„Ki ismerte a fiút, aki olyan picinek született, mint egy légy?” – így kezdődik a történet a Srácról, aki a messzi északon élt, kisebb volt, mint a többiek, nem szerette, ha Cérnának hívják, és egy napon elege lett abból, hogy mindenki csúfolja. Az apró, ám bátor fiúról, aki elhatározta, hogy világgá megy.
De ugyanannyira szól a történet a cserfes, kicsit duci kislányról, Lídáról is, na meg arról, hogyan kötöttek barátságot egy csapdába esett fókával, egy törött szárnyú kormoránnal, a világ legszelídebb bálnájával, vagy hogy miként esett Lída az óriások fogságába, és hogyan próbálta kiszabadítani őt Cérna...
Kiss Noémi varázslatos regénye a barátságról, a bátorságról, a menekülésről és a szabadságról mesél – Molnár Jacqueline pedig gyönyörű illusztrációkat készített hozzá.
Kiss Noémi: A Bálna és a Srác (részlet)
Előhang
Van nekem egy titkos mesém, mostanáig senkinek nem mondtam el. Figyeljetek!
Ki ismerte a fiút, aki olyan picinek született, mint egy légy? Aki elfért egy tenyérben? Ha ráugrott a kanálra, a kanál pereme nagyobb volt nála? Később, évek múlva, mikor ez a fiú idősebb lett – persze még mindig iciripiciri volt –, úgy el tudott bújni a világ elől, hogy senki észre nem vette. Teljesen észrevétlenné vált. De nemcsak észrevétlenné, hanem kiismerhetetlenné is. Persze, hogy ismerhettétek volna? Alig tudtak róla páran. Ez a fiú eredetileg egy szigeten lakott, és folyton a messzi északot járta. Sőt, még azon túl is jutott, egészen a világvége pereméig merészkedett.Akik találkoztak vele, fogalmuk sem volt róla, hogy létezik. Hogy van ott valaki. Mintha egy tűt leejtettek volna a rojtos szőnyegre.
– Cérnafiam született! – sikított fel boldogságában annak idején az apja, amikor hazavitte a fiát. Bizony, ő rettentően büszke volt rá, hogy egy különös csecsemőt adott nekik a sors. Bízott benne, hogy aki a vártnál sokkal korábban jött világra, az is épp olyan emberke lesz majd egyszer, mint bárki más a tengerparti faluban.
Míg kicsi volt, anyja ringatta, szoptatta, pöttöm ruháit varrta. Négyéves koráig folyton az anyja mellett játszott katonásat, és néha elbújt egy varródobozban. Amikor nagyobb lett és nőni kezdett, az első fókavadászatokra is az anyja vitte el.
Azt beszélték, a fiú legjobb barátja egy hírhedt tengeri óriásemlős, és titokban beszélget vele.
Sosem találták a szülei a szobában. Folyton hívogatták. És hát persze még annál is kisebbnek titulálták, mint amilyen valójában volt. „Cérnasrác, hol rejtőzöl? Kész az ebéd! Cérna, nem vagy te légy, gyere le a plafonról! Indulás a játszótérre! Mássz már ki a pók hálójából! Kicsikém, megint a macska táljába feküdtél? Azonnal gyere ki onnan! Futás horgászni, egy, kettő, három!”
Cérna – igen, így hívták a szülei – ilyenkor nagyot sóhajtott. Mélyen és halkan. Nem volt bátorsága visszaszólni. Ha vissza is szólt cérnahangján, úgysem hallották meg a panaszát. Senki sem választhatja meg a becenevét! Még ha a legcukibb nevet is kapjuk valakitől, akármit gondolunk róla, el kell fogadnunk. De ő egyáltalán nem akarta! Sóhajtott, lemászott a függöny mögül, és kötelességtudóan tette, amit a szülei parancsoltak.
Az apja naponta ötször edzette. Tornagyakorlatokat végeztetett vele. A Cérnasrác, akár egy okos kis bolha, ott csimpaszkodott a karján egész álló nap. Apja hol az ingujjában hordta, hol a nadrágja szárában. Vagy épp a derekán, amikor kamiont vezetett. Mivel kamionsofőr volt, és a kicsi fiát szívesen magával vitte hosszú útjaira. Ilyenkor Cérnasrácunk a szélvédőn utazott, a műszerfalon vagy a kormánykeréken. Tiszta piros volt az arccsontja a boldogságtól, annyira imádta a vándorlást.
