Trudy első volt a nők között, aki átúszta a La Manche csatornát, két órával megdöntve az addigi - egy férfi által felállított - rekordot. Miután visszatért Amerikába Trudy egy csapásra a világ leghíresebb nőjévé vált - majd éppilyen gyorsan el is tűnt a nyilvánosság elől. A dühöngő húszas évek díszletei között játszódó könyv Ederle drámai és inspiráló történetét meséli el: hogyan küzdött egy olyan célért, amelynek elérését mindenki lehetetlennek tartotta, és milyen árat fizetett érte. Abban a pillanatban, amikor Trudy a Csatorna meghódítása után kilépett a szárazföldre, évszázadok sztereotípiáit rombolta le. A nők eljövendő generációinak mutatott utat. Ederle varázslatos és gyakran félreértett személyiség volt, akinek a történetét nagyrészt elfelejtették. Glenn Stout kimerítő kutatásának hála a világklasszis úszónő alakja újra megelevenedhet e könyv lapjain.
Glenn Stout: Lány a hullámok hátán - Trudy Ederle, az első nő, aki átúszta a Csatornát
Prológus
The Times, 1926. augusztus 7.
La Manche csatorna, északi szélesség 51° 09', nyugati hosszúság 1° 26', körülbelül négy kilométerre észak-északkeletre a nagy-britanniai Kingsdown Beachtől, francia nyári időszámítás szerint 17:30, 1926. augusztus 6.
Már majdnem tizenkét órája van a vízben. A Franciaország és Anglia közötti csatorna tajtékja testét fel-le, előrehátra, tótágast és oldalra dobálja. A doveri fehér sziklák mindössze néhány kilométerre magasodnak előtte a horizonton a gyérülő fényben, és Cap Gris-Nez-t, azt a sziklaszirtet, ahol Franciaországban a vízbe lépett, már majdnem több mint harminckét kilométerrel és egy fél nappal hagyta maga mögött.
A víz hőmérséklete épp hogy meghaladja a 15 és fél fokot, nem melegebb a környező levegőnél.
Esik az eső, és a fehér sapkás hullámok majd két méter magasak: minden lökésnél nagyot dobnak rajta. Az erős szél arcába fújja a vízpermetet a hullámok csúcsáról.
Trudy Ederle azonban szinte észre sem veszi ezt. Már nem. Minden pillanat, minden lélegzet, minden kartempó és rúgás egyforma. Tizenkilenc éves, és egy – szinte botrányos – kétrészes selyem fürdőruhát visel. Juhfaggyú és petróleumzselé borítja, rövidre nyírt vörösesbarna hajára szűk úszósapkát húzott. Borostyánszínű úszószemüveg védi a szemét a sós víztől. Számára a tenger nem palaszürke, amilyennek felülről látszik, nem zöld, nem is kék. A szemüvegén át csodás aranyló okkersárga.
Hajnal óta úszik, először huszonnyolc tempóval percenként, most, majdnem tizenkét órával később kicsit lassabban – huszonkettővel vagy huszonnéggyel: egy új kartempóval, amit amerikai tempó néven ismernek.
Ezzel a technikával még soha senki nem szelte át a La Manche csatornát.
Az emberiség történelme során mindössze öt férfi teljesítette ezt a távot. Nő még sosem úszta át a Csatornát, és csak néhányan próbálkoztak vele. Azonban a világ több mint egy éve követi Trudy küzdelmét; először végigkísérték a bukását, és most, a mai napon a sikerében reménykednek. Ha átjut, ő lesz a világ legelismertebb és leghíresebb nője. Ederleék highlandsi nyaralójától kezdve New Jersey-n és a washingtoni Fehér Házon át a londoni Lloyd’s-ig, ahol a bukmékerek kevés esélyt adnak a sikerének, mindenki a rádióra tapad, az újságokat böngészi és drukkol.
Trudy megragadta a képzeletüket. És ha győz, a szívüket is elnyeri.
Trudy nem gondol minderre, mert az efféle gondolatok már órákkal ezelőtt eltűntek a tudatából. Most nincs más, mint a lélegzetvételek tagolta jelen. Minden negyedik csapás után oldalra billenti a fejét, szájon át mély levegőt vesz, majd lassan kifújja az orrán át. Nézi az arca előtt táncoló buborékokat: mintha egy alatta úszó, idegen lényhez tartoznának, amely épp látótávolságon kívül esik, valahogy mégis sikerül megülnie.
Csend van, de nincs teljes némaság. A tenger fojtott zajokat hallat, és a lány nem tudja megkülönböztetni a vízbe csobbanó karjának hangját attól, amikor maga a tenger csapódik a testének, vagy amikor a hullámok ütköznek, omlanak önmagukba, és ágaskodnak fel újra. Félig bent van a vízben, félig kint, a feje felett egy kósza sirály vijjog.
