Leírnád néhány szimbolikus tárggyal a 80-as évek Balatonját? A kilencvenes, a kétezres és a kétezertízes éveket?
Balaton kockacukor, Leó jégkrém és keserű gulyáskrém. Honecker-papucsok a stégbejárón, szódaszifon, lábosmelegítő, kempingbicikli – na és persze a cserélhető gázpalack. Ha nem töltötték fel rendesen, egy hét alatt kifogyott a nagycsaládban. Kemény frottírtörölköző, a moszkvai olimpia Misa mackójával, elnyűhetetlen, még ma is megvan, felmosórongynak használjuk. Szovjet hűtő, ha kitámasztod, még működik. A kilencvenes években elnéptelenedik a tó, elmaradoznak a vendégek, rozsdás zimmerferi táblák, sok eladó Kádár-kocka nyaraló. A kétezres évek? Hát...
a Balaton elrablása, több száz új vitorlásjacht, elektromos motorcsónak bőrüléssel, a part beépítése, a büfék kockakövezése, de a hekk még mindig „balatoni hal”, a lángos Révfülöpön a legjobb, a fagyi Gyenesdiáson. Tarvágott tihanyi hegy.
Az alkotóházak kiszervezése a művészeti alapból.... szóval alkotó embernek nincs már Balaton. Palotai Boris, Pilinszky, Illyés Gyula, Németh László Tihanyát beépítették moszkvai lakcímkártyákkal. És persze ott középen marad „egy iszapos tócsa”. A gyönyörű, selymes tó, ami elrabolhatatlanul szép. Jó értelemben tömegnyomor a Balaton-átúszáson.... az üzleti élet virágzott ki. Nehéz elbújni ma egy csendes helyen a nádasban.
A novelláskötetedben az tűnt fel, hogy ezek mennyire egyértelműen idézik meg a kort, azt a világot. Akárhonnan is jövünk, a Balaton valahogy ugyanazt a tárgyi kultúrát hozta mindenki számára. Mit gondolsz arról, hogy a nyolcvanas években sokkal demokratikusabb és mindenki számára hozzáférhetőbb lett volna a Balaton?
Bizonyos értelemben igen, hiszen a SZOT-üdülőkbe bárki eljuthatott, minden második utcában vállalati üdülőt húztak személyzettel. Az akkori legjobb barátnőm a postásoknál nyaralt, mi edzőtáboroztunk Fűzfőn, Szabadiban nyaraltunk háromévente közvetlenül a parton, kultúrfelelős volt és hatalmas ebédlők. Plusz volt a nagyszüleim tágas nyaralója, ahol sokszor igen összesűrűsödött a levegő, tizenhatan feküdtünk a házban, még a nappali kanapéján is aludt valaki, indiánsátorban az udvaron. Az idén nyáron horror árak lettek a parton, sokan kerülik is, joggal, de azért még tudok titkos helyeket! És nem sírom vissza Kádár és Brezsnyev rendszerét, ez jókora félreértelmezése lenne a könyvemnek.
A novelláidból az derül ki számomra, hogy nagyon szereted és ismered a Balatont, de nem romantizálod. Hulla a vízben, meggyilkolt kislány, rendszerváltás, széteső család, mindenféle történet olvasható. Hogyan mosta ki az iszap ezt a rengeteg el nem beszélt történetet a Balatonról?
14 novella került a könyvbe. Itt álltam meg, kettő kimaradt. Leadtam a kéziratot, de a könyvet nem fejeztem be, egyrészt idén is gyűjtöttem anyagot, másrészt talán ebből a könyvből kinő egy következő, a Kanálislány (ez végül bekerült, az utolsó előtti novella). Négy évig írtam, csiszolgattam. Levéltáraztam is hozzá. Kerestem az emlékeket, sokat beszélgettem anyukámmal, aki sportoló volt, ahogy a bátyja is. Aztán a hangot keresgéltem, sokat gondolkodtam, miként fogok úgy „szolmizálni”, hogy több szólam kövesse egymást, mind mások hangján. Figurákat alkottam, némelyiket szerettem, mások meg épp azért érdekesek, mert annyira távoli életet élnek. Még szerencse, hogy a kislányomat én hordom hegedűre.... Amikor egészen mást csináltam, akkor is sokszor a könyv járt a fejemben. Szeretek így írni, könyvekben gondolkozom, nem egy-egy szövegben, részletben, így a készülő könyv szépen jön velem. Mint egy árnyék, folyton piszkál. Úgyhogy jó érzés leadni egy kéziratot, pontokat kitenni. A kiadóval is szerencsém van, Dávid Anna vállalta a szerkesztését, együtt gondolkodtunk, még sűrűbbé tettük az anyagot, sokat húztam.
