A British Libraryben keresgélve Judy Batalion kezébe akad egy jiddis nyelvű kiadvány, amely gyökerestől megváltoztatja a holokausztról alkotott képét. A lapokon megelevenedő lengyel női ellenállók elfelejtett történetének nyomába ered, futárok, partizánok, harcosok sorsát göngyölíti fel, túlélők és leszármazottak után kutat.
A Partizánnők több mint tíz év munkájának gyümölcse. Lebilincselő történet a megszállt Lengyelország gettóiban zajló ellenállásról, egy kudarcra ítélt küzdelemről, amely végességében is az életet és a méltóságot jelentette a résztvevők számára.
A zsidókat passzív áldozatként bemutató narratívákkal szemben Batalion arra tesz kísérletet, hogy személyes portrékkal tárja fel a kimondhatatlanra adott válaszok sokaságát, megértse a bátorságot, dacot és elkeseredést, amely mozgatta a partizánnők tetteit, és új párbeszédet kezdeményezzen kollektív történeti emlékezetünkről.
Judy Batalion: Partizánnők (részlet)
Tizenötödik fejezet
A varsói gettófelkelés
Zivia
1943. április
Néhány héttel korábban, 1943. április 18-án, pészah előstéjén Zivia vidáman üldögélt a bajtársaival a kumsitzon (jiddisül „gyere, foglalj helyet”, így nevezték a mozgalmi összejöveteleket). Már hajnali kettő felé járt, de még mindig a jövőt latolgatták. Ekkor komoly arccal belépett egy bajtárs.
– Telefonáltak az árja oldalról – jelentette be. Valamennyien megmerevedtek.
– Körülvették a gettót. A németek hatkor támadnak.
Nem tudták, hogy Hitler április 20-án született, és Himmler születésnapi kedveskedésnek szánta a gettó elpusztítását.
Zivián először öröm futott át, aztán megrázkódott a félelemtől. Hónapok óta készültek erre, ezért a pillanatért imádkoztak, most mégis nehezen fogadta a vég kezdetét. De félretette az érzelmeit, és a puskájáért nyúlt. Itt az idő.
A varsói gettó a januári „minilázadás” óta tervezte a nagy felkelést.
A zsidók látták, hogy képesek németeket ölni, megálljt parancsolni egy Aktionnak és életben maradni. Zivia érezte, hogy más a gettó lelki állapota, mint azelőtt. Már senki sem hitte, hogy a munka biztonságot adhat, mindenki tudta, hogy deportálás és halál vár rájuk. A vagyonosabb zsidók árja papírokat vásároltak és megpróbáltak elmenekülni. Mások építőanyag után kutattak a romok között, és bonyolult, jól álcázott rejtekhelyeket építettek, komoly élelmiszerkészlettel. Elsősegélykészleteket állítottak össze, rákapcsolódtak az elektromos hálózatra, szellőzőrendszert építettek, csatlakoztak a városi szennyvízcsatornához, és alagutakat ástak az árja oldal felé. Vladka is észlelte a hangulatváltozást: amikor tavasszal a gettóba látogatott, a falakon ŻOB-plakátok figyelmeztették a zsidókat, hogy ne hallgassanak a német parancsokra, hanem álljanak ellen; a zsidók gondosan elolvasták a szöveget. Egy ismerőse megkérdezte, hol vehetne puskát. A zsidók fegyvereket vásároltak. A ŻOB (Zsidó Harci Szervezet) lázadását már nem házi bombákat bütykölő gyerekek játékának, hanem tiszteletre méltó nemzeti küzdelemnek tekintették.
