Egy közszereplőnek tudomásul kell vennie, hogy foglalkoznak vele

Egy közszereplőnek tudomásul kell vennie, hogy foglalkoznak vele

Könyves Magazin | 2021. március 18. |

A nyilvánosság kelepcéi protokollkönyv. Azoknak az embereknek biztosít támpontokat, akiknek a mindennapjait a nyilvános szereplés tölti ki. Legyen a könyv olvasója politikus, intézményvezető, sajtós, az online tér szereplője, vagy csupán a téma megszállottja, a kötet olyan fogásokra tanít, amelyeket érdemes alaposan elsajátítani.

Görög Ibolya
A nyilvánosság kelepcéi
Athenaeum Kiadó, 2021, 204 oldal
-

Görög Ibolya protokollszakértő, évekig a Miniszterelnöki Hivatal protokollfőnöke volt, tanít és járványmentes időkben rendszeresen tart előadásokat. Könyve a közéleti szereplők megkerülhetetlen műve, záródarabja a szerző előző tanácsadó könyveinek (Protokoll - az életem, Mindennapi maceráink). A nyilvánosság kelepcéi először közel húsz évvel ezelőtt, 2004-ben jelent meg. Azóta számos változás történt a média, a cégkommunikáció, a politika világában, és elképesztő mértékben bővült az online jelenlét és megjelenés. Az előző kiadáshoz képest a kötet az Online protokoll című fejezettel bővült.

Görög Ibolya: A nyilvánosság kelepcéi (részlet)

  1. Privát közszereplés

„Kezdetben volt az Ige. Aztán jött a frázis.”

(Stanisław Lec)

Aki közszereplő, kisebb-nagyobb körben ismertté válik. Tudják róla, hogy ezt vagy azt tett, írt, mondott, látták a tévében, valaki a rádióban is hallotta, meg legutóbb fel is szólalt egy fórumon. Nem lehet semmit tenni – ez szerves velejárója a közszereplésnek. (Van, aki épp ezért csinálja, lásd a villalakó – reality show – „hősök” tömkelegét.)

Nagyon sokszor az ismert személyiséggé, közszereplővé vált emberek attól szenvednek, hogy megéltek, mondjuk, negyven-negyvenöt évet úgy, hogy tanultak, dolgoztak, aztán a karrierjük csúcsa felé érve mind többen köszöntek rájuk, mind többen néztek utánuk az utcán.

Tudomásul kell venni, ez ezzel jár.

Ha valaki nagyon nem szereti az ilyesmit, szeretne magánember maradni a piacon is, akkor ne vállaljon közszereplést! A televízió képernyője a legerősebb eszköz ebben. Akit többször lát pár millió ember – hamar közismert lesz. Miből derül ki, hogy felismertek? Legtöbbször nem szólítanak meg az utcán, de az illető arckifejezéséből, mosolyából nyilvánvaló, hogy tudja, kik vagyunk. Vagy legalábbis felismer, ha nem is tudja, hova tegyen. Ilyenkor a szemünkkel mi is mosolyogjunk vissza, de a lépteinket meggyorsíthatjuk. Ha megszólítanak is bennünket, nehezebb a dolog. Nem szabad soha sértőn, durván, sietve lerázni az illetőt, hiszen neki fogalma sincs, mennyire terhes, fárasztó az, ha például valaki folyton-folyvást megfogja a karunkat. Álljunk meg, nézzünk rá, ha kell, fogjunk kezet, de a lábfejünk maradjon menetirányban – ebből tudat alatt megérzi, hogy mennénk már. Ha nincs még ennyi időnk sem, mosolyogjunk rá, esetleg érintsük meg a vállát, hogy: „Ne haragudjon, de most borzasztóan sietek, összefutunk még, jó?” – és már ott sem vagyunk.

A népszerűség haszna és átka

Felismertek?

