2024 őszén jelenik meg németül Kiss Noémi legutóbbi, Karácsony a Dunán című novelláskötete. A könyvet Zádor Éva ülteti át németre, aki korábban a szerző Balaton és a Sovány angyalok című regényeit is fordította. A kötetet a Danube Books adja ki (ők jelentetnek meg egy Örkény-válogatást is németül), a kötet címe Dunai kutya lesz.
Kiss Noémi korábbi könyvei az Europa Verlagnál jelentek meg, 2015-ben a Rongyos ékszerdoboz. Utazások Kelet-Európában elnyerte a Darmstadti Akadémia hónap könyve díját.
A Karácsony a Dunánban téli novellákat olvashatunk, amik balladisztikusan mesélnek egy zárt falusi világról. A falu egy szigeten van a Duna partján, a 19 elbeszélésből az ott lakók életét ismerjük meg.
A német kiadás 2 új elbeszéléssel egészül ki. Ezekből az egyik most elolvashatod:
Kiss Noémi: Szenteste a fehér házban
Nem igazán voltak emlékezetesek az ünnepek. A barátnőm tapintatos volt, amikor ezt kimondta. Hogy lettek volna? Sötétben éltek a fehér házban.
Anyunak igazán nehezére esett a nyár, a napsütés. Vakított. Olyankor vörösre gyulladt a szeme és megduzzadt, folyt a csipája. Ő a telet szerette, a ködöt. Amikor korán lemegy a nap, és a világ élőlényei koromsötétben kénytelen boldogulni.
Falun éltünk, a tél végtelenül hosszúnak tűnt.
Anyu elővette a lisztes zsákot a hátsó konyhában, kivonszolta a polcok alól, és kimérte az adagokat. Kovászt érlelt, gyúrt, formázott és sütött. Ült a forró tepsi mellett, cigarettázott, hosszan fújta a füstöt. Télen bármilyen idő volt, kijárt a verandára a kenyeres kosarakért, ott kelt meg a tésztája a kockás konyharuha alatt a deres szekrényekben. A fagyos, jéghideg kamrába is kicammogott. Ott aztán kiabálhatott. Néha egerek mászkáltak a liszteszsákon, anyu nem látta őket, de azonnal kiszagolta a fekáliájukat. Jött a söprűvel, hogy fejbe vágja a korcsokat, de nekiment a falnak és betört a homloka. Mérgesen, hangosan szentségelt, ez már nem is anyu volt, anyu eltűnt.
Kicserélték egy dühös emberre.
Hozta a vasat, a csapdát és a kampót, mind megölte őket, könyörtelenül.
Tudott sötétben sütni. Kekszeket, kenyeret, babkát, kakaós csigát. Fonott kalácsot, kecses kézzel hajtogatta át a tésztáját; hosszú, csillogó ujjával szaggatta a pogácsát. Csukott szemmel, felfelé hajtott nyakkal, mintha a plafont bámulná. Mintha a tészta a mennyországból érkezne, a liszt onnan potyogna le, akár a hópihék. Szagolta, szívta a pihéket. Vizet locsolt a cukorra, a mákra, a lekvárra, karamellt főzött. Soha, egyetlen süteményét, kalácsát sem látta, az ujja rózsaszínű, foltos, hólyagos végével tapogatta ki őket, és amelyik nem volt elég sima, bedobta a kukába.
Legyőzni a fekete telet, micsoda öröm! A dermedten hideg, fagyos, hosszú éjszakákat a szigeten.
Anyunak már csak álmában voltak színek, figurák, alakok. Valamikor gyerekkorában veszítette el a látását, nem is szívesen beszélt róla senkinek. Szúrt a szeme, hasogatott és gennyes lett. Mintha apró kavicsokat szórtak volna bele. Tűkkel élt, amik a szemén és az arcán kapaszkodtak meg, néha mintha éles pengék, kések lettek volna. Sajgott a fájdalomtól. Szinte felhasogatták a homloküregét. Oda fúródtak be, jó mélyre. Megműtötték, de hiába. Nagymama vigasztalta. Simogatta, borogatta forró krémmel az anyu vörös szemét. Az utolsó műtét után újra megtanította járni. Járták az utcákat a tompa végű bottal. Filcet tettek a végébe, hogy ne csapjanak túl nagy zajt a süket faluban.
