A menekülés New Yorkból még soha nem volt ilyen elbűvölő
Beleolvasó zadie_smith

A menekülés New Yorkból még soha nem volt ilyen elbűvölő

Zadie Smith tizenkilenc novellával hívja játékba az olvasót.

Könyves Magazin | 2021. április 28. |

Zadie Smith legújabb magyarul megjelenő kötete 2019-ben Grand Union címmel hódította meg az angol nyelven olvasókat. A kortárs brit irodalom egyik legsikeresebb, legolvasottabb szerzője ezúttal sem tagadta meg önmagát: okos, kedves és megértő, miközben a legkülönbözőbb emberek bőrébe bújik. Egy transzvesztita fűzőt vásárolna; a közeljövőben a high-tech elit már alig érintkezik a hétköznapi emberek lepusztult világával; Michael Jackson 2001. szeptember 11-én kimenti New Yorkból Marlon Brandót és Elizabeth Taylort. És kíséri mindezt az a sok bravúros nyelvi lelemény, amiért nemcsak Zadie Smith, hanem az őt magyarra fordító M. Nagy Miklós is elismerést érdemel. 

Zadie Smith
Menekülés New Yorkból
Helikon Kiadó, 2021, 284 oldal
-

A kötetről a Publishers Weekly 2019-ben azt írta, okos és elragadó, illetve hogy Smith úgy mutatja be, mi mindenre képes, hogy közben nem veszíti el fanyar, kissé cinikus humorát.

Zadie Smith: Menekülés New York-ból (részlet)

 Belváros

 Egy nagy osztrák festőművész – aki egy erdőben él Magyarországon – látogatott meg a lakásomon nemrég a lányaival, mindketten vörös hajúak, lófarkasak, sápadt arcúak, szótlanok. Olyan ruhát viseltek, amit semmilyen boltban nem lehet megvenni, egyenesen a századfordulóról kell őket megrendelni. Két nyavalyás angyal. Közben az én gyerekeim felforgatták a lakást, kis hosszútávfutóknak öltözve, gumicukortól felpörögve. Úgy kapaszkodtak a tabletjükbe, mint olyasvalamibe, amitől a puszta életben maradásuk függ – mint, mondjuk, egy kolosztómiás tasakba. De én csak azért se szégyelltem magam. Mint mindenki más Amerikában manapság, én is kitartok a magam igaza mellett.

Másfelől ő egy őrületesen jó festőművész. Az összes élő festőművész közül ő a legélőbb és a legfestőművészebb. Olyan négy évvel ezelőtt kitalált egy teljesen új nyelvet azzal kapcsolatban, hogy senki nem látja manapság értelmét a festőművészetnek, és ezzel azt valahogy egyszerre újraélesztette és egyúttal megölte. Természetesen mindannyian borzasztóan irigyek vagyunk rá. A hébe-hóba tett látogatásai New Yorkban nagyon sokat jelentenek, és ezúttal engem ért a megtiszteltetés, hogy a vendéglátója és egyúttal szótlan angyala legyek. Meghívtam néhány embert a belvárosi baráti körömből, hogy megérinthessék a ruhája szegélyét, de amikor bevonult a lányaival, mindannyian azonnal láttuk, hogy nem lesz semmiféle ruhaszegély-fogdosás, és semmi szín alatt nem fog eljönni velünk a Café Loupba, hogy valami rágós bécsi szeletet egyen, és hajnalig piáljon.

Ő valódi művész, és ennélfogva, akárcsak a lányai, többnyire szótlan. Őszintén szólva így képzelem azt is, ha Schopenhauer jönne át hozzám teázni. Megtiszteltetés és kiváltság, naná, de szociális értelemben kemény munka.

Olyan másfél óráig volt ott. Kábé két bekezdésnyi emberi szó hagyta el a száját, és egyiknek sem volt metafizikai, vagy egzisztenciális, vagy akár esztétikai tartalma. Hogyan kell x-be vagy y-ba eljutni az L-en, melyik hotelben szállt meg, mikor és hol tudnak enni a gyerekek. Közben hosszú hallgatások. Aztán mennie kellett. Az ajtóban, mintha csak abban a pillanatban jutott volna az eszébe, azt mondta: „Nem értem, hogyan tud itt élni, mint egy művész, ebben az állandó szociális zajban és ezek között az emberek között. Én egy magyarországi erdőben élek.” Olyan kijelentés volt ez, amely kiszámított módon az öngyűlölet tébolyába akart kergetni. Megköszöntem az érdeklődését – és a „mint egy”-et –, és mutattam neki az irányt az L felé. Aztán mindenkit hazaküldtem, és pár napra búbánatba süllyedtem.