Boltban, piacon próbáljunk eleve úgy közlekedni, hogy a szemünkkel az árukat pásztázzuk. Amikor az emberek nem kapják el a pillantásunkat, ha nem tudnak szemkontaktust teremteni velünk, akkor (jobb esetben) nem is szólítanak meg. Az eladó – ha felismer – biztosan mond pár szót, lendületesen kezet nyújt a pult fölött, vele elbeszélgethetünk. Nagyon jó módszer, ha röviden válaszolunk, majd azonnal felteszünk egy semleges kérdést, mondjuk: „Friss a disznósajt, kedves?”

Zárt helyen, például vonaton, repülőn, orvosi váróban nehezebb a dolog, itt ugyanis nem tudunk semmilyen indokkal elsétálni. Így gyorsan és röviden válaszoljunk a hozzánk intézett kérdésre,  és iparkodjunk mi is feltenni a beszélgetőpartnerünknek egy róla szóló kifejtő kérdést: „És a néni miért utazik Szegedre?” Ha jól sikerül a dolog, akkor hosszan – mindig kisebb kérdéseket közbevetve –, végig ő fog beszélni. Ezáltal nagyon megkedvel bennünket, ráadásul nem is tudott meg rólunk semmit. Ha nem akarunk szóba elegyedni senkivel, mélyedjünk a könyvünkbe!

Az újság nem jó, mert amikor az ember lapozni igyekszik a nagy, zörgő oldalakat, akkor megszólíthatóvá válik.

A könyv a tuti.

Ha nagyon ismert valaki, de próbál rejtőzködni – például ménkű nagy napszemüveget visel az esti órákban –, annál feltűnőbb lesz. Ez különösen színészekre, tévés személyiségekre jellemző. Szerintem az ő esetükben elég lenne, ha csak nem sminkelnék magukat – már ettől alig lennének felismerhetőek.

Mit tudunk tenni, ha valaki megszólít, és nem a nevünket mondja?

Amennyiben számunkra elfogadható embert takaró nevet ragaszt ránk, ám legyen, köszönés, „Jó napot kívánok!”, és menjünk arrébb! Csak akkor tiltakozzunk, ha sértő a csere. Mert ha ő eltévesztette, és mi – óhatatlanul is – kioktatóan a saját nevünket mondjuk, zavarba jön az illető, és elképzelhető, hogy rádöbbenünk: bennünket viszont nem ismer! Ha összekever, hát összekever. Hamarabb szabadulunk. Néha nem ártana, ha tudnák, ki is ön, kedves közszereplő. Néha szeretne valami kis protekciót, szebb szőlőt, udvariasabb pincért, apróságokat. De nem – az illető az istennek sem tudja, hogy kivel találkozott. Biztos benne, hogy egyébként ismernie kellene önt? Egyszer benne volt a tévében, amikor a riporter egy popénekest faggatott a Váci utcában, ön pont ott állt kicsit balra a kirakat előtt?

Hiába, ez még nem a világhírnév.

A politikai közszereplők és a színészek rémálma, hogy egy-egy alakításukat nem mindenki tartja egyformán nagyszerűnek.

És akik így vélekednek, azok sokszor – pestiesen mondva – „beszólnak”, kicsi, de fullánkos, ráadásul humoros félmondatban kritizálnak, amitől oda lesz az önbecsülés. Ha valaki nyíltan önre támad, legjobb, ha üdvözli, és otthagyja. Esetleg megköszöni a bírálatot, és otthagyja. Amit nem tehet meg, hogy szintén „beszól”, elküldi a francba, és otthagyja. Rengetegen gyűjtik a Nagyemberek aláírásait. Nemes szenvedély, idővel értékes is lehet. Ám azt nem igazán látom be, miből gondolja mindenki, hogy még ha eddig nem gyűjtötte is, de felismer egy hírességet, akkor nyomban tülekedhet a szignójáért. Mindegy, mire – elhasznált papírszalvéta sarkára, a pólójára, kézfejére, újság szélére –, csak meglegyen. Azt hiszem, az embereket az hajtja, hogy valamilyen módon, valami indokkal testközelbe kerüljenek a nagyságokkal.

A közszereplőnek azt ajánlom, hogy azért akárhova ne írja alá a nevét. Önbecsülés is van a világon!

Akinek könyve jelenik meg, az a címoldalon (3. oldal), és ne az szennycímoldalon (1. oldal) vagy az előzéklapon dedikálja!