Tapogatni, másként harapni a fogával, a szája puha szélével körberágni az ételeket. Mindent újra kellett tanulni az anyunak gyerekkorában. Szippantva szagolni. Fülelni a távoli hangokat. Hallgatni a szelet, vagy a vihar előtti csendet megérezni a bőröd felületén. Ahogy a hajadban az esőt, az arcoddal a párát a folyó felől. Lábfejjel tapintani az utat. A járda szélét spiccel megérinteni. A tenyerével súrolni a házfalakat, hogy el tudjon menni rendelési időben az orvoshoz egyedül. Segítség nélkül fel tudjon szállni a révre. Boltba menni, akár bot nélkül is.
Anyu jól megtanulta az iskoláig végigtapogatni a főutcai járda peremét, át a katolikus templom kertjén, sőt, futni, rohanni, ha késében volt. Anyu úgy ment végig a főutcán a falunkban, hogy a lábával minden tócsát kitapogatott. De ha eső volt, vagy vihar, csüggedt. Már egészen kicsi korában napokkal előbb tudta, hogy vihar lesz. Pedig még ki sem bújt a paplan alól, csak feküdt és a levegőt szagolgatta.
Az időjárásnak szaga volt, bűze, büdös illata.
Minden fatörzset, kaput, falat, járdát és padkát ismert. Anyu később, mikor már kamaszodott, eléggé megváltozott. Ha tehette, nemigen hagyta el a fehér házat. Onnantól kezdve, hogy nem reménykedett tovább, hogy tudta, nem lát többé, nem hitt már istenben. Hogy hihetne abban, aki elvette a látását. Kiszúrta a szemét. Fekete szemet adott neki. Nem nézhetett rá többet arra, akire a legjobban szeretett volna, nem járt templomba. Mérgesen haragudott a mindenhatóra, hisz elrabolta a színes álmait. A könyvek képeit. Később, már felnőttként, karácsonykor néha elvitte a gyerekeit misére, és feltámadáskor megjárta a kálváriát. Végig szentségelt.
Kihúzott háttal állt a feszület előtt, a szemei helyén sötét luk. Vakanyu, ő az, a feketeanya.
A barátnőm ezt a sötét oldalát sosem értette anyunak, félt. Én épp ellenkezőleg éreztem.
Átjártam hozzájuk, és nagyon szerettem anyut hallgatni. Vasárnap délutánonként teát főzött nekünk sok cukorral. Társasoztunk. Vagy kártyáztunk, ki mit akart. Engem is leültetett magához az asztal mellé, megfogdosott, körbeszagolt, majd belökött egy székbe. Mesélt. A gyufaárus lány, utána jött az Ólomkatona. Aztán ő maga, anyu került sorra. Hosszan és kiadósan beszélt a színes gyerekkoráról, amikor még látott és pék akart lenni, kenyeret, kalácsot gyúrni. Kartonból kivágtuk a műhelyt, anyu diktálta, mi kell bele. Tűzhely, tepsik. Mérlegek, tojástartók, fűszerszekrény, mosogató. És mi megépítettük anyu műhelyét. Pontról pontra, az élet hasonmása lett a pékház.
Ült, csukott szemmel cigarettázott. Kitartva szívta a füstöt, ki és be.
Igen, így volt. Szerettem járni a fehér házba, mert mindig volt ott egy történet.
Csak az ünnepek nem mentek anyunak. Olyankor felsült, így mondta, mint a tyúkól a villámlásban, leégett. És a konyhaasztalra dőlve elfeküdt. Eldobta a konyharuhát, a kést, a merőkanalat.
Anyu hajlamos volt sötétbe borítani az egész fehérre meszelt házat, ha közeledett a Kisjézus születése.