 -

A New York-i köziskolai munkarend nem ismeri el a búbánatot, legyen az személyes, egzisztenciális, művészi vagy akármilyen. Szeptember 4-én kezdődik az iskola, és kész. Az egyetlen módja, hogy az ember kihúzza magát alóla, ha vesz egy szimpla szíjat, a nyakára köti, a másik végét a kilincsre hurkolja, és hirtelen leül a padlóra. Bár ez a módszer aligha fogja mentesíteni a gyerekeidet attól, hogy megjelenjenek az iskolában azon az első napon, legalább nem neked kell vinned őket. Szeptember negyedike volt – vinnem kellett őket. Az iskolakapu előtt álló sorban – jó nagy sor, amely a Café Louptól kígyózik a Hatodik sugárúton, mint egy ördögi galandféreg – egy szülő arról kezdett mesélni nekem, hogy a család a pápua-új-guineai őserdőben töltötte a nyarat, és ez egészen átformálta őket. Három repülővel jutottak oda, a majmokkal feküdtek, és a lajhárokkal keltek, és az egész tökéletesen átalakító élmény volt: átalakító abban az értelemben, hogy kimenekültek az amerikai „helyzetből”, átalakító volt neki személy szerint, meg a feleségének, meg a gyerekeknek, de különösen neki. 

Átalakító. Nagyon alaposan megnéztem magamnak ezt a pasast. Az előző szeptember negyedike óta nem láttam, de az én festőművész-szememben nem tűnt különösebben átalakultnak. Sokkal inkább ugyanannak a seggfejnek, aki volt.

 -

A szomorú, gyerektelen visszaúton hallottam, ahogy egy nagyon öreg fehér nő a Citarella előtt hangosan azt kiabálja a telefonjába: „De ő nem a barátom, ő a sofőröm!” Amire egy flitteres nadrágszoknyát viselő, Basquiat-frizurás, nagyon magas srác – aki épp mellette ment el – azt mondta: „Hölgyem, hogy maga milyen GÁZ!” Az őserdőkkel meg bármilyen erdőkkel az a bajom, hogy ott ilyesmi aligha történhet meg.

 -

Annyira elfogott a búbánat, hogy néhány napra el is utaztam New Yorkból, felszálltam egy vonatra, hogy kikössek valahol a keleti tengerparton. E. M. Ciorant olvastam, és egyetértettem vele, amikor azt írta, hogy egyetért Josep Plával, aki korábban egyetértett magával abban, hogy semmik vagyunk, de ezt nehéz beismerni. 

A Potomac folyón, reggel hét órakor, láttam négy embert egy kis kenuban, mind előrenéztek, hősies tekintettel.

Az ember azt gondolta volna, hogy egy holttestet visznek haza egy végzetes párbajból. Néztem, ahogy nesztelen úszik a csónakjuk a vízen a ködben, a Washington-emlékmű mellett. A csónak orrában egyetlen fénypont. Gyönyörű volt. Valaminek a szimbóluma. Arra gondoltam, keresek valami ingatlant egy közeli erdőben. De hiányzott a város.

 -

Mire hazaértem (több időt töltöttem távol, mint ahogy terveztem), a Café Loup bezárt, dr. Ford épp tanúvallomást tett, és ezeknek az eseményeknek a kombinációja tömeghisztériát okozott a Tizennegyedik utca alatt. A kávéházat igazából nyáron zárták be, pontosan azon a napon, amikor valaki (a város?) felállított egy nagy, sárga megafont a Greenwich utca és a Hatodik sugárút sarkán, ami úgy működik, hogy ha megnyomod a gombot valamelyik hajdani Greenwich Village-i író neve mellett, akkor hallani fogod, ahogy az illető író felolvas néhány sort valamelyik művéből, ily módon hangsúlyozva a Village hajdani kulturális jelentőségét, dacára annak, hogy manapság más idők járnak. Az ember megnyomhatja Willa Cathert, megnyomhatja Amiri Barakát, megnyomhatja Frank O’Harát, megnyomhatja Jimmy Baldwint és így tovább. De a kulturális értelemben érzéketlen időzítésből kifolyólag ténylegesen az történt, már amikor mi épp elmentünk a megafon mellett, hogy egy divatos frizurát viselő őrült fiatalember időnként odarohant hozzá, és belevisította: A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! Én meg a gyerekeim leültünk a piros kovácsoltvas bútorra, amit a város elhelyezett a kereszteződésben, és néztük a srácot. A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! Aztán végigrohant az utcán, és azt lehetett hinni, hogy ennyi volt, de egy perc múlva visszajött, teljesen át volt izzadva a feszes, fehér farmerja, a menő frizuráját borzolta a szél, és egyre csak visított: A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! MOST NEM GYAKORLATOZUNK! EZ ÉLESBEN MEGY! A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! A fiam megkérdezte tőlem, hogy „beteg-e a fiúnak a feje”, mert ez a finom eufemizmusunk a totális őrültekre, de a lányom, aki nagyon, nagyon okos, azt mondta erre: ‒ Nem, dehogy, nézd csak meg a ruháját! ‒ Érdekesnek találtam ezt a választ. Azt jelentette, hogy a lányom kezd amerikaivá válni. Már nem akarta elhinni, hogy egy gazdag ember totálisan őrült lehet.

