„Miért levelek, és miért John? Azért levelek, mert amikor a nyolcvanas évek közepén harmadszorra is hazajöttem az Egyesült Államokból, olyan élmények foglalkoztattak, amelyek rögzítésére ez a közlésforma látszott legalkalmasabbnak. Johnnak meg azért John, mert ez volt kéznél, mert így hozta az élet. Azaz John létező személy, költő, tanár, értelmiségi, akit ismerek, akivel a valóságban is levelezek." Ezekkel a mondatokkal vezeti be Oravecz Imre eredetileg 1995-ben megjelent prózakötetét.
Az 1987 és 1995 között született irodalmi levelek voltaképpen bővített naplójegyzetek. Az írások egyszerre engednek bepillantást a költő magánéletébe: verseinek közvetett vagy stilizált személyességével szemben itt közelről látjuk az Amerika után idehaza nehezen boldoguló alkotót és apát. Írásaiban visszatér Kaliforniába, közben pedig rezignáltan veszi tudomásul és rögzíti a rendszerváltozás és az új politikai-társadalmi közeg ellentmondásait és problémáit.
Oravecz Imre: Kedves John (részlet)
Egy napló története
- április
Két hete jelent meg annak a munkámnak az utolsó darabja, amelyet első levelemben jobb híján versregénynek neveztem. Ezzel nagy kő esett le a szívemről. Nem befejezés ez a részlet, nem is utolsóul írtam, és a kéziratot is lezártam már régen. Mégis, úgy érzem, csak most értem igazán a vállalkozás végére. Kefelevonatban majd találkozom még vele, mielőtt könyv alakban is napvilágot lát. De már nem fogok annyit bíbelődni vele még egyszer, mint amikor fejezetenként kiadtam a kezemből.
És annak sem lesz többé értelme, hogy azon rágódjam, helyes-e, szabad-e ilyesmivel a nyilvánosság elé lépni.
Hiszen ez most már egyszer s mindenkorra megtörténtnek tekintendő. Még ha szakaszosan és különböző időszakos kiadványokban került is rá sor.
Amivel utólag így van az ember, ami ilyen teherként nehezedett a vállára, azzal két dolgot tehet. Vagy fátylat borít rá, és igyekszik minél előbb elfelejteni, mint egy rossz álmot. Vagy csak azért is még egyszer visszatekint rá, számot ad magának róla, hogyan, milyen körülmények közt jött létre az eredmény, az a valami, amit akár műnek is nevezhet, de ha igazán őszinte akar lenni, akkor kénytelen bevallani, hogy olykor hegyekéhez mérhető vajúdásához képest alighanem megint csak egy egér született. Én ez utóbbit választom. Itt és most. Annál is inkább, mert kapóra jön. Hiszen azzal, hogy pár, angolul megjelent fejezete kapcsán keletkezését firtatod, magad is ilyesmire ösztökélsz. Meg talán egyébként is, talán számodra is tanulságos lehet. Noha nem valószínű, hogy valaha is kerülsz enyémhez hasonló pácba.
Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle.
Irtózom mindenfajta kényszertől, még attól is, amelynek önként vetem alá magam. Ez mégis úgy kezdődött, mint holmi, asztalfióknak szánt vallomás, naplóként. Nem sokkal azután, hogy végleg kicsúszott a lábam alól a talaj. És legalább olyan spontán, ösztönös is volt, akár egy artikulálatlan üvöltés vagy egy jajkiáltás. Eleinte szinte csak a körül a jelenet körül forgott minden, amelyben senki nem tudja magát elképzelni, míg bele nem csöppent, utána pedig képtelen felfogni, hogy ő az, aki elvérzett benne. Azt a pillanatot próbáltam felidézni újra és újra, amikor ott találtam, ahol találtam, akit találtam, és azzal, akivel, és úgy, ahogy, abban a félreérthetetlen helyzetben, amelyikben. Csak később tértem át a közvetlen előzményekre, eseményekre, mozzanatokra, amelyekből kinőhetett, és fogtam hozzá jeleket kutatni, összefüggéseket keresni, elemezni, érvelni, vádolni, védekezni vagy felmentést adni. És azt is csak később értettem meg, hogy ez a szokatlan, mondhatni, obskúrus foglalatosság mire való, hogy mi az értelme. Azt, hogy talán az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodom. Hogy lehet, hogy ezen múlik minden, a talpra állás, de talán még a puszta létem is.
És amikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát (mindig azzal írok), és mind gyakrabban öntöttem ki magamból, ami fojtogatott, ami kikívánkozott belőlem.
De sosem tüntettem fel a napot vagy az órát. És a tekintetben is szabálytalan voltam, hogy nem holmi vonalas vagy kockás füzetre bíztam titkomat. Közönséges írógéppapírt használtam, és inkább megszokásból, semmint a rend kedvéért, egy kiszolgált dossziéban tároltam a számozatlan lapokat. És jóformán át sem néztem újból, amit egyszer leírtam. Nem javítgattam. Ha megvolt, eltettem, és kész. Sokáig így, nyers állapotban maradt minden, ami a felszínre tört. Arra, hogy bármit újraolvassak vagy később még egyszer elővegyek, csak később kaptam rá, amikor az egyes lapok már reménytelenül összekeveredtek, és lehetetlen lett volna sorrendet felállítani, megállapítani, melyik keletkezett előbb, melyik utóbb. De műgondról akkor még szó sem volt. Emlékszem, legfeljebb csak szörnyülköztem közben, hogy ez mind, mind megtörtént és pont velem. Rájöttem viszont, hogy ennek az igénytelen rögtönzésnek is vannak bizonyos szabályai, amelyeket nem hagyhatok figyelmen kívül. Hogy vállalnom kell például a másik, a távol lévő fél képviseletét is, és nem lehetek részrehajló. Mert ha az vagyok, becsapom magam. És ezenközben ráeszméltem arra is, hogy ha meg akarok érteni valamit is, ha hű akarok maradni a tényekhez, olykor kissé el is kell szakadnom tőlük. Olyan nézőpontra is szükség van, ahonnan több látszik és jobban.
De hogy én olyasmit csinálok, ami mások érdeklődésére is számot tarthat, amiből kisül valami általános, valami egyedi fölötti, ami több, mint ami, az meg sem fordult a fejemben.
Annyira személyesnek, érdektelennek, szeméremsértőnek, szürkének, unalmasnak, csak rám tartozónak véltem.
Ezért is tartottam titokban, ezért nem beszéltem róla senkinek. A közvetlenül érintett S.-et kivéve, aki nyomban valami inkvizíciófélére gyanakodott, és határozott nemtetszésének adott kifejezést. Csak H.-nak,a barátomnak mutattam meg némi habozás után, akinek adok a véleményére, és akinek Chesterton-rajongásáról meséltem neked tavaly egyszer. Ha jól emlékszem, a ferences rendnek Mexikóban játszott szerepe kapcsán, ahova végül is vízumbonyodalmak miatt nem mentem át, hanem csak sóvár pillantásokat vetettem a 8-as államközi autópályáról a határ túloldalán elterülő titokzatos, hamuszínű hegyekre, amikor első anza-borregói kiruccanásunkról némi kerülővel Ocotillón keresztül mentünk haza. H.-t szemlátomást megdöbbentette, amit olvasott, de folytatásra buzdított. És valami olyasmit mondott, hogy ez több, mint dokumentum, talán már éppen a várva várt kedvező fordulat előjele, mert szerinte a nehezén már túl vagyok.