De a legjobban futni szeretett, ahogy csak bírt!
Semmi akadály nem számított neki, méltán lett a falu futóbajnoka. A különc fiú hamar megbarátkozott a dombságok, a vulkáni hegyek és a hatalmas tenger állataival. A madarak, a fókák, a sirályok, még a szúnyogok is jobb barátaivá váltak idővel, mint az emberek. Mert az emberek folyton saját apróságára emlékeztették, nem bírták ki, hogy szóvá ne tegyék a méretét. „Mi van, Pöttömke?” „Hogy ityeg, Hüvelyk Matyi?” Csírafiúnak is csúfolták. „Semmi vagy, senki!” „Világvégére vele!”
„Dobjátok le a szikláról!” – kiabálták néha. Cérna azt érezte, a legjobb volna ilyenkor eltűnni. Örökre láthatatlanná válni. Tényleg a világvégére vágyott, bárhová, csak el innen, ahol bántották, minél messzebbre. Sokat kelljen odáig futni. Sokkal, de sokkal jobban szerette a tengert egyedül bámulni, mint amikor társaival, a többi gyerekkel összezárták játszani.
Cérnasrác önmagában persze egyáltalán nem volt olyan különös, sőt. Minden pont ugyanolyan volt rajta, mint bárki máson, csak irtó picike. Mintha összement volna a mosásban. Aki kicsi, könnyen képzeleg. Pont olyan eldugva él, mint egy kis sejt. Mint tengerben az apró kalmár.
Ide tartozik a fontos tény, hogy történetünk egy igen különös tájon játszódik. A zord, messzi északon. Közel a Föld felső sarkához. Ahol az Atlanti-óceán és az Északi-tenger találkoznak egymással. Ahol bizony-bizony irtó hidegek az éjszakák. Vihar, szélfújás, kőzuhatagok szelik a tájat. A szirtek meredek omladékai ezer veszélyt rejtenek. Nemcsak az állatoknak, de az ember számára is. A tenger hulláma, mikor partot ér, nagy erővel csapódik a köveknek. A kőből örök jég, a partból hófedte földnyelvek keletkeznek. Az Északi-sarkon túl pedig megkezdődik az örök jég birodalma, ami azután jön, az már csak dermedt fagy. Úgy hívják: az Óperencia. Az Óriás Végtelen Birodalma.
Ott, azon a sűrű, ködös tájon, ahol a mély, feneketlen tengervíz a nyílt óceánnal találkozik, óriásbálnák szelik a hullámokat. Öbölről öbölre utaznak borjaikkal, hogy minél több táplálékhoz jussanak. S hogy ki a bálna legjobb barátja? Mindjárt megtudhatjátok!
Gyertek utánam! Futás!
Világgá megyek
A tenger nem lehet gonosz. A tenger ronda sem lehet. Itt, északon káprázatos fénycsíkok táncolnak napsütéses reggeleken a tenger tetején. Kora nyár volt, elolvadt a téli jég, amikor hősünk, Cérnasrác a többi gyerekkel horgászni indult. A sziklákon gyülekeztek. Hamarosan megkezdődött a világ legcsendesebb, ám legizgalma sabb gyerekjátéka, a Nagy Horgászverseny. Felreppent a hír, hogy a közeli faluban élő halőr sirályinfluenzás, és nem bír belőle kigyógyulni. Úgy nyomja az ágyát napok óta, mintha téli álmot alvó hörcsög volna. Nem eszik, nem iszik. Márpedig ha nincs halőr, szabad az orvhalászat! Senki nem kérdezi meg, mit fogtál. Csaka méret számít. Aki a legnagyobb élőlényt kifogja a tenger mélyéből, az lesz a szigeti horgászverseny nyertese.
Még hogy unalmas lenne a horgászat? Ezt csak a déli emberek gondolják így! Északon az járja, hogy aki nem tud halat fogni, az teljesen haszontalan.
