„Az egyik legnagyobb szerelmembe belebicsaklott a lírám. Bele a gondolataim is. Sosem sikerült megértenem, mi történt, és miért, talán ezért sem tudtam úgy megírni, ahogy akartam. Kerülgettem a lényeget, úgy tettem, mint aki belehalni próbál, pedig épp nem belehalni akartam, hanem élni, megélni, átélni.”
Minden szerelem értékes és épít, még ha utólag csalódásként, elszalasztott lehetőségként, egyszóval szánalmas csetlés-botlásként rögzíti is a kegyetlen emlékezet… Fel kell lapozni a régi naplókat, előkotorni a telekörmölt fecniket, a szakítós SMS-eket, hogy a tükörbe nézve aztán jóízűen röhöghessünk az egészen. Hogy egyáltalán a tükörbe tudjunk nézni.
Karafiáth Orsolya: Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent – Avagy így tanultuk a szerelmet (részlet)
Hétpettyes
A kiságy felett ott lógott a játékforgó, rajta a katicák. Ez meg mit keres itt, kérdeztem a házigazdát, mert megdöbbentett a kiságy a ruhatárnak befogott háló sarkában, tudtommal nem tervezel gyereket. Vagy máris van egy, és ez nem is lakásavató, hanem rögtön keresztelő? Az előző lakók hagyták itt, nevetett a házigazda, katicástul, és neki nem volt szíve kidobni, ez a szoba még csak most alakul, mindenféle vicket-vackot tárol itt, és hát tegyem a szívemre a kezem: nem aranyosak ezek az izék felette? Megböködtük a katicákat, tényleg aranyosak voltak, csupa pötty, de azért mélyebben nem kötött le a dolog, átmentünk koccintani a másik szobába. Kicsit később tértem csak vissza, amikor már a tetőfokára hágott a hangulat, és gondoltam, ideje mennem, mielőtt megint összegabalyodom valakivel, aztán reggel bánhatom. Keresgéltem a kapcsolót, hiába, noha a hálóban csak félsötét volt. Nekitámaszkodtam a falnak, lehunytam a szemem. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak az érzés jött. Ez fura, gondoltam a részegségem halvány ködén át, valaki van itt benn velem.
Ez a valaki a kiságynál állt, és egy elemlámpával világított a katicákra, akik ebben a fura, mesterséges naplementében keringtek körbe-körbe.
Ne mozdulj, még elrepülnek, mosolygott rám Noel. Nem is tudtam volna megmozdulni: a pillantásától földbe gyökerezett a lábam. Fekete! Igazi mélyfekete, mint a katicapöttyök. Persze lehet, hogy nappali fénynél már nem az, próbáltam hűteni magam, ilyen feketeség nincs is. És a haja! Ezt nem hiszem el. Magas fiú volt, egy kilencven felett, elképesztően vékony, hosszú ujjai mint az enyémek. Megint meglökte a katicákat, játszott a fénnyel. Ki tudja, meddig maradtunk így, csöndben, figyelve a keringésüket. Kintről behallatszott a zene, valaki végtelenre állította A hűtlent. Máskor ezen sírva nevettem volna, de nem most; olyan nagyon komoly volt minden itt benn, a kiságy fölé hajolva. Később kikapcsoltuk az elemlámpát, hajnalodott, hideg és ideges fények futottak át rajtunk.
Megyünk? Menjünk. Elindultunk.
Épp akkor kezdett el esni a hó, amint a kapun kiléptünk. Nagy, erős pelyhek, futkostak és ugráltak körülöttünk, nézd, milyen gyorsan belepik a lépteinket, mintha soha nem is jártunk volna erre. Mintha soha nem is találkoztunk volna. Ne mondj ilyet, néztem rá, bele a fekete a szemébe, ami még mindig szénfekete volt, gyönyörű. A csontos arca, az érdekes, egyszerre kisfiús és lányos és mégis valahogy nagyon markáns vonásai lenyűgöztek. A gödör az állán. A kicsit ferde mosolya. Ritkán mosolyog, ritkán nevet, milyen piros a szája, milyen hófehérek a fogai! Én is komoly leszek mellette, hallgatagon megyünk a hóesésben, hová menjünk? Menjünk a Tabánba, aztán menjünk a Duna-partra;
te jó ég, milyen fáradt vagyok, mennyire nem vagyok fáradt; nem akarom, hogy holnap legyen, mert elrepül ez az egész, jönnek a törökök, sós vízbe tesznek, és ki tudja, kivesznek-e.
