Rebecca. Samantha. Haley. Katie. Ashley. Ezek Nora O'Malley álnevei, amelyeket anyja aggat rá, amikor épp megzsarol és kifoszt egy bűnözőt. Mrs. O'Malley megtanít minden piszkos trükköt a lányának. Amikor azonban elveit feladva beleszeret egy célpontba, Nora megszökik tőle.
Öt évvel később Norának, immár "rendes lányként", úgy tűnik, mégis le kell porolnia a tudományát, mert egyszerre három gondja is akad:
- Az exe rajtakapta Norát a legjobb barátnőjével. Bár ők mindhárman jóban vannak, a srác nem tudott arról, hogy a volt csaja meg a mostani szeretik egymást.
- A trió egy bankban találkozik, hogy betegyék a pénzt, amit adományokból gyűjtöttek. Kész rémálom az egész, ráadásul még élesebb kanyart vehetnek a dolgok, mert...
- ...két pasas éppen ki akarja rabolni a bankot. Norát túszul ejtik, de fogalmuk sincs, kivel húztak ujjat.
Tess Sharpe az Egyesült Államokban él. A lányok, aki vagyok című regényéből Millie Bobby Brown főszereplésével a Netflix készít filmet.
Tess Sharpe: Lányok, aki vagyok (részlet)
28
11:04 (112 perce túsz)
1 öngyújtó, 3 üveg vodka, 1 olló, 2 széfkulcs
Terv #1: elvetve
Terv #2: folyamatban
– Casey – mondom. – Idejönnél?
Feláll, és bizonytalanul elindul felém.
– Tessék? – kérdezi.
– Néhány perc múlva be fognak jönni. Valószínűleg öszszekötözik a kezedet. Hagyd nekik! Ki fognak cserélni.
– Kicserélni? – Megremeg a hangja.
– Kikerülsz innen – magyarázom neki. – Hegesztőkészlet kell nekik, hogy odalent átvághassák a rácsokat. Kicserélik rád. Az alagsori kijáraton visznek ki, nem elöl. Ijesztő lesz, mert pajzsként fognak maguk elé tartani. Hagyjad! A lábadra figyelj, a lépéseidre. Ne tegyél hirtelen mozdulatot! Ne rohanj el tőlük, ne kezdj a zsaruk felé szaladni, amikor meglátod őket. Lassan és nyugodtan sétálj, amíg egyikük el nem kap.
– Miért nem engednek szabadon mindenkit? – kérdezi.
Nincs idő elmagyarázni neki a szélhámosság művészetét,
a ráhatás erejét, de szerencsére Wesnek van jó válasza:
– Te vagy a legfiatalabb, te mész elsőnek – mondja határozottan.
– Wesnek igaza van – mondja Iris, de határozott pillantást vet rám. Szinte látom, hogyan forognak a fogaskerekek abban a briliáns agyában. Iris szereti a rejtvényeket, és én hoztam neki egyet a saját személyemben. Elképzelni sem tudom, hány irányba szaladhatnak a gondolatai ebben a pillanatban, mikor megpróbálja összerakni a darabkákat, amiket én mondtam neki, és amit Wes mondott. Plusz azt a sok apróságot, amit az elmúlt egy évben elárultam neki, kis dolgokat, amik jelentéktelennek tűntek, amikor csak Nora voltam, de most biztosan töri a fejét, hogyan láthatna tisztábban.
– És Hankkel mi lesz?
Értetlenül nézünk Casey-re.
– A biztonsági őr. Nem neki kellene először kijutnia?
Egyikünk sem szólal meg. Mert mindannyiunknak ugyanazon jár az esze: Él még egyáltalán? Szürke Sapkának véres volt a keze. Mégis…
– Gyerekek először! – mondom, a kérdésére nem felelek.
Ettől elsápad, én meg a fogamat csikorgatom.
– Nem akarok egyedül maradni velük. És ha… – Nem fejezi be a mondatot. Képtelen rá. Megremeg az ajka.
