A nyilvánosság kelepcéi protokollkönyv. Azoknak az embereknek biztosít támpontokat, akiknek a mindennapjait a nyilvános szereplés tölti ki. Legyen a könyv olvasója politikus, intézményvezető, sajtós, az online tér szereplője, vagy csupán a téma megszállottja, a kötet olyan fogásokra tanít, amelyeket érdemes alaposan elsajátítani.
Görög Ibolya protokollszakértő, évekig a Miniszterelnöki Hivatal protokollfőnöke volt, tanít és járványmentes időkben rendszeresen tart előadásokat. Könyve a közéleti szereplők megkerülhetetlen műve, záródarabja a szerző előző tanácsadó könyveinek (Protokoll - az életem, Mindennapi maceráink). A nyilvánosság kelepcéi először közel húsz évvel ezelőtt, 2004-ben jelent meg. Azóta számos változás történt a média, a cégkommunikáció, a politika világában, és elképesztő mértékben bővült az online jelenlét és megjelenés. Az előző kiadáshoz képest a kötet az Online protokoll című fejezettel bővült.
Görög Ibolya: A nyilvánosság kelepcéi (részlet)
- Privát közszereplés
„Kezdetben volt az Ige. Aztán jött a frázis.”
(Stanisław Lec)
Aki közszereplő, kisebb-nagyobb körben ismertté válik. Tudják róla, hogy ezt vagy azt tett, írt, mondott, látták a tévében, valaki a rádióban is hallotta, meg legutóbb fel is szólalt egy fórumon. Nem lehet semmit tenni – ez szerves velejárója a közszereplésnek. (Van, aki épp ezért csinálja, lásd a villalakó – reality show – „hősök” tömkelegét.)
Nagyon sokszor az ismert személyiséggé, közszereplővé vált emberek attól szenvednek, hogy megéltek, mondjuk, negyven-negyvenöt évet úgy, hogy tanultak, dolgoztak, aztán a karrierjük csúcsa felé érve mind többen köszöntek rájuk, mind többen néztek utánuk az utcán.
Tudomásul kell venni, ez ezzel jár.
Ha valaki nagyon nem szereti az ilyesmit, szeretne magánember maradni a piacon is, akkor ne vállaljon közszereplést! A televízió képernyője a legerősebb eszköz ebben. Akit többször lát pár millió ember – hamar közismert lesz. Miből derül ki, hogy felismertek? Legtöbbször nem szólítanak meg az utcán, de az illető arckifejezéséből, mosolyából nyilvánvaló, hogy tudja, kik vagyunk. Vagy legalábbis felismer, ha nem is tudja, hova tegyen. Ilyenkor a szemünkkel mi is mosolyogjunk vissza, de a lépteinket meggyorsíthatjuk. Ha megszólítanak is bennünket, nehezebb a dolog. Nem szabad soha sértőn, durván, sietve lerázni az illetőt, hiszen neki fogalma sincs, mennyire terhes, fárasztó az, ha például valaki folyton-folyvást megfogja a karunkat. Álljunk meg, nézzünk rá, ha kell, fogjunk kezet, de a lábfejünk maradjon menetirányban – ebből tudat alatt megérzi, hogy mennénk már. Ha nincs még ennyi időnk sem, mosolyogjunk rá, esetleg érintsük meg a vállát, hogy: „Ne haragudjon, de most borzasztóan sietek, összefutunk még, jó?” – és már ott sem vagyunk.
A népszerűség haszna és átka
Felismertek?
Boltban, piacon próbáljunk eleve úgy közlekedni, hogy a szemünkkel az árukat pásztázzuk. Amikor az emberek nem kapják el a pillantásunkat, ha nem tudnak szemkontaktust teremteni velünk, akkor (jobb esetben) nem is szólítanak meg. Az eladó – ha felismer – biztosan mond pár szót, lendületesen kezet nyújt a pult fölött, vele elbeszélgethetünk. Nagyon jó módszer, ha röviden válaszolunk, majd azonnal felteszünk egy semleges kérdést, mondjuk: „Friss a disznósajt, kedves?”
Zárt helyen, például vonaton, repülőn, orvosi váróban nehezebb a dolog, itt ugyanis nem tudunk semmilyen indokkal elsétálni. Így gyorsan és röviden válaszoljunk a hozzánk intézett kérdésre, és iparkodjunk mi is feltenni a beszélgetőpartnerünknek egy róla szóló kifejtő kérdést: „És a néni miért utazik Szegedre?” Ha jól sikerül a dolog, akkor hosszan – mindig kisebb kérdéseket közbevetve –, végig ő fog beszélni. Ezáltal nagyon megkedvel bennünket, ráadásul nem is tudott meg rólunk semmit. Ha nem akarunk szóba elegyedni senkivel, mélyedjünk a könyvünkbe!
Az újság nem jó, mert amikor az ember lapozni igyekszik a nagy, zörgő oldalakat, akkor megszólíthatóvá válik.
