A menekülés New Yorkból még soha nem volt ilyen elbűvölő
Beleolvasó zadie_smith

A menekülés New Yorkból még soha nem volt ilyen elbűvölő

Zadie Smith tizenkilenc novellával hívja játékba az olvasót.

Könyves Magazin | 2021. április 28. |

Zadie Smith legújabb magyarul megjelenő kötete 2019-ben Grand Union címmel hódította meg az angol nyelven olvasókat. A kortárs brit irodalom egyik legsikeresebb, legolvasottabb szerzője ezúttal sem tagadta meg önmagát: okos, kedves és megértő, miközben a legkülönbözőbb emberek bőrébe bújik. Egy transzvesztita fűzőt vásárolna; a közeljövőben a high-tech elit már alig érintkezik a hétköznapi emberek lepusztult világával; Michael Jackson 2001. szeptember 11-én kimenti New Yorkból Marlon Brandót és Elizabeth Taylort. És kíséri mindezt az a sok bravúros nyelvi lelemény, amiért nemcsak Zadie Smith, hanem az őt magyarra fordító M. Nagy Miklós is elismerést érdemel. 

Zadie Smith
Menekülés New Yorkból
Helikon Kiadó, 2021, 284 oldal
-

A kötetről a Publishers Weekly 2019-ben azt írta, okos és elragadó, illetve hogy Smith úgy mutatja be, mi mindenre képes, hogy közben nem veszíti el fanyar, kissé cinikus humorát.

Zadie Smith: Menekülés New York-ból (részlet)

 Belváros

 Egy nagy osztrák festőművész – aki egy erdőben él Magyarországon – látogatott meg a lakásomon nemrég a lányaival, mindketten vörös hajúak, lófarkasak, sápadt arcúak, szótlanok. Olyan ruhát viseltek, amit semmilyen boltban nem lehet megvenni, egyenesen a századfordulóról kell őket megrendelni. Két nyavalyás angyal. Közben az én gyerekeim felforgatták a lakást, kis hosszútávfutóknak öltözve, gumicukortól felpörögve. Úgy kapaszkodtak a tabletjükbe, mint olyasvalamibe, amitől a puszta életben maradásuk függ – mint, mondjuk, egy kolosztómiás tasakba. De én csak azért se szégyelltem magam. Mint mindenki más Amerikában manapság, én is kitartok a magam igaza mellett.

Másfelől ő egy őrületesen jó festőművész. Az összes élő festőművész közül ő a legélőbb és a legfestőművészebb. Olyan négy évvel ezelőtt kitalált egy teljesen új nyelvet azzal kapcsolatban, hogy senki nem látja manapság értelmét a festőművészetnek, és ezzel azt valahogy egyszerre újraélesztette és egyúttal megölte. Természetesen mindannyian borzasztóan irigyek vagyunk rá. A hébe-hóba tett látogatásai New Yorkban nagyon sokat jelentenek, és ezúttal engem ért a megtiszteltetés, hogy a vendéglátója és egyúttal szótlan angyala legyek. Meghívtam néhány embert a belvárosi baráti körömből, hogy megérinthessék a ruhája szegélyét, de amikor bevonult a lányaival, mindannyian azonnal láttuk, hogy nem lesz semmiféle ruhaszegély-fogdosás, és semmi szín alatt nem fog eljönni velünk a Café Loupba, hogy valami rágós bécsi szeletet egyen, és hajnalig piáljon.

Ő valódi művész, és ennélfogva, akárcsak a lányai, többnyire szótlan. Őszintén szólva így képzelem azt is, ha Schopenhauer jönne át hozzám teázni. Megtiszteltetés és kiváltság, naná, de szociális értelemben kemény munka.

Olyan másfél óráig volt ott. Kábé két bekezdésnyi emberi szó hagyta el a száját, és egyiknek sem volt metafizikai, vagy egzisztenciális, vagy akár esztétikai tartalma. Hogyan kell x-be vagy y-ba eljutni az L-en, melyik hotelben szállt meg, mikor és hol tudnak enni a gyerekek. Közben hosszú hallgatások. Aztán mennie kellett. Az ajtóban, mintha csak abban a pillanatban jutott volna az eszébe, azt mondta: „Nem értem, hogyan tud itt élni, mint egy művész, ebben az állandó szociális zajban és ezek között az emberek között. Én egy magyarországi erdőben élek.” Olyan kijelentés volt ez, amely kiszámított módon az öngyűlölet tébolyába akart kergetni. Megköszöntem az érdeklődését – és a „mint egy”-et –, és mutattam neki az irányt az L felé. Aztán mindenkit hazaküldtem, és pár napra búbánatba süllyedtem.