 -

Vasárnap elmentem a Fekete Templomba, hogy Monie Love-ot és Dead Prezt (plusz Jay-t) imádjam. A lelkész végigvette velünk a katekizmust:

Monie áll középen

Hol is?

Középen

Ámen! Aztán áttértünk a prédikáció lényegi részére, ami a mindennapos gürcölésünkről szólt:

Azt nem csípitek, mi?

Tolod inkább a hip-hopot?

Told te is, nigger!

Faszán!

Tudod, hogy a fasz kivan az éhezéstől, nigger!

És tessék, el voltam varázsolva. Hallani, ahogy Dead Prez ezt milyen lazán tolja. Látni az egész bulit kívülről-belülről. Lehet, hogy nincs ilyen buli egy magyar erdőben, de én nem egy magyar erdőben élek, hanem itt, és a kőkemény igazságot hallgattam. Egészen meghatódtam tőle. És együtt imádkoztunk. Imádkoztunk:

Sandra Blandért

Trayvon Martinért

Eric Garnerért

Alton Strelingért

Philando Castiléért

Michael Brownért

Nem álltunk meg itt, de próbálok tömören fogalmazni. És a lelkész mindannyiunkat az ölelésébe vont, egy emberi láncban, és azt mondta: Most pedig egyesülünk az imában ezért a gyerekért, akit lelőttek, csak mert fekete volt. És Isten bocsássa meg, de ekkor elszakítottam a láncot.

Azt mondtam, Tudja, amit most csinált, az nem más, mint hogy az elkövető tette helyett az áldozat mivoltát hangsúlyozta. Egy ember tettét átalakította egy másik ember lényévé. Azt mondtam, nem mondjuk azt egy boszorkánynak: magát azért nyírják ki, mert egy boszorkány. Azt mondjuk: azért nyírják ki magát, mert ezek a faszkalapok hisznek a boszorkányságban!

Az egész társadalmuk azon alapul! Senki nem varázsolta el őket! Ők művelnek boszorkányságot nap mint nap, kollektíven, egyesült erővel! Az egész valóságuk a boszorkányságban való hitre épült!

Nos, a Fekete Templom értette, amit mondtam, de ez nem olyasmi volt, amit még soha ne hallottak volna, plusz nem érezték azt, hogy ezzel olyan sokat segítenék a jelen pillanatban, amikor nyírják kifelé a boszorkányokat jobbra, balra, középen, minden kibaszott helyen, ahová csak néz az ember. A lelkész félrevont, és azt mondta: Maga nem amerikai, ugye? Szóval maga csak úgy a seggéből beszél, már ha elnézi nekem az ilyen vallásos terminus technicusokat? Mire én: lelkész úr, magának tökéletesen igaza van, én karibi vagyok, és akárcsak a nyavalyás afrikaiak, még mi sem tanultuk meg a teljes katekizmust. Hosszú éveken át tartó tanulás kell ahhoz, hogy az ember teljesen elfogadja a boszorkány mivoltát. De én irányítható vagyok! Tanulékony!