A könyv a tuti.
Ha nagyon ismert valaki, de próbál rejtőzködni – például ménkű nagy napszemüveget visel az esti órákban –, annál feltűnőbb lesz. Ez különösen színészekre, tévés személyiségekre jellemző. Szerintem az ő esetükben elég lenne, ha csak nem sminkelnék magukat – már ettől alig lennének felismerhetőek.
Mit tudunk tenni, ha valaki megszólít, és nem a nevünket mondja?
Amennyiben számunkra elfogadható embert takaró nevet ragaszt ránk, ám legyen, köszönés, „Jó napot kívánok!”, és menjünk arrébb! Csak akkor tiltakozzunk, ha sértő a csere. Mert ha ő eltévesztette, és mi – óhatatlanul is – kioktatóan a saját nevünket mondjuk, zavarba jön az illető, és elképzelhető, hogy rádöbbenünk: bennünket viszont nem ismer! Ha összekever, hát összekever. Hamarabb szabadulunk. Néha nem ártana, ha tudnák, ki is ön, kedves közszereplő. Néha szeretne valami kis protekciót, szebb szőlőt, udvariasabb pincért, apróságokat. De nem – az illető az istennek sem tudja, hogy kivel találkozott. Biztos benne, hogy egyébként ismernie kellene önt? Egyszer benne volt a tévében, amikor a riporter egy popénekest faggatott a Váci utcában, ön pont ott állt kicsit balra a kirakat előtt?
Hiába, ez még nem a világhírnév.
A politikai közszereplők és a színészek rémálma, hogy egy-egy alakításukat nem mindenki tartja egyformán nagyszerűnek.
És akik így vélekednek, azok sokszor – pestiesen mondva – „beszólnak”, kicsi, de fullánkos, ráadásul humoros félmondatban kritizálnak, amitől oda lesz az önbecsülés. Ha valaki nyíltan önre támad, legjobb, ha üdvözli, és otthagyja. Esetleg megköszöni a bírálatot, és otthagyja. Amit nem tehet meg, hogy szintén „beszól”, elküldi a francba, és otthagyja. Rengetegen gyűjtik a Nagyemberek aláírásait. Nemes szenvedély, idővel értékes is lehet. Ám azt nem igazán látom be, miből gondolja mindenki, hogy még ha eddig nem gyűjtötte is, de felismer egy hírességet, akkor nyomban tülekedhet a szignójáért. Mindegy, mire – elhasznált papírszalvéta sarkára, a pólójára, kézfejére, újság szélére –, csak meglegyen. Azt hiszem, az embereket az hajtja, hogy valamilyen módon, valami indokkal testközelbe kerüljenek a nagyságokkal.
A közszereplőnek azt ajánlom, hogy azért akárhova ne írja alá a nevét. Önbecsülés is van a világon!
Akinek könyve jelenik meg, az a címoldalon (3. oldal), és ne az szennycímoldalon (1. oldal) vagy az előzéklapon dedikálja!
Külön tevékenység persze, ha a közszereplőnek muszáj mutatkoznia, kontaktálnia, feléleszteni és begyűjteni az emberek szimpátiáját. Erre tipikus példa a politikus és a választási harc.
Évről évre közönségesebb eszközöket vetnek be a politikai PR-szakemberek annak érdekében, hogy minél több szavazó érzelmeire tudjanak hatni.
Mikszáth idején elég volt a fellobogózott lovas hintó (mintha valaki ezt az ötletet a kilencvenes évek elején újra elővette volna…), a csapra vert söröshordó (ezt is egyre-másra használják, jóformán folyamatosan azóta is), a rézfúvós zenekar és a „birkaperkelt”. Ma már roadshow a módi, lovas hintó helyett a vonatkozó párt színeit viselő kamionok, ugyanezen színű széldzsekibe, mellénybe bújtatott, egyébként máskor mindig elegáns politikusok, zene, a politika szélvizén újra révbe jutni akaró öregedő popénekesek, tűzijáték, lufi… Nem meri senki abbahagyni, pedig biztos, hogy sok komoly gondolkodású embernek kinyílik a bicska a zsebében. De ha az én pártom abbahagyja, a másiké meg nem, az emberek mennek a lufi után… Biztos?!
Félelmetes manapság az önkényuralmak hangulatát idéző tömeggyűlések jelensége. Feltehetően óriási szervezés összeverbuválni több ezer embert (buszoztatás, ellátás, zászlók és transzparensek kiosztása stb.). Hátborzongatóan visszaköszön a Vezér nevének skandálása, az irányított taps vagy a lábbal dobogás. Ez volna a demokráciához vezető út? Nem csak a krónikus hatalombetegség szinten tartó adagja ez?
