A Projekt résztvevőinek rendes munka és kényelmes, tiszta otthon jár – minden második hónapban. A köztes időszakokat viszont a város és a projekt szívét jelentő Pozitron börtönben, fegyencként kell tölteniük, házukat pedig frissen szabadult váltótársaik foglalják el, akikkel szigorúan tilos érintkezniük – erről a Megfigyelés gondoskodik. Elsőre nem tűnik túl nagy áldozatnak egy rendezett életért cserébe, ám amikor Charmaine a szabályokat áthágva szenvedélyes viszonyba kezd váltótársával, nyugtalanító események láncolata veszi kezdetét, s előbb-utóbb kénytelenek feltenni a kérdést, mi zajlik valójában Consilience és a börtön falai mögött.
Margaret Atwood 2015-ben írt disztópiájában a társadalmi felelősség és a közös túlélés problémái mellett előtérbe kerülnek az egyéni lét, legfőképpen a szenvedély kérdései: meddig mehet el az ember a másik birtoklásában anélkül, hogy elveszítené önmagát?
Margaret Atwood: Legvégül a szív
Mindketten korán ébrednek – már nyár van, a fény betűz a kocsi ablakán, túl világos van. Lehet, hogy függönyt kéne felrakni, gondolja magában Charmaine. Akkor tovább alhatnának, és nem lennének ilyen zsémbesek.
Tegnapi fánkot vesznek a legközelebbi plázában, duplacsokis mázzal, és porkávét kotyvasztanak a kocsiban a szivargyújtóra csatlakoztatható pohármelegítőjükkel, ami sokkal olcsóbb, mint a fánkozóban megvenni a kávét.
– Tisztára, mint egy piknik! – jegyzi meg Charmaine lelkes hangon, bár állott fánkot enni egy kocsiban, szemerkélő esőben nem igazán emlékeztet piknikre.
Stan végignézi az álláskereső oldalakat a feltöltőkártyás telefonjukon, de ettől lehangolódik – egyfolytában azt mondogatja, „semmi, bazmeg, semmi, bazmeg” –, úgyhogy Charmaine bedobja, menjenek kocogni. Régebben, amikor még megvolt a házuk, mindig ezt csinálták: korán kelés, kocogás reggeli előtt, aztán zuhany. Az ember olyan energikusnak, olyan tisztának érezte magát tőle. De Stan úgy néz rá, mint egy őrültre, és Charmaine is belátja, hogy butaság volna őrizetlenül hagyni a kocsit, benne az összes holmijukkal, ráadásul még kockázatos is lenne, hisz ki tudja, mi rejtőzik a bokrok között? Egyébként is, hol kocognának? Az utcákon, a bedeszkázott házak előtt? A parkok túl veszélyesek, tele vannak drogosokkal, ezt mindenki tudja.
– Kocogni, baszki. – Stan csak ennyit felel. Morcos és zsémbes, és ráférne egy hajvágás. Charmaine talán később majd be tudja csempészni a bárba, ahol dolgozik, egy törölközővel meg egy borotvával, hogy a férfivécében megmosakodhasson és megborotválkozhasson. Nem luxuskörülmények, de legalább még folyik a víz a csapból. Rozsdavörös, de még folyik.
A bár neve PixelPor. Tíz éve nyílt meg, amikor digitális minikonjunktúra zajlott errefelé – egy rakás interaktív startup és applikációfejlesztő indult el –, és az ott dolgozó kocka srácokat akarta becsalogatni olyan játékokkal, mint a csocsó, a biliárd és az online autóverseny. A falakon nagy lapostévék sorakoznak, egykor némafilmek peregtek rajtuk, menő háttér gyanánt, bár az egyik azóta elromlott, a többin pedig közönséges tévésorozatok mennek, mindegyik képernyőn más. Vannak okos beszélgetéseknek szánt kis sarkok és beugrók – Agytröszt, ennek a résznek ez volt a neve. A feliratok még most is kint vannak, bár valaki egy vonással Ágyat csinált az Agyból, mert két félig-meddig bentlakó prosti ott fogadja a kuncsaftokat. Miután a minikonjunktúrának vége lett, valami nagyokos letörte a LED-felirat első felét, a Pixelt, így most csak az áll ott: Por.
Ez a neve és ez a lényege, gondolja magában Charmaine: levakarhatatlan koszréteg borít mindent. A levegőben a szomszédos csirkesütöde avas olajszaga terjeng – a vendégek papírzacskóban hozzák át az ételt, és körbeadják. A csirkeszárny kicsit gusztustalan, de Charmaine sosem utasítja vissza, ha megkínálják vele.