 -

A New York-i köziskolai munkarend nem ismeri el a búbánatot, legyen az személyes, egzisztenciális, művészi vagy akármilyen. Szeptember 4-én kezdődik az iskola, és kész. Az egyetlen módja, hogy az ember kihúzza magát alóla, ha vesz egy szimpla szíjat, a nyakára köti, a másik végét a kilincsre hurkolja, és hirtelen leül a padlóra. Bár ez a módszer aligha fogja mentesíteni a gyerekeidet attól, hogy megjelenjenek az iskolában azon az első napon, legalább nem neked kell vinned őket. Szeptember negyedike volt – vinnem kellett őket. Az iskolakapu előtt álló sorban – jó nagy sor, amely a Café Louptól kígyózik a Hatodik sugárúton, mint egy ördögi galandféreg – egy szülő arról kezdett mesélni nekem, hogy a család a pápua-új-guineai őserdőben töltötte a nyarat, és ez egészen átformálta őket. Három repülővel jutottak oda, a majmokkal feküdtek, és a lajhárokkal keltek, és az egész tökéletesen átalakító élmény volt: átalakító abban az értelemben, hogy kimenekültek az amerikai „helyzetből”, átalakító volt neki személy szerint, meg a feleségének, meg a gyerekeknek, de különösen neki. 

Átalakító. Nagyon alaposan megnéztem magamnak ezt a pasast. Az előző szeptember negyedike óta nem láttam, de az én festőművész-szememben nem tűnt különösebben átalakultnak. Sokkal inkább ugyanannak a seggfejnek, aki volt.

 -

A szomorú, gyerektelen visszaúton hallottam, ahogy egy nagyon öreg fehér nő a Citarella előtt hangosan azt kiabálja a telefonjába: „De ő nem a barátom, ő a sofőröm!” Amire egy flitteres nadrágszoknyát viselő, Basquiat-frizurás, nagyon magas srác – aki épp mellette ment el – azt mondta: „Hölgyem, hogy maga milyen GÁZ!” Az őserdőkkel meg bármilyen erdőkkel az a bajom, hogy ott ilyesmi aligha történhet meg.

 -

Annyira elfogott a búbánat, hogy néhány napra el is utaztam New Yorkból, felszálltam egy vonatra, hogy kikössek valahol a keleti tengerparton. E. M. Ciorant olvastam, és egyetértettem vele, amikor azt írta, hogy egyetért Josep Plával, aki korábban egyetértett magával abban, hogy semmik vagyunk, de ezt nehéz beismerni. 

A Potomac folyón, reggel hét órakor, láttam négy embert egy kis kenuban, mind előrenéztek, hősies tekintettel.

Az ember azt gondolta volna, hogy egy holttestet visznek haza egy végzetes párbajból. Néztem, ahogy nesztelen úszik a csónakjuk a vízen a ködben, a Washington-emlékmű mellett. A csónak orrában egyetlen fénypont. Gyönyörű volt. Valaminek a szimbóluma. Arra gondoltam, keresek valami ingatlant egy közeli erdőben. De hiányzott a város.

 -

Mire hazaértem (több időt töltöttem távol, mint ahogy terveztem), a Café Loup bezárt, dr. Ford épp tanúvallomást tett, és ezeknek az eseményeknek a kombinációja tömeghisztériát okozott a Tizennegyedik utca alatt. A kávéházat igazából nyáron zárták be, pontosan azon a napon, amikor valaki (a város?) felállított egy nagy, sárga megafont a Greenwich utca és a Hatodik sugárút sarkán, ami úgy működik, hogy ha megnyomod a gombot valamelyik hajdani Greenwich Village-i író neve mellett, akkor hallani fogod, ahogy az illető író felolvas néhány sort valamelyik művéből, ily módon hangsúlyozva a Village hajdani kulturális jelentőségét, dacára annak, hogy manapság más idők járnak. Az ember megnyomhatja Willa Cathert, megnyomhatja Amiri Barakát, megnyomhatja Frank O’Harát, megnyomhatja Jimmy Baldwint és így tovább. De a kulturális értelemben érzéketlen időzítésből kifolyólag ténylegesen az történt, már amikor mi épp elmentünk a megafon mellett, hogy egy divatos frizurát viselő őrült fiatalember időnként odarohant hozzá, és belevisította: A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! Én meg a gyerekeim leültünk a piros kovácsoltvas bútorra, amit a város elhelyezett a kereszteződésben, és néztük a srácot. A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! Aztán végigrohant az utcán, és azt lehetett hinni, hogy ennyi volt, de egy perc múlva visszajött, teljesen át volt izzadva a feszes, fehér farmerja, a menő frizuráját borzolta a szél, és egyre csak visított: A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! MOST NEM GYAKORLATOZUNK! EZ ÉLESBEN MEGY! A CAFÉ LOUPOT BEZÁRTÁK! A fiam megkérdezte tőlem, hogy „beteg-e a fiúnak a feje”, mert ez a finom eufemizmusunk a totális őrültekre, de a lányom, aki nagyon, nagyon okos, azt mondta erre: ‒ Nem, dehogy, nézd csak meg a ruháját! ‒ Érdekesnek találtam ezt a választ. Azt jelentette, hogy a lányom kezd amerikaivá válni. Már nem akarta elhinni, hogy egy gazdag ember totálisan őrült lehet.