Külön tevékenység persze, ha a közszereplőnek muszáj mutatkoznia, kontaktálnia, feléleszteni és begyűjteni az emberek szimpátiáját. Erre tipikus példa a politikus és a választási harc.

Évről évre közönségesebb eszközöket vetnek be a politikai PR-szakemberek annak érdekében, hogy minél több szavazó érzelmeire tudjanak hatni.

Mikszáth idején elég volt a fellobogózott lovas hintó (mintha valaki ezt az ötletet a kilencvenes évek elején újra elővette volna…), a csapra vert söröshordó (ezt is egyre-másra használják, jóformán folyamatosan azóta is), a rézfúvós zenekar és a „birkaperkelt”. Ma már roadshow a módi, lovas hintó helyett a vonatkozó párt színeit viselő kamionok, ugyanezen színű széldzsekibe, mellénybe bújtatott, egyébként máskor mindig elegáns politikusok, zene, a politika szélvizén újra révbe jutni akaró öregedő popénekesek, tűzijáték, lufi… Nem meri senki abbahagyni, pedig biztos, hogy sok komoly gondolkodású embernek kinyílik a bicska a zsebében. De ha az én pártom abbahagyja, a másiké meg nem, az emberek mennek a lufi után… Biztos?!

Félelmetes manapság az önkényuralmak hangulatát idéző tömeggyűlések jelensége. Feltehetően óriási szervezés összeverbuválni több ezer embert (buszoztatás, ellátás, zászlók és transzparensek kiosztása stb.). Hátborzongatóan visszaköszön a Vezér nevének skandálása, az irányított taps vagy a lábbal dobogás. Ez volna a demokráciához vezető út? Nem csak a krónikus hatalombetegség szinten tartó adagja ez?

Feltétlenül szükséges, hogy a választásokon alapuló demokráciákban tudja a szavazó, kire voksol. Ismerje meg és fel, tudjon az ígéreteiről, az eddigi tetteiről! Való igaz, hogy ehhez „le kell menni” a nép közé, de nem csak abban a pár hónapban! Egy jó polgármester politikai érákat áthidalva évtizedekig elvezet egy várost, községet – az odavalósiak tudják, hogy amióta ő van, azóta lett járda, az óvodát se számolták fel, még a szúnyogirtást is megszerveztette. Bármikor lehet vele találkozni az utcán, kezet fog az emberekkel, érdeklődik a gondjaik iránt. Ez lenne az igazi – csak hát egy országgyűlési képviselőnek annyi a dolga (?), hogy a választóival még a fogadóóráin sem találkozik, oda is a titkárát, mit ne mondjak, a sameszét küldi el. Nem elég, képviselő urak, hölgyek, csak az ülésteremben szerepelni a tévéközvetítések idején – nagyobb ereje van a személyes kapcsolatnak.

Több polgármester fordult már hozzám bizalmasan azzal a kérdéssel, hogy az utcán kezet kell-e fogni, és kivel. Nem kell mindenkivel kezet fognia. A szembejövő ember arcáról látni, felismeri-e őt, tudja-e, hogy kicsoda. Ha igen, akkor vissza kell mosolyogni rá, és kezet lehet nyújtani neki. Még politikai harcok idején se takarja azonban ilyenkor be a megfogott kezet a másik kézfejével!

Ez a mozdulat akkor helyénvaló, ha beteget látogatunk, hiszen ez esetben így jelezzük, hogy óvjuk-védjük, politikusként azonban negédes pótcselekvés, nem bír jelentéssel. Ha járvány üti fel a fejét, vagy ha csak simán influenzás például, akkor nem is szabad kezet fognia, ilyenkor csupán barátságosan intsen! A szépségkirálynős-világbékés tenyérmozgatást nem ajánlom, hölgyeim! Nem kell mindenkinek előre köszönni, elég a nőknek és az időseknek, vagy ha valakit névről ismer. Utóbbi esetben nagyon jó, ha az illető nevét is mondja.