Halászlevet főzött a nagy lábosban. Fejbe vágta a klopfolóval a halat, aztán hátul, a farkuszonyától fölfelé szépen leemelte a hal kabátját, elvágta a pikkelytokokat. Lekaparta, a fejét levágta, majd belezte. A hólyagot, a májat, az epét, a kopoltyút kivágta egy késsel, a belsőségeket egy üvegtálba gyűjtötte, az ikrát külön. Bekapcsolta a gázpalackot, persze csúszott a keze a halbéltől. Zsíros, dunai nyurgapontyot választott a tótfalusi piacon a halásznál. Mérges volt, kapkodott. Felrakta főni a pontyot, amikor az már rotyogott, átment a süteményes asztalhoz. Kitapogatta az ujjával az öblös lábosokat, ide-oda rakosgatta őket, és nekifogott a sütésnek. De a sütés nem ment. Nagyon nem, odasült a keze, a puha, rózsaszínű ujja, jól megégette a forró tepsi.
A sodrófával sem boldogult, a tészta széle berepedezett, a mák lefolyt a sok hozzá kevert lekvártól, a bejgli töltelékét nem találta el. A datolyagolyó száraz lett. Sütött ő mákos kalácsot, kiflit, ami szétporladt. Fűrészpor, így hívtuk. Aztán mikor egyik évben észrevette, hogy a vendéggyerekek a budi mellé dobálják az udvaron, szentségelve azt mondta, baszok én nektek karácsonyi pitéket!
Hogy penészedne meg a püspök kenyere mind! Rohadna meg az összes válogatós gyerekem!
Utána pityergett. Feltehetőleg megbánta. Csak a szokásos fordulat: szitkozódás, aztán szerelem.
Az arcunkat markolva puszilgatott. Mind mereven ültünk az ijedségtől a gyufajászol mellett, amit vattával tömtünk ki, és a plüssállatainkat szorongattuk, amiket anyu épp azért vett, hogy ne féljünk éjszaka a sötétben. Nehogy rosszakat álmodjunk az egérkirályról.
Pedig anyu különben sosem szitkozódott. Csak néha jött a repedt diótörővel: leharapom a kezeteket, ha nem esztek rendesen! Levágom az ujjatokat a fogammal, vacogva kacagott. Összeszorított ajkakkal.
Belerúgott az asztal lábába, ettől jól megszédült. Mind az összes gyerek őt puszilta, anyunak olyan édes, méregszaga volt, mint a májnak. Szelíd lett, kedves, aranyos.
Karácsonykor halban úszik az egész konyha a fingszagban. Miért kell szenteste döglött halakat úsztatni? Mert ez a belső parancs, odafentről. Bólogatott anyu, kacsintott a fekete szemével. Beleszívott a cigarettájába, és ettől megnyugodott mindenki. Vártuk az újjászületést.
Aztán egyik karácsonykor kitört a vihar.
Hatalmas, sötét vihar kerekedett, fekete vihar, olyan fekete, hogy napokig gyertyával világított az egész falu, nem volt áram.
Először csak egy melegebb szellő érkezett, fújt, dalolt. Kis idő múlva süvítve csikorgott a veranda. A tetőre jégdarabok, faágak hullottak az égből. Repült a száraz, őszi gesztenye és dió levele az udvaron. Egyre erősebb lett, fellökte a deszkát, az itató melletti karámot, a sorompót, az ól ajtaját bevágta, lüktetve dobált. Egyre hangosabban süvített és egyre artikulálatlanabbul. Nálunk decemberben amúgy is fújt a jeges szél. Harapni lehetett a füstöt és a falevelet az utcán. Az egész folyópartot szétfújta.
Jól emlékszem, mikor átmentem a barátnőmhöz játszani, mezítláb kellett közlekedni a hideg, udvari kövön még késő ősszel is. Érezni a földön a talpaddal a talaj göröngyeit, a gyökeret, a vakondtúrásokat, az elhullott, száraz ágat. Tapogatni és taposni kellett, tisztogatni, hogy soha semmi ne változzon, mindig minden ugyanúgy legyen náluk.
Ugyanígy mezítláb jártunk a téli, rideg konyhakövön. Mert anyu nem bírta a változást, balesetveszélyes, szörnyen balesetveszélyes, ahogy ő mondta.
Mindennek biztos helye volt, a fehér ház maga volt a változatlanság.