 -

Vasárnap elmentem a Fekete Templomba, hogy Monie Love-ot és Dead Prezt (plusz Jay-t) imádjam. A lelkész végigvette velünk a katekizmust:

Monie áll középen

Hol is?

Középen

Ámen! Aztán áttértünk a prédikáció lényegi részére, ami a mindennapos gürcölésünkről szólt:

Azt nem csípitek, mi?

Tolod inkább a hip-hopot?

Told te is, nigger!

Faszán!

Tudod, hogy a fasz kivan az éhezéstől, nigger!

És tessék, el voltam varázsolva. Hallani, ahogy Dead Prez ezt milyen lazán tolja. Látni az egész bulit kívülről-belülről. Lehet, hogy nincs ilyen buli egy magyar erdőben, de én nem egy magyar erdőben élek, hanem itt, és a kőkemény igazságot hallgattam. Egészen meghatódtam tőle. És együtt imádkoztunk. Imádkoztunk:

Sandra Blandért

Trayvon Martinért

Eric Garnerért

Alton Strelingért

Philando Castiléért

Michael Brownért

Nem álltunk meg itt, de próbálok tömören fogalmazni. És a lelkész mindannyiunkat az ölelésébe vont, egy emberi láncban, és azt mondta: Most pedig egyesülünk az imában ezért a gyerekért, akit lelőttek, csak mert fekete volt. És Isten bocsássa meg, de ekkor elszakítottam a láncot.

Azt mondtam, Tudja, amit most csinált, az nem más, mint hogy az elkövető tette helyett az áldozat mivoltát hangsúlyozta. Egy ember tettét átalakította egy másik ember lényévé. Azt mondtam, nem mondjuk azt egy boszorkánynak: magát azért nyírják ki, mert egy boszorkány. Azt mondjuk: azért nyírják ki magát, mert ezek a faszkalapok hisznek a boszorkányságban!

Az egész társadalmuk azon alapul! Senki nem varázsolta el őket! Ők művelnek boszorkányságot nap mint nap, kollektíven, egyesült erővel! Az egész valóságuk a boszorkányságban való hitre épült!

Nos, a Fekete Templom értette, amit mondtam, de ez nem olyasmi volt, amit még soha ne hallottak volna, plusz nem érezték azt, hogy ezzel olyan sokat segítenék a jelen pillanatban, amikor nyírják kifelé a boszorkányokat jobbra, balra, középen, minden kibaszott helyen, ahová csak néz az ember. A lelkész félrevont, és azt mondta: Maga nem amerikai, ugye? Szóval maga csak úgy a seggéből beszél, már ha elnézi nekem az ilyen vallásos terminus technicusokat? Mire én: lelkész úr, magának tökéletesen igaza van, én karibi vagyok, és akárcsak a nyavalyás afrikaiak, még mi sem tanultuk meg a teljes katekizmust. Hosszú éveken át tartó tanulás kell ahhoz, hogy az ember teljesen elfogadja a boszorkány mivoltát. De én irányítható vagyok! Tanulékony!