Jó mozdulat, ha a politikus kitép egy szál gyomot a járdaszegély mellől, vagy segít felemelni az úttest szélén egy babakocsi elejét – de ezt azért már csak tudja ő és a PR-osa! Igen.

Amikor valaki közszereplést vállal, tudomásul kell vennie, hogy foglalkoznak vele, tudják, hol nyaral, melyik étteremben és kikkel vacsorázik.

Minden gesztusát figyelik, értékelik, beszélnek róla.

A legkisebb hibáját is felnagyítják, keresik a kákán a csomót – na de kérem, ezt ő vállalta! Egyetlen módja van annak, hogy ezt kivédje: ne beszéljen a magánéletéről, s ha mégis megjelenik valami hír, ne reagáljon rá!

A legrosszabb, amikor ismert emberek – no jó, elismerem, nem komoly személyiségek, hanem perchősök, celebek – az egész világon belerokkannak abba a hajszába, hogy minél több lájkot gyűjtsenek. Mondjuk, nem igazán értem, miért jó ez. Vagyis értem – merthogy annál több rajongójuk lesz. Aztán valami gikszer után meg ugyanennyi ellenségük. A lájkvadászat őrületében nagyon sokszor megalázó pózokban, hibbant arckifejezéssel, túlfűtött szexualitást sugárzó módon jelennek meg a képeken, az emberi méltóság megőrzéséhez a legkisebb közük sincs.

Aztán vannak az influenszerek… (Nekem ez elsőre olyan volt, hogy na, biztosan ők terjesztik az influenzát.) A neten ezt a meghatározást találtam: „leginkább a közösségi médiában hírnevet szerzett tartalomalkotókra használják, akik népszerűségüknek köszönhetően befolyásolni képesek a követőiket akár véleményformálás, akár fogyasztói viselkedés tekintetében” (Wikipédia).

Vagyis ők az élő reklámok. Biztosan jól megfizetik őket, hiszen a személyiségüket adták el a táskáért, cipőért… Szegény szülők csak fogják a fejüket, mikor a kislányuk pont ugyanolyat akar, mint az influenszerinának van… A kínaiak meg legyártják… A legártalmasabb ebben még csak nem is ez. Hanem hogy sok kamasz – akár már tíz-tizenkét éves korától – átveszi ezt a fajta villogást, és a TikTokon meg egyéb oldalakon nyomja a szelfiket (a saját magáról különböző pózokban készített képeket), hogy minél több lájkja legyen. Hát nem tudom… A boltban azzal akar fizetni, vagy ettől jobb lesz a bizonyítványa? – Hm… Ez most öregasszonyos megjegyzés volt… De igenis féltem őket, mert ezek a képek, ha már egyszer felkerültek a netre, végleg fent maradnak, és sok visszaélésre, akár zsarolásra adnak alkalmat. És pár év után hiába szégyelli majd magát, aki feltette őket a világhálóra, akkor már nem lehet semmissé tenni ezt a dolgot.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A női titkosügynököket futárként és rádiósként vetették be a második világháborúban

Pam Jenoff regénye, az Elvesztek Párizsban a második világháborúban tevékenykedő női titkos ügynökök sorsát mutatja be.Olvass bele!

...
Beleolvasó

Mick Jagger Puszta koktélt szlopál, avagy bécsi töltött káposzta gördülő kövekkel

Rézi a páczban című kötetből megkaptuk azt a részt, amelybenMick Jagger megkóstolta a pusztakoktélt. Jó szórakozást!

...
Beleolvasó

Oravecz Imre azután kezdett el naplót írni, hogy kicsúszott a lába alól a talaj

A Kedves John. Levelek Kaliforniába egyszerre önéletrajzi vallomás és a rendszerváltozás korrajza. Olvass bele!

Hírek
...
Alkotótárs

Mastercard® Alkotótárs: új alkotói ösztöndíj indul el

...
Hírek

Ottlik-másolattal és fantasztikus családi fotókkal érkezik az Esterházy-különszám!