Amikor a Balatonról beszélünk, akkor sokféle dolgot érthetünk rajta. Az északi vagy a déli partot, a bokáig érő vizet vagy az úszást, a családi nyaralásokat a nyaralókban vagy a kempingekben, a hekket vagy a lángost, az első szerelmet, a vitorlázást. Mást jelentett a 20. század első felében, mást a 80-as években és mást most. A tó állandó, de valójában folyamatosan változik. Milyen a te Balatonod, és hogyan alakult számodra a Balaton?
Erről szól a könyv, nem tudom elmondani. Ha kérdezik, szeretem-e a Balatont, megtorpanok. Hogy lehet szeretni azt, amit fájdalmas elhagyni, ami gyerekkoromban felhőtlen szabadságot adott, de olyan sűrű volt a levegője, hogy majdnem megfulladtál, és megint mások szó szerint megfulladtak.
A Balaton igazi irodalmi alapanyag, és nem azért, mert ökoszisztéma, vagy nem csak azért, hanem mert bele van írva a víztükrébe a társadalom.
A Balatonban sokféle novellát olvasni, de van egy szupererős karakter, a nagyapa, aki rendőrségi orvosszakértőként dolgozott 1948-51 között. Ő milyennek élte meg az ötvenes-hatvanas évek Balatonját, hogyan adta át neked, illetve te mit tudsz átadni a saját Balatonodból a gyerekeidnek?
A szabadságot jelentette számára, megvásárolt szabadság volt ez, mert volt annyi jövedelme, hogy házat építhetett. Ugyan eljutottak a nagyszüleim az Ibusszal pár nagyobb európai városba, Madrid, Róma, Párizs, és erről hónapokig áradoztak, de sosem volt számukra nyitott a világ. Csak meghívólevéllel találkozhatott a bátyjával a nagyapám, aki katolikus pap volt, majd autóértékesítő lett, később a grazi magyarok világszövetségében dolgozott, és sosem tért haza a háború után. Mind a nagyapám, mind a testvére, a könyvem „Laci bácsija” író és olvasó emberek voltak, hatalmas könyvtárral. A Kádár-rendszer egész életüket meghatározta és elzárta őket egymástól, vagy épp – a papa esetében – az egész világtól. Különös jelentősége van a Balatonnak, éveken át ott találkoztak egymással, évente egyszer. Nagyapám tanított meg úszni, ő hordott el először tanfolyamra is.
Könyvek és a sport, mind a kettő fontos szerepet játszik az életemben, számomra az irodalom is abban a háromszögben él, aminek a harmadik pontja a gyerekeim. Hogy számukra hasonlóképp adjam át a világot.
Nem is akarok semmit másképp, vagy jobban, másik rendszerben élünk. Ezzel is épp elég baj akad. A papa rettenetesen kritikus lett a rendszerrel, amikor eljött a rendőrségtől, a papírok eltűntek, a kutathatóság mindig csak részleges marad, ha arról beszélnénk, vannak-e hasonlóságok a múlttal, igen. A politika jelvényeket termel, amiket az emberek meg nem szívesen akasztgatnak a kabátjukra. Egy tóparton nyugodtan fekhetsz legalább, nem kell szembesülnöd az ideológiai háborúval. Nem hibáztatom, aki nyugodtan alszik egy stégen, vagy a gyékényen és olvas, majd a fejére esik a könyv.
A 80-as évek Balaton-partján minden vad volt és húsbavágóan mulandó - Könyves magazin
Balaton-part, forró nyár, nyolcvanas évek, víkendházak, pulóverpiac, mólók. A fővárosból a tó mellé menekülő nagyszülők, NDK-s családok, kiváltságos élsportolók víkendházainak élete elevenedik meg a novellákban. A szocializmus gazdagjainak és kisembereinek nyári világa mellett bepillanthatunk a legszegényebbek életébe, és átélhetővé válik a kor várakozó, feszült csendje...
1989-et még nem olvastam a Balaton nézőpontjából, a köteted első, épp ezért kiemelt novelláját viszont azzal az erős állítással kezded, hogy "Az NDK-val együtt tűnt el a Balaton". Számukra a Balaton volt a szabadság, a magyarok számára meg ők, az NDK-sok jelentették a kapcsolatot a szabadsággal? Németországban jelentek meg könyveid, rendszeresen publikálsz - számukra tényleg megszűnt a Balaton? Ők milyennek látják a tavat?