Feltétlenül szükséges, hogy a választásokon alapuló demokráciákban tudja a szavazó, kire voksol. Ismerje meg és fel, tudjon az ígéreteiről, az eddigi tetteiről! Való igaz, hogy ehhez „le kell menni” a nép közé, de nem csak abban a pár hónapban! Egy jó polgármester politikai érákat áthidalva évtizedekig elvezet egy várost, községet – az odavalósiak tudják, hogy amióta ő van, azóta lett járda, az óvodát se számolták fel, még a szúnyogirtást is megszerveztette. Bármikor lehet vele találkozni az utcán, kezet fog az emberekkel, érdeklődik a gondjaik iránt. Ez lenne az igazi – csak hát egy országgyűlési képviselőnek annyi a dolga (?), hogy a választóival még a fogadóóráin sem találkozik, oda is a titkárát, mit ne mondjak, a sameszét küldi el. Nem elég, képviselő urak, hölgyek, csak az ülésteremben szerepelni a tévéközvetítések idején – nagyobb ereje van a személyes kapcsolatnak.
Több polgármester fordult már hozzám bizalmasan azzal a kérdéssel, hogy az utcán kezet kell-e fogni, és kivel. Nem kell mindenkivel kezet fognia. A szembejövő ember arcáról látni, felismeri-e őt, tudja-e, hogy kicsoda. Ha igen, akkor vissza kell mosolyogni rá, és kezet lehet nyújtani neki. Még politikai harcok idején se takarja azonban ilyenkor be a megfogott kezet a másik kézfejével!
Ez a mozdulat akkor helyénvaló, ha beteget látogatunk, hiszen ez esetben így jelezzük, hogy óvjuk-védjük, politikusként azonban negédes pótcselekvés, nem bír jelentéssel. Ha járvány üti fel a fejét, vagy ha csak simán influenzás például, akkor nem is szabad kezet fognia, ilyenkor csupán barátságosan intsen! A szépségkirálynős-világbékés tenyérmozgatást nem ajánlom, hölgyeim! Nem kell mindenkinek előre köszönni, elég a nőknek és az időseknek, vagy ha valakit névről ismer. Utóbbi esetben nagyon jó, ha az illető nevét is mondja.
Jó mozdulat, ha a politikus kitép egy szál gyomot a járdaszegély mellől, vagy segít felemelni az úttest szélén egy babakocsi elejét – de ezt azért már csak tudja ő és a PR-osa! Igen.
Amikor valaki közszereplést vállal, tudomásul kell vennie, hogy foglalkoznak vele, tudják, hol nyaral, melyik étteremben és kikkel vacsorázik.
Minden gesztusát figyelik, értékelik, beszélnek róla.
A legkisebb hibáját is felnagyítják, keresik a kákán a csomót – na de kérem, ezt ő vállalta! Egyetlen módja van annak, hogy ezt kivédje: ne beszéljen a magánéletéről, s ha mégis megjelenik valami hír, ne reagáljon rá!
A legrosszabb, amikor ismert emberek – no jó, elismerem, nem komoly személyiségek, hanem perchősök, celebek – az egész világon belerokkannak abba a hajszába, hogy minél több lájkot gyűjtsenek. Mondjuk, nem igazán értem, miért jó ez. Vagyis értem – merthogy annál több rajongójuk lesz. Aztán valami gikszer után meg ugyanennyi ellenségük. A lájkvadászat őrületében nagyon sokszor megalázó pózokban, hibbant arckifejezéssel, túlfűtött szexualitást sugárzó módon jelennek meg a képeken, az emberi méltóság megőrzéséhez a legkisebb közük sincs.
Aztán vannak az influenszerek… (Nekem ez elsőre olyan volt, hogy na, biztosan ők terjesztik az influenzát.) A neten ezt a meghatározást találtam: „leginkább a közösségi médiában hírnevet szerzett tartalomalkotókra használják, akik népszerűségüknek köszönhetően befolyásolni képesek a követőiket akár véleményformálás, akár fogyasztói viselkedés tekintetében” (Wikipédia).
Vagyis ők az élő reklámok. Biztosan jól megfizetik őket, hiszen a személyiségüket adták el a táskáért, cipőért… Szegény szülők csak fogják a fejüket, mikor a kislányuk pont ugyanolyat akar, mint az influenszerinának van… A kínaiak meg legyártják… A legártalmasabb ebben még csak nem is ez. Hanem hogy sok kamasz – akár már tíz-tizenkét éves korától – átveszi ezt a fajta villogást, és a TikTokon meg egyéb oldalakon nyomja a szelfiket (a saját magáról különböző pózokban készített képeket), hogy minél több lájkja legyen. Hát nem tudom… A boltban azzal akar fizetni, vagy ettől jobb lesz a bizonyítványa? – Hm… Ez most öregasszonyos megjegyzés volt… De igenis féltem őket, mert ezek a képek, ha már egyszer felkerültek a netre, végleg fent maradnak, és sok visszaélésre, akár zsarolásra adnak alkalmat. És pár év után hiába szégyelli majd magát, aki feltette őket a világhálóra, akkor már nem lehet semmissé tenni ezt a dolgot.