 -

Két nagynéném látogatott el New Yorkba éppen akkor, amikor a legfelső bírónak jelölt Brett előadta magát. Bizonyos dimenziókkal rendelkező jamaicai hölgyek lévén a járda jó részét elfoglaltuk, és remekül éreztük magunkat. Harlemben kezdtünk el sétálni, onnan haladva lefelé, de a nénikéimnek még mindig megvan az a szokásuk, hogy egy kis bejegyzést tesznek a borjúbőr noteszukba, valahányszor látnak valamilyen kiváló embert a diaszpórából, és mire a Greene utcába értünk, láttak hétszáz festőművészt, háromszázhetvenkilenc videó- és konceptualista művészt, kábé nyolcszáz írót és végtelen számú zenészt, negyvenhét különböző anyagokkal dolgozó szobrászt, egy csomó orvost és szórakoztatóipari ügyvédet, jó sok jógaoktatót meg persze még a csuda tudja, miféle kiváló embereket, plusz egy volt elnököt, Lyle Ashton Harrist, John Legendet, Hiltons Alst és magát Spike Lee-t. Hölgyeim, mondtam, teljesen be fognak telni azok a noteszek, csigavér, nem muszáj annyira izgulni mindenen. És még el sem értünk Brooklynba! (Természetesen vihettem volna őket máshová, de ők máshonnan jöttek, én pedig meg akartam mutatni nekik a fényeket, mint egy jó unokahúg egy városnézésen.) 

A nénikéim ferdén néztek rám. Keresztbe fonták a karjukat hatalmas mellük alatt. Azt mondták, Drága fehércsoki húgocskánk, ne siettess minket a szabadságunk alatt – hadd élvezzük csak az édes időt.

Lehet, hogy boszorkánynak teremtettek minket, de ez a gyönyörű, az egész földgolyóbist beterítő boszorkánygyülekezet, aminek te is része vagy, a mi művünk, azzal csináltuk, amit velünk csináltak, ez a mi áldott alkotásunk, és ráadásul milyen pazarul sikerült! Úgyhogy: csitt! Hadd élvezzük, amíg itt vagyunk. Most akkor tudod, hol van Lorraine Hansberry emléktáblája, vagy nem tudod?

Na, szóval mire a sziget csücskére értünk, már egészen a fejükbe szállt a faji büszkeség, és nem nagyon bánták, hogy beüljünk egy sarki bokszba, és nézzük a washingtoni fejleményeket a bár fölött függő hatalmas tévén. Na most a nemi erőszak olyan megszokott dolog a mi családunkban, amilyen megszokott a tiétekben az, ami nálatok megszokott, úgyhogy amit a nénikéim mondtak ezek után, azzal kapcsolatban szaktekintélynek vehettek.

Azt mondták, Lehet, hogy ez úgy néz ki, mint egy férfiak és nők közötti háború, de igazából egy uralkodó osztály utolsó ostroma. Látjátok, hogy az a Brett nevű fazon milyen hisztisbaba-arcot vág? Látjátok? Ilyen arcot vág a baba, amikor el akarják venni a csörgőjét. Nekünk sok, sok babánk volt, úgyhogy tudjuk. Amerika a csörgő ebben az analógiában.

Azt hiszi, megérdemli, hogy azt csináljon azzal a csörgővel, amit csak akar, és a nők egyszerűen csak egy alpontot jelentenek ebben a megállapodásban. Emlékszel, amikor megnyomtuk a gombot azon az őrült, sárga megafonon? És az áldott LeRoi Jones azt kiabálta, A NEMZET OLYAN, MINT MI VAGYUNK? DE drága fehércsoki húgocskánk, amint már elmagyaráztuk, most a szabadságunkat töltjük, és azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. Nem mehetnénk el inkább táncolni?

Négy napon át táncoltunk, és pont ennyi ideig tartott a vizsgálat is, és mire megállt a taxi a nénikéimmel a Kennedy-repülőtéren, Brett újból bebizonyította, hogy valahányszor egy kis Brett születik az Egyesült Államokban, akinek van egy álma, az az álom megvalósulhat. Igen, úgy bizony, ha a ti kis Brettetek valóban a fejébe vesz valamit – ha hisz benne, ha van hite, ha férfi, és ha Brettnek hívják –, akkor megtehet bármit, amit a fejébe vesz, és ez duplán érvényes rátok is, mindenféle Troy-ok, Kipek, Trippek, Buckok és Chadek.