Na, nézzük csak, ki fog ma halat?! A csónakokat szépen sorjában elkötötték a gyerekek. Mindenki a fogásra koncentrált. A hullámok csendes, halk morajlása elnyomta a távoli sirályugatást. Ilyenkor a tenger állatai egészen közel merészkedtek a parti sziklákhoz (akkor lesz kapás), vagy épp hosszú napozásra adták fejüket (ekkor csak sünök akadnak a hálóba). Néha egy-egy bálnafarok csapása vagy delfin ugrása törte meg a horizont kelletlen mozdulatlanságát.
Cérnasrác merített, aztán kiszedte a szákot. Nem sok hal ficánkolt benne. Inkább csak rákok, tengeri csikó, óriáskagyló és a jólmegtermett csaliféreg.
Eközben sunyin odasomfordált a háta mögé az egyik osztálytársa:
– Na, kissrác, aztán hány halat fogtál?
– Egyet se.
– És fókát?
– Azt se fogtam.
– És... és... bálnát? – hangosan és gúnyosan nevet.
– Fogd be!
Cérna megfordult, és erősen meglökte a fiút. Ekkor többen összegyűltek a szóváltásra.
– Igenis láttam a vonuló bálnákat. Ott mennek, nézd csak! Mindjárt utánuk úszom!
Cérna a kezével és a lábával teljes beleéléssel magyarázott. Azosztálytársak egyre szorosabban fogták közre, mert láthatóan nem hittek neki:
– Légy vagy te, nem gyerek!
– Az ujjaid, mint a ceruzák!
– A lábaid, mint két kukac!
– A tested gyufaszál!
– Ez egy béka!
– Csontgyík!
– Kávéskanál! – mondták sorban, egymásra licitálva.
A gyerekek lökdösődni kezdtek. Cérna vállát böködték a kezükkel, ettől ő persze megremegett. Tapsikoltak a fején, mert épp csak a derekáig ért a többieknek. Most már az egész teste reszketett.
A Cérnasrác nem szólalt meg egyszer sem, összeszorította a fogát. Kitörésre készen állt. Arca szinte lángolt, majd ellilult.
– Kávéskanálon málnaszörpöt, azt fogtál te!
– Na, mi van, te kis hazug, beszélgetsz a bálnákkal?
– Füllentőmágnest reggelizett, na, böfögd már fel!
Egyre erősebben a sziklához szorították. Valaki a haját tépte: „Cérnasrác, Cérnasrác, Cérnasrác!” Kiabálták a nevét, és azt visszhangozta a tenger. Kibírhatatlan lett a zsivaj, hogy fogja ezt túlélni?
Egyszer csak süvítő, hideg szél fújt nagy hirtelen északról. A tenger hullámai dübörögve csattantak a sziklafalon. Cérna gyorsan befogta a fülét, hogy ne hallja se a gúnyos szavakat, se a szél süvítését. Az osztálytársai észre se vették a csúfolódás hevében, hogy kiügyeskedte magát a körből. Kicsúszott a lábuk között, és azonnal futásnak eredt. Futott, futott, loholt, ahogy csak bírt. Amikor észrevették a többiek, hogy eltűnt a karjuk közül, azonnal utánaeredtek. Egymást lökdösve követelték, hogy ismerje el, semmi köze a bálnákhoz, nemhogy barátja az állatoknak. Soha, de soha nem fogja megnyerni a horgászversenyt, hisz halat sem tud fogni, úszni sem tud, mi végre egyáltalán a kisember élete, teljesen haszontalan.
A legjobb lenne, ha nem is élne! „Tapossuk el! Lépjünk rá!” – szavalták kórusban dühösen.
Csakhogy Cérna lekörözte őket, árkon-bokron túl volt, mire észbe kaptak. Hiszen ő volt a legjobb futó az egész környéken. Úgy loholt, hogy majd kiköpte a kis tüdejét, hátra se nézett.
Három mérföldön is túl volt, mikor egy széles, füves mezőre nem ért. Tiszta a levegő, eltűntek az üldözői. Néhány szarvas császkált csak a dombok közti árokba rejtőzve, ártatlan lények.
Hányszor futott már így, meg se tudja számolni! Ezer búvóhely várta: az üregi rókák lyukai, a hódok vára, az elcsatangolt medvebocsok sziklamélyedései. Elege volt! Ennek véget kell vetni! Más kell, valami új, hogy soha, de soha többé ne tudják őt falhoz szorítani a többiek...
Neki most bizony világgá kell mennie.