Mivel a januári felkelés a Honi Hadsereget is lenyűgözte, végre hajlandónak bizonyultak érdemi segítséget nyújtani. Ötven pisztolyt, ötven kézigránátot és több kiló robbanóanyagot küldtek a gettóba. Antek fölvett egy öltönyt, amely kicsit szűk volt rá, és lengyelnek álcázta magát; az árja oldalra költözött, hogy a tevékenységek élére álljon és kapcsolatokat szerezzen. A ŻOB lengyelektől, a gettóbeli zsidóktól és német katonáktól vásárolt fegyvereket vagy lopott a lengyel és német rendőröktől. Új fegyverraktáruk azonban olyan szedett-vedett volt, hogy a különféle munkatáborokban gyártott, különböző kaliberű golyók nem mindig passzoltak a fegyverekhez.
Az ellenállás főhadiszállása műhelyekkel és laboratóriummal gyarapodott.
Vladka felidézte a sötét „lőszergyárat” a hosszú asztallal és székekkel, az átható szaggal: a csendes áhítat színhelyének látta. Nem véletlenül volt csend: egyetlen téves számítás, és az egész épület a levegőbe repül. A ŻOB kezdetleges bombákat készített az üres házak nagyobb vízcsöveiből. Alkarhosszúságú darabokat vágtak, az egyik oldalát beforrasztották, a másik végén pedig bedugtak egy robbanóanyaggal, fémmel és szögekkel töltött vékony fémcsövet. A szél, a túl rövid kanóc – sok minden balul üthetett ki.
A Bund egyik mérnöke a PPR-hez tartozó barátaitól megtanulta a Molotov-koktél receptjét. A fiatalok vékony üvegből készült palackokat gyűjtöttek. (Vastagabb üveggel nem működött.) Benzint és petróleumot egy zsidó családtól szereztek, amelyiknek korábban üzemanyagraktára volt, illetve egy nagy teherautóból, amely mindennap felkereste a Judenratot – megállapodtak a sofőrrel, hogy behajtás előtt mindig tankol, ők pedig leszívhatnak egy kicsit a benzinből. Az árja oldalról ciánkálit és cukrot csempésztek be. A koktélt vastag barna papírba burkolták és dobás közben meggyújtották. Megtanultak a tankokra és a katonák sisakjára célozni vele. Elektromos aknákat is készítettek, és megerősített cement és gerendák segítségével a gettó bejáratai alá rejtették őket.
A ŻOB hivatalosan is átvette a gettó irányítását a Judenrattól, és ahogy Zivia írta, immár „a kormány” szerepében lépett fel. Zivia kedélyesen felidézte, hogy egyszer hozzájuk fordult egy zsidó, mert kaszinót akart nyitni a gettóban.
A pékek is segítettek. A cipészek pisztolytáskát készítette, addig ugyanis a harcosok kötéllel rögzítették a puskájukat. A szervezet megtisztította a gettót a kollaboránsoktól és az informátoroktól, és pénzt is gyűjtött.
Zivia beszámolója szerint több millió złotyt emésztett fel a több száz harcos felfegyverzése.
Bár korábban óvatosságra biztatott, most az amerikai Joint Distribution Committee is jelentős összegekkel járult hozzá az ügyhöz. Az új tagok toborzása mellett Ziviát megbízták az adományszerzéssel foglalkozó pénzügyi bizottság vezetésével. Amikor ez nem bizonyult elégségesnek, adókat vetettek ki, először a Judenratra, majd a gettó bankjára is, amelyet a lengyel rendőrség őrzött. „Egy szép napon – írta – besétáltunk a bankba, pisztolyt szegeztünk rájuk, és minden pénzt elvittünk.” A ŻOB adót vetett ki a gazdag zsidókra, különösen azokra, akik kapcsolatban álltak a németekkel. Üzenetekkel bombázták őket, amelyekben pénzt követeltek, tárgyaltak, családtagokat ejtettek túszul és felfegyverzett harcosokat (lengyelnek álcázva, hogy fenyegetőbbnek tűnjenek, mint zsidó sorstársként) küldtek az otthonukba, de a legeredményesebbnek a saját börtönük létrehozása bizonyult. Itt tartották fogva a pénzüket korrupt forrásból szerző vagyonos zsidókat, amíg azok (vagy többnyire a családjuk) hajlandóak voltak fizetni.