Nem tudom, azt a német írók költötték meg, Uwe Tellkamp, Ingo Schulze. Szeretem Tarr Sándor írásait, amiket a jénai munkások világáról írt. Az általunk ismert családok többsége szeptember 9-én Pestről és a Balatonról indult el az osztrák határra, minden holmijukat maguk mögött hagyták. Telepakolt autókat, kempingező holmijukat. Erős élmény volt gyerekkoromban az a bizonyos iskolaévkezdés, amikor az autóik ellepték a pesti és budai utcákat. Hanyatt-homlok menekültek az endékából, keresték a vasfüggönyön a hiátusokat és csontsoványak voltak. Rengeteg korombeli gyerek kelt útnak, megrázó és drámai volt.
Nem hiszem, hogy a szabadságot ezektől az emberektől tanultuk volna, mégis fontos lett a szembesülés, hogy milyen részleges életük volt, milyen „éhesen”, milyen hiányokkal jöttek el hozzánk és hogy vágytak a szabadságra.
Pont az ellenkezőjéről szólt a kultúra propaganda. Keményen, egyenesen kimondtak dolgokat. Máris kettős valóságban találtad magad, gyerekként megtanultam a sorok között olvasni. Amit leírtak a rendszerről, az egész egyszerűen nem volt igaz.
A rajzoló című novellád főhőse különböző nemzetiségű turistákkal találkozik. Milyen volt számodra a Balaton mint a kultúrák találkozási helye?
Máshol nem nagyon volt lehetőséged külföldiekkel találkozni. Cserediák sem voltam, de később lett balatoni barátnőm, akit egy hónapra meglátogattam, akkor először voltam hosszabban Nyugaton, Hannover mellett és Hamburgban. Szerettem volna eljutni oda, szorgalmasan tanultam a nyelvet, ez meghatározó út volt. A szüleim nélkül, teljesen egyedül és még csak kamaszlányként. Felbátorodtam, a szabadságvággyal is összefügghet, később mégsem a „gazdag” vagy a „hanyatló” Nyugat vonzott igazán, úti írásaim a Rongyos ékszerdobozban kivétel nélkül mind Kelet-Európa peremvidékein játszódnak. Lengyeleket, cseheket és észteket is a Balaton-parton ismertem meg először.
A Balaton számomra olyan, mint a farsang vagy a karnevál, amikor mindenki más lehet, mint a hétköznapokban, egy-két hét után véget ér és visszaállhat a normalitás. Ez a kötetlenség lehet jó is, meg rossz is. A Balatont mennyire tudod, tudtad megélni a szabadság helyeként?
A karnevál jó szó, ráadásul mindenki levetkőzik. Nem mondod meg egy fürdőnadrágról, hogy ki hordja. Ha megnézed a Kádár-kor balatoni képeit, sovány, csinos emberek fekszenek a siófoki parton, szorosan egymás mellett. Bőr a bőrrel érintkezik. A törölköző egyenlővé tesz. Ma sokkal molettebb, jóllakottabb a társadalom, de hogy boldogabb-e, szabadabb? Nem tudom. Mindig korlátokat állítunk fel, kerítéseket húzunk és óriási lett az egyenlőtlenség. Ennyi kőfal még sosem épült, a művelt Nyugaton és az USA-ban láttam ennyi kerítést.
Nekem a Balaton a gyerekkorról szól, és amit ma is nagyon szeretek benne, az a szabadon úszás és futás, a csatangolás a nádasban, amikor a vitorlások felpöttyözik a víztükröt
... nem véletlen, hogy a Tüskevár olyan népszerű. A nádas a szabadság helye, és a piócák húzkodása az iszapban, vagy az indiánozás.
Az előző kérdéshez részben kapcsolódik, hogy az derült ki a kötetből, hogy a Balaton rengeteg elfojtott történetet rejt magában, amelyek bizonyos értelemben ott is maradtak. Lehetséges, hogy ezeknek az elbeszélésével mintha valamiféle szabadságot mutatnál meg?