– Nem fognak bántani – mondom határozottan.
– Felszerelésre van szükségük, hogy bejussanak a széfbe. A seriff nem adja oda nekik a cuccot, amíg ők át nem adnak téged a seriffnek.
– Honnan tudod?
Mert én intéztem el. De ezzel csak összezavarnám.
– Mert a szürke sapkás azt mondta, hogy ez fog történni. De gyorsnak kell lennünk. Adjatok papírt! Meg tollat!
Wes és Iris akcióba lendülnek, és néhány másodperc múlva kapok is egy öntapadós noteszlapot és egy tollat. A lap egyik oldalára felskiccelek egy térképet, a folyosót és a fogvatartásunk helyét részletezem. A másik oldalra üzenetet írok.
– Lee a nővérem. Ő van kint a megafonnal – mondom Casey-nek, és odaadom neki a noteszlapot. – Gyűrd bele a cipődbe! Akkor add neki oda, amikor biztonságban vagy. És üzenek is neki valamit: mondd meg neki, hogy a pasas, a főnök, akivel beszél… Mondd meg neki, hogy az egy Raymond.
– Én…
– Érteni fogja, mit jelent – biztosítom. – Meg tudod csinálni?
A szeme nagyra nyílik, a pupilláját kitágítja a rettegés és az adrenalin, majdnem elnyeli a kékkel pettyezett mogyoróbarna karimát. Casey mély lélegzetet vesz és bizonytalanul bólint.
– Remek. – Kicsit túl szorosan ragadom meg a vállát, és amikor felemelt fejjel rám néz, könnyes a szeme, én meg úgy szeretnék olyan ember lenni, aki megöleli azokat, akik bajban vannak. De nem vagyok olyan. Iris olyan. Meg Wes. Ők bújósak, én tüskés vagyok. Olyan ember, aki egy kezén – négy ujját használva – meg tudja mondani, hány embert ölelt meg őszintén egész életében.
– Meg tudod csinálni. Túl leszel rajta, és ígérem, hogy az anyukád nem fog haragudni, amiért elfelejtetted a táskádat.
Erre majdnem elmosolyodik, de a kezdemény elhal, amikor folytatom:
– Ne felejtsd el: ne rohanj el tőlük! Azt tedd, amit mondanak!
– És átadom a nővérednek az üzeneteket.
Megszorítom a vállát.
– Néhány perc séta, és biztonságban leszel.
– Oké – mondja bólogatva. Aztán nagyot nyel. Istenem, ez annyira nem fair! Látom benne önmagam. Látom azt a félelembe burkolt acélosságot, amire minden kicsi lány rátalál a női lét felé vezető, tüskékkel kirakott úton.
Utálom, hogy neki itt kell rátalálnia. Hátranézek Irisre és Wesre, és még csak elgondolkodni sem akarok azon, mit jelenthet az arckifejezésük.
– Ti viselkedjetek feldúltan, amikor a pasas elviszi. Mint akik nem tudják, miért kell elmennie.
Az ajtót eltorlaszoló asztal immár ismerősen súrlódó hangja kúszik be a fal repedésein, mindannyian egy sarokba húzódunk. Piros Sapka jön be először, mögötte Szürke Sapka.
– Fogd meg! – mondja Piros Sapkának, és Iris tiltakozásképpen felkiált, amikor a férfi túl erősen ragadja meg Casey karját.
– Hé! – kiáltok fel, amikor Wes meglódul.
– Hozzá ne érjen! – mondja Wes.
– Hová viszik? – kérdezi Iris választ követelve, de a két férfi meg sem szólal, miközben kivonszolják Casey-t a helyiségből. Nehezemre esik, hogy ne rángassam vissza, mert elengedni…
Így lesz a legjobb, emlékeztetem magam.
Nem fogják bántani. Szükségük van rá; csak nem tudják, hogy miért és mennyire, és ha sikerül kijuttatnom innen, mire rájönnek, akkor már biztonságban lesz.
