilkosságra derül fény, végképp felbolydul a nyugalom, és egyre erősödik irántuk a bizalmatlanság. Mihály és Zsófia nyomozásba kezdenek, hogy kiderítsék, mi történt pontosan, és ki lehet a bűnös.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az asszony és betege, Andreas között fellángol a szenvedély. Ám a két külhoni férfi újabb fenyegető gyanúba keveredik: nem elég a gyilkosság, hamis pénz bukkan fel Bártfán. Márpedig Mátyás király a pénzhamisítókat kíméletlenül üldözi és halállal bünteti. Zsófia komoly dilemma elé kerül: a szívére vagy az eszére hallgasson? Ez a A bártfai füvesasszony-sorozat első kötete.
Papp Noémi: Az ezüstpénz átka (részlet)
1. fejezet
Körömvirág
Hajnalodott. Ancillának nehezére esett kinyitnia a szemét, bár már hallotta: a ház felébredt. A nagyanyja neszezett a konyhában, az apja az udvaron dolgozott valamin. A kislány mélyet szippantott a levegőből, érezte a finom gyógynövényillatot. Csak hosszas könyörgésre engedték meg neki, hogy a padláson aludjon. A ház felső szintje a nagyanyja birodalmának számított, az asszony itt szárított virágokat, füveket, ezekkel gyógyította a városka lakóit.
A szalmazsák felvette a kislány testének a formáját, nehezére esett a meleg prémek alól kikászálódnia. Tudta, hogy nem fognak feljönni érte, és ébreszteni, neki kell időben lemásznia a létrán. Rakoncátlan, sötétbarna fürtjeit megigazította, majd a kendő alá rejtette, de előtte átcsipkedte az arcát, a fülét, megmorzsolgatta elgémberedett kézfejét. Alig múlt kilencéves, de már nagyon sok munkát bíztak rá. Ma is napnyugtáig számítottak a segítségére.
Odalent a konyhában Ancilla nagyanyja, Zsófia asszony tüsténkedett. Márciusban ugyan már kissé késő disznót vágni, de
idén, az Úr 1489. esztendejében a tél igazán fagyos, dermesztő arcát mutatta.
Sok házhoz hívták betegek miatt, halasztotta a saját dolgát. A fiával, Jánossal és az unokájával élt egy portán, az udvar hátsó részében két család és egy idősebb ember lakott, bérlőként. Bártfán, aki tehette, másoknak is adott házrészt a portáján, Zsófia telkén pedig bőven akadt hely. Ez bevételt hozott az asszonynak, és szorosabb közösséget teremtett. Zsófia tudta, hogy a vastag toronyhoz közel, a vászonfehérítő családok közelében bár nem a legelőkelőbb részében él a városnak, mégis biztonságban. A bérlőkkel közösen vágták le az állatot még előző nap, Anci ettől merült ki a szokásosnál jobban. Zsófia azonban okosan engedett a ki nem mondott szabálynak: előbb a húst kell feldolgozni, utána jöhet csak a szappan. Így akármennyire szeretett volna finomabb, illatosabb elfoglaltságot magának, tegnap ilyenkor még a tálat tette az állat testéhez, hogy a vérét kifolyassa. A téli hideg tartotta magát, havazott az éjjel. Az asszonynak nem kellett azért aggódnia, hogy megromlik a hús, mielőtt a füstölőbe kerül. Míg másoknak a disznóvágás az élelem fő forrásának számított, számára más munkát is adott, mint hogy a beleket pucolja vagy hogy abálja a húst. A sertés feldolgozása után a szappanfőzés következett, mivel ehhez szüksége volt az állat testére, jobbára csak arra a részére, amit nem akartak megenni: a sertés belének a végére, a zsíros belsőségekre. Az utcában lakók tudták, egyik nap a malac visít keservesen Zsófiáék portáján, másnap az asszony hajol majd hatalmas üstjei fölé. Már mindenki beadta neki azt a zsírt, amit avasnak ítélt. A bártfaiak megtanulták, hogy az a szappanhoz épp jó lesz. Zsófia már napokkal korábban felmérte, mire lesz még szüksége. Kevésnek ítélte azonban a lúgot, ezért a fiával a disznóvágáskor bükkfával gyújtottak be a kemencébe. Tudta, hogy annak erősebb lesz a hamuja, mintha gyümölcsfát hasogatnak tűzrevalónak. Kora reggel még át kellett szitálni a hamut, hogy a faszénmaradványok ne kerüljenek bele a fazekába. János már vagy egy fél órája ezzel bíbelődött kinn az udvaron.
Egészen elgémberedtek az ujjai a jeges széltől, de az anyja nem engedte neki, hogy a konyhában szemeteljen.
Zsófia épp ki akart szólni, hogy készen van-e már, amikor a magas férfi belépett az ajtón, kezében a vödörnyi hamuval.
– Tedd csak le, már épp forrni kezdett a víz, készítek még egy adagot! Keveslem az eddigieket – mondta a fiának, majd két kassai font hamuhoz hozzáöntött négykancsónyi zubogó vizet. Elkeverte az elegyet, majd leakasztotta a kondért a tűz fölül. Egy napig nem kell hozzányúlnia, addigra a hamu leülepszik, ő pedig utána már használni tudja a sárgás hamulúgot a következő adag szappanhoz.