 -

Két nagynéném látogatott el New Yorkba éppen akkor, amikor a legfelső bírónak jelölt Brett előadta magát. Bizonyos dimenziókkal rendelkező jamaicai hölgyek lévén a járda jó részét elfoglaltuk, és remekül éreztük magunkat. Harlemben kezdtünk el sétálni, onnan haladva lefelé, de a nénikéimnek még mindig megvan az a szokásuk, hogy egy kis bejegyzést tesznek a borjúbőr noteszukba, valahányszor látnak valamilyen kiváló embert a diaszpórából, és mire a Greene utcába értünk, láttak hétszáz festőművészt, háromszázhetvenkilenc videó- és konceptualista művészt, kábé nyolcszáz írót és végtelen számú zenészt, negyvenhét különböző anyagokkal dolgozó szobrászt, egy csomó orvost és szórakoztatóipari ügyvédet, jó sok jógaoktatót meg persze még a csuda tudja, miféle kiváló embereket, plusz egy volt elnököt, Lyle Ashton Harrist, John Legendet, Hiltons Alst és magát Spike Lee-t. Hölgyeim, mondtam, teljesen be fognak telni azok a noteszek, csigavér, nem muszáj annyira izgulni mindenen. És még el sem értünk Brooklynba! (Természetesen vihettem volna őket máshová, de ők máshonnan jöttek, én pedig meg akartam mutatni nekik a fényeket, mint egy jó unokahúg egy városnézésen.) 

A nénikéim ferdén néztek rám. Keresztbe fonták a karjukat hatalmas mellük alatt. Azt mondták, Drága fehércsoki húgocskánk, ne siettess minket a szabadságunk alatt – hadd élvezzük csak az édes időt.

Lehet, hogy boszorkánynak teremtettek minket, de ez a gyönyörű, az egész földgolyóbist beterítő boszorkánygyülekezet, aminek te is része vagy, a mi művünk, azzal csináltuk, amit velünk csináltak, ez a mi áldott alkotásunk, és ráadásul milyen pazarul sikerült! Úgyhogy: csitt! Hadd élvezzük, amíg itt vagyunk. Most akkor tudod, hol van Lorraine Hansberry emléktáblája, vagy nem tudod?

Na, szóval mire a sziget csücskére értünk, már egészen a fejükbe szállt a faji büszkeség, és nem nagyon bánták, hogy beüljünk egy sarki bokszba, és nézzük a washingtoni fejleményeket a bár fölött függő hatalmas tévén. Na most a nemi erőszak olyan megszokott dolog a mi családunkban, amilyen megszokott a tiétekben az, ami nálatok megszokott, úgyhogy amit a nénikéim mondtak ezek után, azzal kapcsolatban szaktekintélynek vehettek.

Azt mondták, Lehet, hogy ez úgy néz ki, mint egy férfiak és nők közötti háború, de igazából egy uralkodó osztály utolsó ostroma. Látjátok, hogy az a Brett nevű fazon milyen hisztisbaba-arcot vág? Látjátok? Ilyen arcot vág a baba, amikor el akarják venni a csörgőjét. Nekünk sok, sok babánk volt, úgyhogy tudjuk. Amerika a csörgő ebben az analógiában.

Azt hiszi, megérdemli, hogy azt csináljon azzal a csörgővel, amit csak akar, és a nők egyszerűen csak egy alpontot jelentenek ebben a megállapodásban. Emlékszel, amikor megnyomtuk a gombot azon az őrült, sárga megafonon? És az áldott LeRoi Jones azt kiabálta, A NEMZET OLYAN, MINT MI VAGYUNK? DE drága fehércsoki húgocskánk, amint már elmagyaráztuk, most a szabadságunkat töltjük, és azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. Nem mehetnénk el inkább táncolni?

Négy napon át táncoltunk, és pont ennyi ideig tartott a vizsgálat is, és mire megállt a taxi a nénikéimmel a Kennedy-repülőtéren, Brett újból bebizonyította, hogy valahányszor egy kis Brett születik az Egyesült Államokban, akinek van egy álma, az az álom megvalósulhat. Igen, úgy bizony, ha a ti kis Brettetek valóban a fejébe vesz valamit – ha hisz benne, ha van hite, ha férfi, és ha Brettnek hívják –, akkor megtehet bármit, amit a fejébe vesz, és ez duplán érvényes rátok is, mindenféle Troy-ok, Kipek, Trippek, Buckok és Chadek.