Iris nekitámaszkodik a falnak abban a pillanatban, hogy becsukódik az ajtó. Remeg a keze. A szájfénye elkenődött. Nagyon sápadt. Az aggodalom egyre magasabbra kúszik bennem, de aztán megvillan a tekintete, a szemembe néz, és már elő is bukkan belőle az a hetvenéves tüllruhában parádézó, pokolban táncoló lány, akibe belezúgtam.
A homlokára szalad a szemöldöke, miközben keresztbe tett karral még mindig a falat támasztja.
– Te intézted így – mondja. Még véletlenül sem kérdezi.
– Amíg dudálást nem hallunk a parkoló felől, nem tudhatjuk biztosan, hogy elengedték – mondom, mert tényleg nem tudom, hogyan.
– Szóval mit is csináltál? – kérdezi Iris. – Mert ahogy én látom, valahogy belehipnotizáltad a bankrablóba, hogy cserélje ki a leghasznosabb túszt egy hegesztőkészletre, még mielőtt rájöhetett volna, hogy Casey a leghasznosabb túsz.
– Pontosan ezt tette – jegyezte meg Wes.
– De hát ez… – Összepréseli az ajkát, a szájfény még jobban elkenődik. –
Nem is Nora O’Malley a neved, igaz?
Rázom a fejem.
– És nem ez a természetes hajszíned, igaz?
Meg kell nyalnom a számat, mielőtt kikrákogom a választ.
– Befestettem. – A hajamra és a szemöldökömre bökök, ég az arcom. Majdnem rosszabb, hogy mindez Wes előtt történik. Ő az egyetlen, aki minden választ ismer, ő járt már ebben a cipőben. Irisnek viszont jobb talán, hogy van itt valaki, aki megérti.
Szeretem Irist, ami azt jelenti, hogy nekem most ő az első. Mert már annyit hazugságot tálaltam igazságként, hogy a kettő között számomra is ijesztően elhalványodott a választóvonal. Tudom, milyen érzés ilyen embert szeretni.
Túl nehéz. Megfoghatatlanok. Nincs belőlük elég, amibe bele lehetne kapaszkodni.
– A szemed legalább kék? – kérdezi, és amikor elcsuklik a hangja, a gyomrom görcsbe rándul. Elindulok felé, még mielőtt végiggondolhatnám, de a fejét rázza, görcsösen és elszántan, nekem meg a földbe gyökerezik a lábam.
– Igen, kék. A színes kontaktlencsétől túlságosan viszketek.
Iris pislog, igyekszik befogadni az információt.
– Szóval egy csomószor csináltad. Megváltoztatod a külsődet. A nevedet. A… – Elhallgat.
– Már nem – mondom, megtöltve azt a borzalmas, szinte kimerült csendet. – Az anyám ebben nevelt fel. De amikor tizenkét éves lettem, megszöktem – mesélem, és valószínűleg ez a lehető legbagatellebb magyarázata annak, ami valójában történt. – Lee segített. Anyám azóta börtönben van. Én pedig… – Most én hallgatok el. Nem a kimerültségtől, hanem mert nem tudom megfogalmazni.
– Rejtőzködik – közli Wes.
Igaz lenne? Tényleg rejtőzködöm? Vagy inkább várakozom?
– Ki elől? – kérdezi Iris.
– A mostohaapám elől.
– De nem azt mondtad, hogy ő is börtönben van?
– Ott van. De a börtön előtt nagyon nagy hatalommal rendelkezett, és csak mert börtönbe került, ezt a hatalmat nem veszítette el.
– Meg akarja ölni – teszi hozzá Wes.
– Wes… – Dühösen rámeredek. Annyira ijesztően hangzik a szájából. Bár neki nyilván ijesztő is. És tudja, hogy Iris számára is az lesz.
![Biró Zsombor Aurél: Az első könyvemet szerettem írni, a másodikat is szeretni akarom [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42337/fe_580_320_birozsombor_konyvesmagazinhu.png)