Zsófia konyhája egészen másképp festett, mint a többi asszonyé Bártfán. A falak nem maradtak üresen, a bevert kampókról több helyütt növények lógtak le. A keskeny kis polcon kapott helyet a három tányér, egy kisebb szakajtó, a polc tetején pedig fából és ónból készült kupák sorakoztak. A legféltettebb kincseit: a kőmozsarat, néhány üvegcsét a szobájában tartotta. A helyiség bal sarkában hatalmas üst állt, ami alá be tudott gyújtani, de nem ételt főzött benne, hanem szappant. Egy időben azon töprengett, hogy ezt a tevékenységet kivezeti innen. Ám nagy butaság lett volna ősztől tavaszig, hideg időben, hogy egy másik helyiséget fűtsön melegre, ahol ráadásul csak a munka miatt serénykednek. Inkább maradt hát a főzés a konyhában. Az egyik sarokban ételt kavargatott, a másikban szappant. Az üstbe már beletette a zsírt, most ráöntötte a korábban előkészített hamulúgot, majd óvatosan engedte rá a vizet. Először nagyon nehéznek bizonyult az óriási fakanállal kevergetni, a zsír alig oldódott. Ám végül győzött a lúg, és krémes eleggyé változtatta az ormótlan darabokat. Hátra sem kellett néznie, Zsófia érezte, hogy az unokája egy ideje mögötte áll, és őt figyeli. Eddig még sosem engedte, hogy a gyerek közelebb lépjen az üsthöz.
Most is más feladatot szánt neki, de belátta, hogy a kislánynak lehetőséget kell adnia. Talán épp most jött el az ideje…
– Anci, most következik a titkos összetevők egyike, hozz a kamrából sót! – súgta oda a kislánynak, mintha csak varázsigét mormolna.
Mosolyogva figyelte, ahogy az boldogan ugrik, és már fordul vissza a fatégellyel egy aprócska szobából, amit belső kamrának használtak. Zsófia háza nem csak a konyhában különbözött a városka lakóházaitól. A tágas konyha után egy kisebb helyiséget rendezett be polcokkal, itt tartotta a sót, a szappanokat, a gyógynövények egy részét. A fia jobbára itt pihent le éjszakára, mert még egy ágy is befért. A hátsó, tágas szoba Zsófiáé volt, nagyobb ággyal, amin nemrég még Ancival osztozott. Befért még ide egy hatalmas láda és egy aprócska asztal. Zsófia lopva a saját szobája felé nézett, mert bár nem látta a konyhából, tudta, hogy az asztalt elfelejtette leseperni. Előző este ott törte össze a nagyobb sódarabokat egy mozsárban, és tette a finommá őrölt kristályt a fatégelybe. Kár minden morzsáért, csak ne vigye le a huzat a földre a drága portékát! Bártfa környékén többen foglalkoztak sókitermeléssel, amit az itteniek akár bérként is elfogadtak. A fehér aranynak becézett ásványhoz Zsófia így könnyebben hozzájutott, gyógyító tevékenységéért sokan éreztek hálát. Az asszony újra az üst fölé hajolt, beleszórta a sót, nem sajnálta.
Pedig ő is sokat fizetett a maréknyi kristályért, ha kifogyott belőle.
Közben türelmesen magyarázni kezdte, miért ez a sorrend.
– Miért tettem bele faggyút? – vizsgáztatta a kislányt.
– Mert akkor könnyebb és szilárdabb lesz a szappan – válaszolta gondolkozás nélkül Anci.
– Mikor kell hozzá több só?
– Ha nem elég avas a zsír, hiszen a só tartja össze a kétféle anyagot.
Zsófia megint elmosolyodott, és a háta mögé mutatott:
– Ott a reggelid, edd meg gyorsan, mert utána órákon át foglalt lesz az asztal, és időnk sem lesz a hasunkat tömni.
Az unokája gyorsan majszolta a kenyeret. A keményre dermedt sajt csak a szájában olvadt el. Akármennyire sietett volna, az étkezés nem engedte oda a munkához. Másoknak kevésbé szerencsés élet adatott, dél körül ettek először, majd még egyszer késő délután. Zsófia azonban nem fukarkodott az étellel: „a betegségek melegágya az éhezés”, terelgette a tudás felé a kilencéves Ancit. A gyermek, ahogy az utolsó morzsát is összecsipkedte az asztalról, már a hatalmas, keskeny fejű lapátért könyörgött, hogy ő kavargassa tovább a szappant.
A nagyanyja most az egyszer megenyhült, és átadta a munkát.
– Serényen járjon a kezed, közben alágyújtok! – mondta, majd lehajolt, és apró ágakat tört még kisebbre. Amikor már lángra kaptak a vékonyka fadarabok, csak akkor tett rá vastagabbat: – Most már nagyon vigyázz! Ki ne köpködjön az üst! Kicsit túltöltöttem.
A keverőlapát nem sokkal látszott rövidebbnek, mint maga Ancilla. Zsófia tudta, hogy veszélyes munkát bízott a kicsire, ezért ott maradt mögötte. Az elegy hajlamos kifutni, és hosszan kell kevergetni, majd két órán át. Türelemjátékká vált ez is, mint annyi minden az életben. Épp át akarta venni a feladatot, amikor Anci szisszent egyet, és Zsófia ijedten látta, hogy a forró masszából az unokája felső karjára pöttyent egy jókora darab. Az ingujj azonnal átázott, már a gyermek bőrét égette a szappan. Zsófia azonnal elrántotta az üsttől. Egy mozdulattal kivarázsolt a köténye zsebéből egy tiszta gyolcsdarabot, és azzal törölte le óvatosan a kislány karját. A bőr lángoló pirosra változott a ruha alatt, de a seb nem tűnt hatalmasnak.
– Menj, hozz kintről egy marék havat, tedd ebbe a darab gyolcsba, és tapaszd a sebre! – kérte határozottan a kislányt, aki hálásan engedelmeskedett. – Minél gyorsabb leszel, annál kevésbé marad meg a helye, és a fájdalmad enyhülni fog.
Fotó: Huszár Boglárka