Azt a karácsonyt alig éltük túl. Nem anyun múlott, anyunak már napokkal az ünnepek előtt fájt a feje. A szigeten télvíz idején sokszor hasogatott az embereknek a lábuk, a derekuk, a homlokuk, sőt, a halántékuk is lüktetett. A szél a Pilisből tolta maga előtt a meleget. Az ég elszürkült, a kerek hold eltűnt egy felhőfüggöny mögött.
Fekete, hosszú, füstös kabátot kapott az ég.
Mély, koromfekete éjszaka köszöntött ránk délután háromkor. Átmentem a barátnőmhöz díszeket válogatni és ajándékot csomagolni. Épp felállítottuk a gyufából és a vattából a Betlehemet, amikor rezegni kezdett az ablaküveg. Mintha valaki ütemesen karmolná az ablakot. Anyu a halat főzte odakint a konyhában. Behoztuk a kút mellől a fát. De olyat lökött rajtunk az udvaron a szél, hogy nekiestünk a hosszú verandán az oszlopnak. Becipeltük. Szépen körbevágtuk baltával, majd az öreg, rozsdás vastartóba tettük, végül bevittük a fenyőt a tisztaszobába. Lepedőt gyűrtünk alá, és feldíszítettük. Csillogott a gömb a fa csúcsán, a mézeskalácson a cukormáz repedezett, és a zselés szaloncukor puha papírja fura bonbonruhába öltöztette a fát. Mintha hó lepte volna, hó és a hóban kalimpáló emberek, alakok, kezek, lábak, ahogy forgott a gömb és tükröződött rajta az egész fehér ház.
Zörgött, dörömbölt a vihar az ablakon.
Mi van itt, égi háború?
Kiabált anyu. Szinte sikított a hangja a konyhából. Nem várt választ. Égette a sütőlemezeket és pakolta a tányérokat, neki nincs ideje félni, hogy a rosseb egye meg!
Kimentünk megnézni a verandára, mi történik odakint.
Hatalmasat csapódott egy autó a főutcán. Aztán újabbak következtek. Ablakok törtek be, ajtók zuhantak ki, cserepek este le, darabokra törtek, fújta őket tovább a viharos, hömpölygő szél.
A tyúkok kiszöktek az ólból, rohantak végig az udvarban, menekültek, ugattak a kutyák, mind a kerítéshez ment és menekülni próbált.
A rév nem tudott kikötni, örvénylő hullámok mosták a kertek alját a folyó felől.
Habzott, sodort a víz. Mosta a partot, egyre feljebb és feljebb emelkedett.
A lámpák kialudtak. Sötétben ült a falu. Ült és rengett.
A mezőőr mégis nekiindult. Ásóval, homokzsákokkal jöttek a falusiak a házakból segíteni, de nem jutottak el a kikötőhöz, csak pár métert mehettek. Erősen kapaszkodni kellett az ártéri fába, akkora volt a sodrás.
Törés és csapódás. Akár egy zenekari próbán, ahol mind hamisan játszanak. Olyan zűrzavar tört ki, amilyet itt még senkise látott.
A falu széttört. Szilánkos eső esett. Az emberek a sötét szobákba menekültek, a pincékbe, akit úgy ért, az ólba ment. Gyertyákat gyújtottak, és szorosan összekuporodtak.
Anyu észre se vette, hogy nincs villany. Soha semmit ő nem hagyott abba. Ha világvége van, akkor az van. Neki mindegy! Egyszer úgyis vége lesz! Főzte tovább a lábosban a halszeleteket. Mikor túl nagy lett a zaj, csapódott egy újabb hullám, autó, vagy egy állat nekiesett a ház falának, ekkor befogta a fülét. Nem, anyu sosem adta fel.
Koromfekete karácsonyi este lett. Késett József, Mária elbújt a bárányokkal a sarokba. A karácsonyfánk ott árválkodott a fehér lepedőn a fehér házban. A gömbök és a szaloncukrok leestek a rengésben. Mi gyerekek a polcok mellett guggolva vártuk a megváltást. Összekuporodva, ölelkezve hívtuk a Jézuskát.
Még két napig kapaszkodtunk a bútorok lábába, mire elkövetkezett a csendes éj.