 -

Na, mi meg közben táncoltunk. És nem vagyok az a konspirációs típus, de kicsit gyanúsnak tűnt, hogy épp miután Brett letette az esküjét, a Tizennegyedik utca alatt mindenki kapott egy emailt arról, hogy újra kinyit a Café Loup. Azt hiszem, még egy magyarországi erdőben élő igazi művész is el tudja képzelni, hogy az adott körülmények között ez olyan jó hírnek tűnt, amilyet már az isten tudja, milyen rég nem hallott egyikőnk sem. Felpróbáltam négy különböző szerelést, aztán végül mind a négyet magamra vettem. Beszáguldottam az ajtón. Dugig tele volt a hely. De miután az ember keresztülverekedte magát a hihetetlen embertömegen, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy az égvilágon semmi sem változott. Ugyanaz volt a tapéta, ugyanazok a pincérek, az étel most sem volt különösebben jó, az asztalok szokás szerint találomra voltak elrendezve a teremben, és még mindig mindenki azt gondolta, hogy az osztrák festő vagy ajtót nyitott egy új lehetőségre a festőművészetben, vagy teljesen lehetetlenné tett minden festészetet a továbbiakban. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem a szokásos Martininkat ittuk e kimeríthetetlen téma megvitatása közben, hanem mindenki sörözött, és a sörökkel koccintottunk, és efféléket mondtunk a pincéreknek, amikor hozták ki az újabb söröket: „Néha túl sokat ittam. Néha mások ittak túl sokat. Szerettem a sört. Még mindig szeretem.” Azt hiszem, épp ez az, ami miatt az igazi művészek magyarországi erdőkben élnek, de én itt élek a belvárosban, úgyhogy egy sor különböző asztalhoz ültem le a székemmel (a Café Loupban épp a helyváltoztatás lehetősége a lényeg), és mindenkinek elmondtam, hogy mire legközelebb látnak ebben az istenverte kocsmában vagy a Fekete Templomban, vagy tulajdonképpen akárhol, már megszabadulok a Zöld Kártyától, és amerikai állampolgár leszek, mert tényleg, a kurva életbe, és a Café Loupban az a nagyszerű, hogy senki sem forgatta erre a szemét, és nem mutatott rá arra a kényes kérdésre, hogy egy új állampolgár megkaphat-e bizonyos nemzeti díjakat, vagy ha igen, akkor én már messze jártam a Hatodik sugárúton, és egy szót sem hallottam belőle.

 

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Zadie Smith a karantén alatt a szenvedésről, a nők helyzetéről és a rasszizmusról elmélkedett

Bár a tavaszi karanténidőszak az emberek többségének nem volt túl termékeny, Zadie Smith nem állt meg, inkább írt egy egész esszékötetet, ami aztán 2020 egyik legaktuálisabb könyve lett. A Sugallatok a hét könyve. 

...
Hírek

Zadie Smith egy egész esszékötetet írt a karantén alatt

Már júliusban megjelenik Zadie Smith új könyve, amelyet a koronavírus alatt írt. Az Intimations nemcsak, hogy a pandémia idején született, de arra is reflektál. 

...
Beleolvasó

Zadie Smith főszereplői a táncnak köszönhetik különleges barátságukat

Hírek
...
Podcast

Polcz Alaine nagyon sok tervet dédelgetett

...
Könyves Advent

Ezekkel a pszichológiai könyvekkel ajándékozd meg magadat és másokat karácsonykor

...
Hírek

Mario Vargas Llosa új regényében az 1954-es guatemalai puccsról ír

...
Szórakozás

Nicolas Cage játssza Drakulát a Universal új feldolgozásában

...
Szórakozás

December 9-én dupla epizóddal érkezik a Szex és New York folytatása

...
Hírek

Ridley Scott elsimerte, jön a Szárnyas fejvadász-sorozat

...
Nagy

Versterápia: „Hogy mennyire szeretlek,/ arra gondoltam, s hogy együtt leszünk/ az ünnepen”

...
Beleolvasó

Visszaveheti valaki a saját történetét a rózsák erejével?

...
Szórakozás

Varázslatos lett az évfordulós Harry Potter-kvízműsor, a Roxforti Házak Tusája

...
Nagy

Hervé Le Tellier: Írtam egy bestseller-imitációt, és működött

Hervé Le Tellier matematikus-író, a legendás Oulipo műhely elnöke Anomália című regényével elnyerte a legfontosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t, az eladási adatok alapján pedig ez lett minden idők második legsikeresebb Goncourt-díjas regénye. Az új francia sztárszerzővel beszélgettünk.

Szerzőink

...
Kolozsi Orsolya

Mi töri szilánkosra egy kislány életét a kommunista Moldova végnapjaiban?