...
Hírek

Nádas Péter, JK Rowling és Thom Yorke másokkal együtt írt Putyinnak levelet

...
Hírek

Meghalt Lengyel Anna dramaturg, aki néven nevezte a gyilkosát

...
Beleolvasó

Törőcsik Mari jelenlétének olyan ereje volt, amitől mindenki rá figyelt

...
Hírek

Meghalt Törőcsik Mari

...
Hírek

Törőcsik és Pilinszky - Csak úgy lettek egymás életében

...
Hírek

Szabó T. Anna: “Ezért az örömért vagyunk a világon, ezért az egymásranevetős, önátadó bizalomért”

...
Hírek

Már biztos, hogy fájdalmas véget ér a várva várt Dűne-film 

Még több olvasnivaló
...
Kritika

James Patterson és J.D. Barker első közös krimijükben rögtön bevágják az olvasót a mélyvízbe

A madártollas gyilkosságokban a nyomok minduntalan egyfelé mutatnak, és a mocskos kis titkok szép lassan mind napvilágra kerülnek.

...
Nagy

Királynak lenni sosem volt életbiztosítás

Király! – A magyar uralkodók véresen komoly históriája címmel írt könyvet a magyar királyokról Benedek Szabolcs. Interjúnkban szóba került az uralkodással járó kockázat, a nők szerepe és a Trónok harca, és kiderült az is, vajon melyik királyunkat mellőzi az utókor emlékezete.

...
Nagy

A pandémia alatt csak a pandémiáról lehet írni?

Milyen lesz az életünk, ha egyszer vége lesz a pandémiának? Mennyire lesz hangsúlyos a vírus és a karantén témája az irodalomban később? Ezeket a kérdéseket járták körbe a Dekameron-projekt című novelláskötet bemutatóján. 

...
Kritika

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

Kína egyik legismertebb kortárs írójának könyve egy kínai parasztember tragédiákkal teli életének bemutatása. Az Élni az elmúlt idő, a vissza nem térő ifjúság, az elherdált lehetőségek, az elveszített családtagok, a keserves tapasztalatok derűs, belenyugvó, mégis torokszorító összegzése.

...
Nagy

Simon Stålenhag: A technológia a túlélés eszköze lehet, de meg is ölhet minket

Kérdeztük a műveiben fellelhető gyerekkori emlékekről, arról, hogy lehet valami egyszerre retro és futurisztikus, hogyan kapcsolódik könyve az E.T-hez és azt is megtudhatjuk, szerinte mi kell ahhoz, hogy megbirkózzunk a klímaváltozással. Interjú.

...
Nagy

Sorsválasztás az irodalomban – Könyves válaszok Popper gondolataira

Az életünk determináltságát, az irányításban nekünk jutó részt vizsgálta Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című könyve, a témában ugyanakkor rengeteg szépirodalmi mű is íródott, ezek közül mutatunk meg most párat!

A hét könyve
Kritika
Az undor kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában
...
Nagy

Tíz éve tudtuk meg, hogy közeleg a Tél

Tíz éve indult világhódító útjára a Trónok harca, így az évforduló alkalmából számba vettük, mi mindent ért el a sorozat, és miben maradt a rajongói adósa.

Polc

Egy könyv azokról, akik a náci Németországban "úsztak az árral"

...

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

...

Lydia Davis a hétköznapi sodródásban is meglátja a rendet

...

A rinocérosz szédítően idegen, viszont szórakoztató

...
Film / Színház / Muzsika
...
Nagy

Irodalmi teázás az Örkény Színház színészeivel

...
Nagy

10+1 kötelező, amit meg tudsz nézni online színházban

...
Nagy

Margaret Atwood okosabb volt, mint bárki a Harvardon

...
Nagy

Németh László az életének minden csapását játékká alakította

120 évvel ezelőtt, 1901. április 18-án született Németh László, a Gyász, a Bűn, az Iszony és az Égető Eszter írója. Születésének évfordulóján pályájának öt érdekes aspektusára hívjuk fel a figyelmet. 

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Szabó T. Anna: “Ezért az örömért vagyunk a világon, ezért az egymásranevetős, önátadó bizalomért”

...
Benedek Márton

Az undor kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában

...
Babarczy Eszter

Babarczy Eszter: Tündérruha (22500 Ft)