Keresztültör a habokon, miközben hullámok és áramlatok ostromolják. Két hajó követi, motoros járművek, az egyik méterekkel mögötte a jobb oldalon, a másik távolabb. Mindkettő nehezen tartja szemmel a hullámok között sikló, emelkedő és alábukó lányt. A motorok halk moraja bársonyosan terjed a vízen, ugyanolyan természetes és hangtalan, mint a saját szívverése.
Az egyik hajón az apja, a testvére, Meg, a szellemírója, Julia, valamint trénere és edzője, Bill Burgess utazik. Burgess, aki azon öt férfi egyike, aki már átúszta a Csatornát.
A második hajó viszi a sajtósokat, esőkabátba burkolódzó riportereket, akik jegyzettömbökre körmölnek és a kormányosfülkében üzeneteket gépelnek, amelyeket rádión küldenek ki a partra. A döntő pillanatra várnak: amikor átér. Röviddel a cél előtt Trudy-t kihúzzák a vízből, vagy, amint attól néhányan tartanak, elveszti az eszméletét, és örökre elnyelik a hullámok.
Történjék bármi – siker, bukás vagy tragédia –, az másnap reggel szalagcím lesz.
Trudy Ederle vagy hősnővé válik, vagy szánni való teremtéssé, akit közel minden férfi, nő és gyermek ismer, aki újságot olvas.
A lány nem gondol minderre. A gondolatai lelassultak, mindent csak érez, tapint, ízlel, lát és hall. Valahogy távolról érzékeli a valóságot, felfogja az érzeteket, és úgy halad előre, mintha egy művész lenne, aki modelljét tanulmányozza, s nem érzékeli az időt. Ő maga a modell is, hiszen a tudata elzárta a saját testétől. Csupán egy néző, aki mélyen belülről les ki, és csak a következő csapásra, a következő lélegzetre koncentrál.
Kimerült, de nem fáradt. Fázik, de nem érzi a hideget. Milyen különös! Az ajka cserepes és száraz, a combja és hónalja kidörzsölődött és ég, a füle gyulladt, a nyelve duzzadt a sós víztől. A végtagjai zsibbadtak, a lábfeje és a lába magától rúg. De legbelül meleg, sőt ragyog, mélyen legbelül őrzi a szikrát.
És sehol a világon nem lenne szívesebben. Még órák várnak rá, de ő kótyagosan, reménytelenül boldog. Azokon a ritka napokon, amikor nem homályosítja el a kilátást felhő vagy köd, ha az ember a franciaországi Cap Gris-Nez-ből Anglia felé néz, a La Manche csatorna legkeskenyebb pontján a part csábítóan közelinek tűnik.
A csillámló doveri sziklák vízszintes folyamként nyúlnak el a horizonton, mint egy tájkép: titánfehér folt egy leheletnyi kadmiumsárgával, az azúrkék tenger fölött. A Cap Gris-Nez magasából, ahol vadvirágok táncolnak a parti szélben, a víz a Csatorna közepén – telis-tele mindenféle alakú és méretű hajóval – megtévesztően nyugodtnak, sőt békésnek tetszhet. Átúszni az egyik partról a másikra leginkább akaraterő és kitartás kérdésének tűnik. Kétségtelenül nehéz feladatnak, amihez jelentős fegyelemre és kimagasló sportteljesítményre van szükség – de nem lehetetlennek.
Ám azok a tiszta napok, amikor a Csatorna átúszása megvalósíthatónak tűnik, nemcsak ritka, de valójában csupán kegyetlen illúzió.
Oka van annak, hogy sokkal-sokkal kevesebb ember úszta át a La Manche csatornát, mint ahányan megmászták a Mount Everestet.
Több mint háromezren álltak már a világ tetején, mióta Tendzing Norgaj és Sir Edmund Hillary először törtek a csúcsra 1953-ban, viszont csak körülbelül kilencszáz úszó – minden tíz kísérletezőből egy – úszta át a Csatornát.
A kellemes időjárás, ami miatt ez az út kivitelezhetőnek tűnik, ritkán tart sokáig. A körülmények percek alatt változhatnak, és változnak is. Egy olyan nap, amely lágy szellővel és ragyogó napsütéssel indul, olyan tomboló széllel fejeződik be, ami még manapság is hatalmas hajókat küld a partra, és a legtapasztaltabb tengerészeket is képes a halálba küldeni. A Csatorna vize még a nyár derekán, a ragyogó napsütésben is csontig hatolóan hideg, ritkán melegszik tizenöt fok fölé. A rossz időjárás a normális, nem a jó. A legtöbb napon a francia és az angol partvonal is ködfal és vastag felhők mögé rejtőzik. A part nemcsak a másik oldalról láthatatlan, de a legtöbb, az átjáróban haladó hajó számára is. A két part közelsége kevés megnyugvást ad.