...
Valuska László

A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat

...
Czakó Zsófia

Czakó Zsófia: HolyWin [Mastercard® – Alkotótárs]

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

Jón Kalman Stefánsson és Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az izlandi irodalom aktuálisan legizgalmasabb power couple-ja, az őszi Margón az új regényeik mellett a versekről és a hiányzó apafigurákról beszélgettünk velük. Közben kiderült, miért okosabbak a könyvek, mint az íróik, és miért igazi történetmesélő nép az izlandi.

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.

...
Nagy

Kreatív Európa: Megunt szerelmek, kihűlt kapcsolatok Ciprustól Norvégiáig

Sorozatunkban ezúttal szerelmi csalódások, párkapcsolati unalom, kihűlt házasságok és újrakezdés a téma más-más perspektívából, különböző stílusban, Európa legjobb kortárs szerzőinek tollából.

...
Nagy

Karen Dionne: Sokaknak lehetett már dolga pszichopatával anélkül, hogy tudtak volna róla

A lápkirály leányának írója, Karen Dionne az új regényében, A bűnös nővérben a gyermekkori pszichopátiát a családtagok nézőpontjából vizsgálja. A szerzőt inspirációkról, motivációkról, váltott nézőpontokról és a pszichopátiáról kérdeztük.

...
Alkotótárs

André Ferenc: Antropocén ima [Mastercard® – Alkotótárs]

Czakó Zsófia és André Ferenc nyerte az első alkalommal átadott Mastercard® – Alkotótárs ösztöndíjat. Levelezésbe kezdtek, aminek negyedik darabját olvashatjátók most, mégpedig André Ferenctől.

...
Kritika

Annie Ernaux irodalmi fényképalbumba sűrítette az élet illékonyságát

„Eltűnik majd az összes kép” – ezzel a mondattal nyit Annie Ernaux Évek című könyve, amely akár egy régi fényképalbum, úgy tárja elénk egy élet szakaszainak változásait és az elmúlt évtizedek nagy korszakváltó pillanatait. A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb írójának rendhagyó önéletírása a hét könyve. 

Olvass!
...
Beleolvasó

Visszaveheti valaki a saját történetét a rózsák erejével?

"Danyi Zoltán megírta az év legszebb és leginkább embert próbáló regényét, amiről sokan le fogják írni, hogy olyan, mint egy rózsa: kívülről gyönyörű, de ahogy a szirmokon túl nézünk, úgy vesszük észre, milyen titkokat rejt" - írtuk A rózsákról, amely a rózsákon keresztül a családról, a túlélésről és a háborúról is szól. Olvass bele!

...
Könyves Advent

A kamasz lányokhoz szólnak Takács Zsuzsa versei

"Mert ami volt egyszer, örökké létezik!/ Ha megszületünk – örök életre születünk." A Spirálfüzet versei kamaszokhoz, főként kamasz lányokhoz szólnak. Testvérféltékenység, út- és kiútkeresés, szorongás és játékosság izgalmas keveréke a Takács Zsuzsa költészetéből ismerős fanyar, precíz, ironikus nyelven. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?

Vajon elszavalta-e Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 15-én? Honnan származik az Arany Jánosnak tulajdonított mondás, hogy „gondolta a fene”? A Margó-díjas irodalomtörténész, Milbacher Róbert új könyvének célja népszerűsíteni az irodalomtörténeti szakma megállapításait, legújabb eredményeit egy-egy rejtélyen keresztül. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Gabriel García Márquez Macondójában sosem akar elállni az eső

A világ legszebb vízihullája Gabriel García Márquez novelláiból válogat, történeteiben pedig különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük nyomon.

...
Beleolvasó

Esterházy Miklós mesés történetei kalauzolnak el az Öreghegyen

Mintha Lázár Ervin varázslatos világát idézné Esterházy Miklós történetfüzére: meséi gyerekeknek és olyan felnőtteknek szólnak, akik nem felejtették el teljesen, hogy ők is voltak gyerekek. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Knausgard a tetűről, a magányról és Van Gogh-ról is ír új könyvében

A magyar olvasók idén vehették kezükbe Karl Ove Knausgard nagyszabású Harcom című sorozatának záró darabját, most pedig egy újabb KOK-széria indul, ez az Évszakok. Olvassatok bele az Őszbe!

A hét könyve
Kritika
A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat
...
Kritika

„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]

Száz évvel ezelőtt született Pilinszky János, a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője. A centenáriumra megjelent életének egyik legérdekesebb irodalmi kísérlete, az Önéletrajzaim, amelyet ő „vertikális regényként” emlegetett, és amelyben nem a saját életének konkrét történéseit, hanem „figyelme önéletrajzát” akarta megírni.