 -

Na, mi meg közben táncoltunk. És nem vagyok az a konspirációs típus, de kicsit gyanúsnak tűnt, hogy épp miután Brett letette az esküjét, a Tizennegyedik utca alatt mindenki kapott egy emailt arról, hogy újra kinyit a Café Loup. Azt hiszem, még egy magyarországi erdőben élő igazi művész is el tudja képzelni, hogy az adott körülmények között ez olyan jó hírnek tűnt, amilyet már az isten tudja, milyen rég nem hallott egyikőnk sem. Felpróbáltam négy különböző szerelést, aztán végül mind a négyet magamra vettem. Beszáguldottam az ajtón. Dugig tele volt a hely. De miután az ember keresztülverekedte magát a hihetetlen embertömegen, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az égvilágon semmi sem változott. Ugyanaz volt a tapéta, ugyanazok a pincérek, az étel most sem volt különösebben jó, az asztalok szokás szerint találomra voltak elrendezve a teremben, és még mindig mindenki azt gondolta, hogy az osztrák festő vagy ajtót nyitott egy új lehetőségre a festőművészetben, vagy teljesen lehetetlenné tett minden festészetet a továbbiakban. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem a szokásos Martininkat ittuk e kimeríthetetlen téma megvitatása közben, hanem mindenki sörözött, és a sörökkel koccintottunk, és efféléket mondtunk a pincéreknek, amikor hozták ki az újabb söröket: „Néha túl sokat ittam. Néha mások ittak túl sokat. Szerettem a sört. Még mindig szeretem.” Azt hiszem, épp ez az, ami miatt az igazi művészek magyarországi erdőkben élnek, de én itt élek a belvárosban, úgyhogy egy sor különböző asztalhoz ültem le a székemmel (a Café Loupban épp a helyváltoztatás lehetősége a lényeg), és mindenkinek elmondtam, hogy mire legközelebb látnak ebben az istenverte kocsmában vagy a Fekete Templomban, vagy tulajdonképpen akárhol, már megszabadulok a Zöld Kártyától, és amerikai állampolgár leszek, mert tényleg, a kurva életbe, és a Café Loupban az a nagyszerű, hogy senki sem forgatta erre a szemét, és nem mutatott rá arra a kényes kérdésre, hogy egy új állampolgár megkaphat-e bizonyos nemzeti díjakat, vagy ha igen, akkor én már messze jártam a Hatodik sugárúton, és egy szót sem hallottam belőle.

 

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Zadie Smith a karantén alatt a szenvedésről, a nők helyzetéről és a rasszizmusról elmélkedett

Bár a tavaszi karanténidőszak az emberek többségének nem volt túl termékeny, Zadie Smith nem állt meg, inkább írt egy egész esszékötetet, ami aztán 2020 egyik legaktuálisabb könyve lett. A Sugallatok a hét könyve. 

...
Hírek

Zadie Smith egy egész esszékötetet írt a karantén alatt

Már júliusban megjelenik Zadie Smith új könyve, amelyet a koronavírus alatt írt. Az Intimations nemcsak, hogy a pandémia idején született, de arra is reflektál. 

...
Beleolvasó

Zadie Smith főszereplői a táncnak köszönhetik különleges barátságukat

Hírek
...
Hírek

Rendeld meg a 100 oldalas Esterházy-különszámot és az Ottlik-másolatot!

...
Hírek

Ilyen volt Julia Child, mielőtt a főzés világhírű nagykövetévé vált volna

...
Hírek

Május végén térnek vissza a Jóbarátok

...
Hírek

Eladó a szélmalom-ház, amely egykor Arthur Miller lakhelye volt

...
Hírek

Milyen titkokat rejtenek Leonardo da Vinci jegyzetfüzetei?

...
Hírek

A Pendragon legendát dolgozza fel a Budapest Bábszínház

...
Hírek

Barabási a New York Timesban írta meg, hogyan lett digitális műalkotás egy hálózati képből

...
Hírek

Salinger, fotóikonok és Ms. Columbo [PROGRAMAJÁNLÓ]

...
Hírek

Bereményi Géza, Grecsó Krisztián, Spiró György, Závada Péter, Csoóri-est és Rájátszás a Margó Irodalmi Fesztiválon

...
Podcast

Nácik, fűzők és self branding - Coco Chanel 20. százada [podcast]

Coco Chanel életéről, karrierjéről, örökségéről beszélget Szeder Kata és Valuska László.

Szerzőink

...
Rezek Bori

Závada Péter egy kastélyban keresi a választ hatalom és művészet viszonyára

...
Valuska László

Cinikusak vagyunk mind, ez köt össze - Gyurcsány és Orbán hatása a kortárs fiatal lírára

...
Jakobovits Kitti

Könyvek arról, hogy miért fontosak nekünk a könyvek

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Michel Houellebecq nem egy mém, a karantén meg nem katasztrófafilm

Érdemes jobban megismerni vagy megérteni Michel Houellebecq írót? Ez a kérdés foglalkoztatott az új Houellebecq-kötet, az Intervenciók 2020 olvasása közben.