Ez a hely sem maradhatna talpon, ha nem itt lenne a központja a helyi dílereknek – Charmaine ezt gyanítja, illetve tudja. Itt találkoznak az elosztóikkal és a vásárlóikkal – nem kell félniük a lebukástól, itt nem, már nem. Van pár lézengő alak, plusz a két prosti, vidám lányok, nem többek tizenkilencnél. Mindketten nagyon csinosak – az egyik szőke, a másiknak hosszú, sötét haja van. Sandi és Veronica, flitteres pólót viselnek, és forrónadrágot. Egyetemre jártak, mielőtt a környéken mindenki elveszítette a pénzét, ezt mondják.
Nem sokáig fogják húzni, Charmaine-nek ez a véleménye. Vagy megveri őket valaki, és lelépnek, vagy feladják, és drogozni kezdenek, ami a lelépés másik módja. Vagy rájuk mozdul egy strici, vagy egy nap egyszerűen csak belezuhannak egy lyukba a térben, és senki nem akar többé említést tenni róluk, mivel halottak lesznek. Csoda, hogy eddig nem következett be valamelyik. Charmaine legszívesebben elküldené őket, de ugyan hová mehetnének, és egyébként sincs semmi köze hozzá.
Amikor a két lány épp nem az Ágytrösztben tevékenykedik, a pultnál ücsörögnek, diétás üdítőt isznak, és Charmaine-nel fecsegnek. Sandi azt mesélte, csak addig dolgoznak prostiként, amíg rendes állást nem kapnak, Veronica pedig hozzátette: „szívok, mint a torkos borz”, és ezen mindketten nevettek. Sandi személyi edző szeretne lenni, Veronica pedig ápolónő. Úgy beszélnek ezekről a dolgokról, mintha egy nap valóban megvalósulnának. Charmaine nem tesz ellenvetést, mert Win nagyi mindig azt mondogatta, csodák márpedig vannak, például, amikor Charmaine odaköltözött hozzá – az egy igazi csoda volt!
Szóval, ki tudja? Sandi és Veronica párszor ott volt, amikor Stan érte jött a bárba, és kénytelen volt bemutatni őket egymásnak. Kint a kocsiban Stan meg is jegyezte, hogy „nem kéne ilyen jóban lenned azokkal a prostikkal”, mire Charmaine azt felelte, hogy ő nincs olyan jóban velük, de igazából aranyosak, mire Stan azt válaszolta, hogy aranyosak, a nagy szart, ami Charmaine véleménye szerint nem volt túl kedves megnyilvánulás. De ezt nem mondta ki hangosan.
Időnként kívülállók is betévednek, általában fiatal pasasok, katasztrófaturisták más, tehetősebb városokból, akik az olcsó örömöket keresve jönnek ide – ilyenkor Charmaine-nek figyelnie kell. Sok törzsvendéget ismer már, azok békén hagyják – tudják, hogy ő nem olyan, mint Sandi és Veronica, ő férjnél van –, és csakis egy új vendégnek jutna eszébe bepróbálkozni nála. A délutáni műszak az övé, ami elég eseménytelenül telik. Az esti jobb lenne a borravaló miatt, de Stan nem akarja, hogy olyankor dolgozzon, túl sok a kéjsóvár részeg, bár lehet, hogy be kell majd adnia a derekát, ha felkínálják neki a műszakot, mert már alig maradt készpénzük. Délutánonként csak ketten vannak Deirdre-vel, aki a PixelPor szebb napjaiból maradt itt – régen programozó volt, a karjára Moebius-szalag van tetoválva, a haját pedig még most is két kislányos copfban hordja, kémkölyök-kockalány stílusban. És ott van Brad is, aki rámordul a lármásabb vendégekre, ha szükséges.
Nézheti a tévéket, régi Elvis Presley-filmeket a hatvanas évekből, azok olyan megnyugtatóak; vagy délutáni szitkomokat, bár azok nem túl viccesek, a vígjátékok egyébként is olyan hidegek és szívtelenek, az emberi szomorúságból űznek gúnyt. Jobban kedveli a drámaibb műsorokat, ahol mindenkit elrabolnak, megerőszakolnak vagy sötét lyukba zárnak, és nem várják, hogy nevessen rajta a néző. Azt várják, hogy felzaklassa, mintha vele történne. A zaklatottság melegebb, otthonosabb érzés, nem olyan hűvös és távoli, mint kinevetni másokat.