Sűrű a levegője, magas a páratartalom. És ugyanígy a levegőnélküliség is kötődik a tóhoz, fulladások, öngyilkosságok, hatalmas viharok. Az idén is láttunk a gyerekekkel utasok nélküli, partra vetett vitorlást, minden kikötőben többen meghalnak évente. Ellenpontokat látok, és azon igyekszem, hogy bemutassam ezeket. Az alkoholizmus is igen látványos egy strandon, vagy a kényszerevők világa. Ugyanakkor írói szempontból inspiráló, jó érzés, amikor megvan a hívószavad, titkos terv, lehet növesztgetni. Nem mondod el senkinek, mint egy láthatatlan fogantatás, szóval, ha a kérdésed az írói szabadságról szól, akkor igen. Az alkotás számomra teljes autonómia, ahol nincs kompromisszum. Ez szöges ellentéte annak, ahol nincs autonómia, az ma inkább a megosztott irodalmi mező. Gondolom, a fiatal, kezdő íróknak elég riasztó közeg. Én mégis mindenkit bátorítanék a függetlenedésre. Azért nagyon jó érzés, hogy németül is megjelennek a könyveim, mert így legalább kilógathatom a lábamat. De az írásnak számomra ehhez semmi köze, teljesen egyedül vagyok a témámmal, senkivel sem osztozom, igen, ez a magány szabadsága. Nagyon szeretem.
A Balaton és a testiség viszonya is izgalmasnak tűnik. A német lányok órákig ültek félmeztelenül, nem voltak szégyenlősek, az átúszás kapcsán az hangzik el, hogy “A testnek nem volt jelentősége”, a Kanálislányban az áldozatot “kis testnek” nevezik, máshol “A szöges szomszéd nagy mellű felesége kultúrafelelős volt”, megint máshol “Négy test, négy gyerek”. Úsztál gyerekkorodban, a versenysport testiségéről már olvashattunk tőled, de ennyi idő távlatából milyennek látod a Balaton testhez fűződő viszonyát? A szabadság, a nyár és a víz milyen testkultúrát alakított ki?
A Fagy című novella szól erről, szakítópróba, önállósodás, az első kalandok, a test felügyelete, ezeket mind elsajátíthatod a strandok világában, kikötőkben, balatoni klubokban. Na és persze az uszodákban. Ami különösen izgató volt számomra, az a németek közvetlen meztelensége, akik nem különösebben esztétikusak, látványosak, mégis a vetkőzés kultúráját a szocialista blokkban ők fejlesztették tökélyre. Emancipáltak voltak a nők, fogamzásgátlót szedtek már a hatvanas években. A neten még Angela Merkelről is keringenek meztelen fotók, amiket az északi-tengeri FKK strandon vettek fel, gondolom, valami német FDJ (KISZ) táborban, mert ő elég rangos vezetője volt a mozgalomnak, ha felöltözött, katonai egyenruhában masírozott.
A Rongyos ékszerdobozban a keleti utazásaidat írtad meg, a Literán olvashattunk az amerikai tripedről. Az úti esszéidben mindig megjelenik Kiss Noémi, akinek a fizikai és szellemi tapasztalatain átszűrve ismerjük meg a helyi kultúrát, társadalmat, hagyományokat. Azokban a szövegekben mindig megjelenik az idegenségélmény, a kívülállóság. A Balatont érezhetően belülről írod meg. Milyen hatással vannak rád ezek a helyek? Hogyan zajlik a hely megismerése és megmutatása akkor, ha ennyire a tapasztalatod része az írásod tárgya, a Balaton?
Mivel nem nagyon utazhattunk gyerekkoromban, ezért jelentősége van számomra minden határátlépésnek. Az idén nyáron elő volt készítve az utam, Kazahsztánba mentem volna, a sztyeppére, jurtába. Nagyon készültem rá. Szóval igyekszem mindig keletebbre menni. A Rongyos ékszerdobozt már kétszer kiadta a Magvető, és most is folytatom. Csak közben bezárult a világ. És ez találkozott össze azzal a zárt-nyitott világgal, amit a novellákban szerettem volna körbeírni. A Balaton személyes, intim könyv. De semmiképpen nem önéletrajzi, az írói „személyem” sok személyt, hangot elbír. Egészen más írói munkának tekintem a novellákat, mint amikor egy-egy úti esszét megtervezek, vagy anyagot gyűjtök hozzá.
A Balaton sok mindenen megy keresztül az elmúlt évtizedben, változásként vagy fejlődésként írnád le inkább?
A változás jó szó. Szeretem. A fejlődést nem, mert előíró és nem is igaz a legtöbb esetben, hiszen épp azzal kezdődik a könyvem, hogy „eltűnt a Balaton”. Múlandó, kirabolt és drámai ma is a létezése. Így szeretem most a tavat, hullámokkal együtt, titkaival, a parti kövekkel. De attól ő még simán eltűnhet a fikcióban. Ettől még nem kell sírni.