...
Nagy

15 elképesztő tény Sir David Attenborough életéről

Ma ünnepli 95. születésnapját Sir David Attenborough, világhírű természettudós, aki arra tette fel az életét, hogy bemutassa nekünk a természet csodáit. Születésnapja alkalmából 15 érdekes tényt osztunk meg az életéről.

...
Alkotótárs

Tóth Krisztina: Aki ír, az fejben állandóan ezzel foglalkozik

Az ösztöndíjak lehetővé teszik azt, hogy az ember egy kicsit félrevonuljon - mondta Tóth Krisztina, a Mastercard® – Alkotótárs ösztöndíj egyik zsűritagja.

...
Kritika

Stephen King megmutatja, hogy a szakadozó internet jobban érdekel minket, mint a széthulló világ

Stephen King legújabb kisregényei éppoly magával ragadóak, mint a korai regényei. Kapcsolatról, fausti alkuról, rajtunk kívül és belül állókról, valamint az önmagából kifordult világunkról mesél a Minél véresebb.

...
Nagy

Harag Anita: Anyának jókedve van (2.)

A legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat 2020-ban Harag Anita kapta meg az Évszakhoz képest hűvösebb című kötetért. Vasárnap, ebéd nálunk című tárcasorozatának ez a második része.

...
Nagy

Coco Chanelnek nem tetszett az élete, alkotott egy újat [zsebró]

Coco Chanel a világ mindmáig talán legismertebb divattervezője. Azonkívül, hogy forradalmasította a női divatot, számtalan stílus- és életmódtanácsot hagyott ránk. De az igazi inspriációt sokkal inkább ő maga jelenti, hihetetlen karriertörténete pedig minimum három fontos tanulsággal is szolgál. 

Olvass!
...
Beleolvasó

Mit szólna gyerekkori önmagunk, ha látná, milyen felnőttek lettünk?

Székely Szabolcs verseskötete, A beszélgetés története a felnőttkor dilemmáiról, meghasonlásairól mesél, és közben leszámol jó néhány illúzióval is. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Nyolcvanéves nyomozók fejtik meg a nyugdíjasotthon gyilkossági ügyét

Az utóbbi idők egyik legnagyobb krimi szenzációja Richard Osman könyve, A csütörtöki nyomozóklub. A regény csak Angliában több mint egymillió példányban kelt el, Steven Spielberg pedig már le is csapott a filmjogokra. Olvass bele! 

...
Beleolvasó

Agatha Christie előtt tiszteleg debütáló krimijében Pavesi

Minden bűnügyi rejtély ugyanazon az egyszerű szabályrendszeren alapul: kell, hogy legyen egy áldozat. Egy tettes. Egy gyanúsított. Egy nyomozó. A többi csak játék ezekkel az összetevőkkel és lehetséges permutációikkal. Olvassatok bele Alex Pavesi új regényébe!

...
Beleolvasó

A partizánnők története gyökerestől megváltoztatja a holokausztról alkotott képet

Lengyel női ellenállók történetét meséli el Judy Batalion elképesztő könyve, amely teljesen új szemszögből mutatja be a holokauszt történetének egyik kevésbé ismert részét. Kik voltak a partizánnők? Miért felejtettük el őket? Olvass bele!

...
Beleolvasó

Ki írja majd meg a nagy járványverset?

Vida Kamilla első kötete, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány friss és izgalmas, ráadásul a versektől nem idegen az önirónia. Olvassátok el a Nagy járványverset a közetből!

...
Beleolvasó

Yasmina Reza felfedi a hajszálrepedéseket az unalmasnak tűnő hétköznapokon

Yasmina Reza Renaudot-díjas regénye, a Babilon arról szól, mi történik, ha valaki a következményekkel nem számolva ki meri mondani a véleményét. Mutatunk egy részt belőle!

A hét könyve
Kritika
Cinikusak vagyunk mind, ez köt össze - Gyurcsány és Orbán hatása a kortárs fiatal lírára
...
Gyerekirodalom

Jean-Claude Mourlevat: Ritkán teszem fel a kérdést, vajon tetszeni fog-e

Az Astrid Lindgren-emlékdíjas Jean-Claude Mourlevat olyan szerző, aki mindig mindenben a maga útját járja, akárcsak a szereplői, akik szintén öntörvényű figurák és gyakran kilógnak az átlag mesehősök sorából. A francia írót olvasásról, vizualitásról, meghatározó könyvekről faggattuk.