Végül hazakísért. Itt alszol? Szívesen. Bocs, rendetlenség van. Mindegy. Fura volt, hogy nem voltunk zavarban, moss előbb te fogat, itt egy póló, tessék, huh, de csontos a vállad. Belefúrtam a fejem az erős szálú, fekete hajába, aztán már aludtam is. Mint a gyerekek. Délig. Reggel főztem egy kakaót, úgy éreztem magam, mint hatévesen a barátnőmnél, ültünk az ágyon, ő pólóban, én pizsamában, és nem sokkal később kiengedtem, mert hú, elfelejtette, milyen nap van, mennie kellett volna dolgozni. Nem kérte el a telefonszámom. Nem tudtam szomorkodni: akárhányszor eszembe jutott, hatalmas mosolyra húzódott a szám.
Mint az óvodában.
Másnap a lépcsőházban ülve várt rám, tiszta hülye vagyok, mondta olyan komolyan, hogy már ettől mosolyognom kellett, elfelejtettem elkérni a számod. Gyere be, húztam fel, mióta ülsz itt, hajnali kettő van. Á, kilenc körül érkeztem, nem nagy ügy. Át volt fagyva egy kicsit, átöleltem, és furcsa volt, most már igazán furcsa, hogy itt van, eljött, mégsem akar még csak megcsókolni sem, na gyere, gyere, de csak sután tartott a karjaiban, és megint csak ledőltünk, és aludtunk. Reggel megbeszéltük: találkozunk délután. Sosem volt dolgom ilyen emberrel. Mintha nem is erről a világról való volna, mintha azt sem tudná, mit jelent kettesben maradni. Nem az zavart, hogy nem közeledett egyből, hanem az, hogy még csak fel sem merült benne. Nem volt a levegőben vibrálás, nem volt semmi kétértelműség. Holott tudtam, hogy nem csak játszótársként gondol rám: reggel otthagyott egy hosszú levelet, a hűtőben találtam meg, akkor írta, amikor várt rám.
Olyanokat írt benne, hogy búcsúzóul megette egy kihullott hajszálamat. Hogy így kerüljön fizikai kontaktusba velem.
Legközelebb sikerült még inkább zavarba hoznia. Felvetettem, hogy mivel nálam nem valami otthonos a nagy rendetlenség miatt, mehetnénk hozzá is. Hát jó, vonogatta a vállát, az anyukámhoz vagy az apuhoz menjünk? Huh, nevettem el magam, az apukád izgalmasabban hangzik. Azt hittem, viccel, de tényleg az apukájához vitt. Nagyon kellemetlen volt, de már nem tudtunk visszajönni Szentendréről, inkább az anyut kellett volna választanom, aki a belvárosban lakott, és akkor egyből felvehettem volna a nyúlcipőt. Mert amikor most már elég határozottan meg akartam csókolni, elhúzta az ajkát.
Hogy ő fél. Neki ez nem megy. Ő még sosem csókolózott.
És nézett azokkal a hihetetlen szemeivel, és én megijedtem az egésztől, már nem akartam annyira kislány lenni, hiszen nem voltam már kislány, és egyre világosabbá vált számomra, hogy nem fogok bírni vele. Szép kisfiú. Nem tudok éveket várni. Kértem tőle egy képet, és én is adtam neki egyet. Miért? Már nem tudom. Talán reméltem, ő sem akar elfelejteni.
Pár év múlva jött tőle egy levél. Hosszú.
„Emlékszel, hogy adtál nekem egy fényképet magadról? No, azon nagyon meg voltam lepődve, talán akkor néztem fel igazán először, helló, világ, te is itt vagy? Kíváncsivá tesz, hogyan láttál engem; mulattató vagy szomorú látvány egy Bőröndfejű Ember? (Bőrönd, benne kicsi, aprólékosan kidolgozott mesevilág, félfelnőttmese, fejét beledugja, úgy néz körül a világban, így tetszik, gázolni mások lábain, nem (meg)hallani nyöszörgést, röhögést.) Rózsák és pipacsok, felváltva szirmoztak az arcomon. Jó hír, a nyakamon viszont nem dagadtak erek. Üdvözlettel egy ex ex Unalomig Önreflexív N.” És én újra megnéztem a képet, azt, amit csak a fejemben őriztem, a fiúét a katicákkal a félhomályos hálóban. Olyan akartam lenni, mint azok a bogárkák. Mennyit játszhattunk volna! Ma már vállalnám. De ma már el sem kezdődnek ilyen történetek…
