A német ipar óriásai – akik számára a náci uralom alatt virágzik az üzlet – egybegyűlnek, hogy Adolf Hitlert támogatásukról biztosítsák. Az osztrák kancellár túl későn eszmél, hogy csapdába sétált, amikor Hitler ultimátumot ad neki, ezzel előkészítve Ausztria annektálását. Winston Churchill is megjelenik a rendezvényen, ahol Neville Chamberlain búcsúztatja Joachim von Ribbentropot, Németország addigi londoni nagykövetét, akit hamarosan a náci kormány külügyminiszterévé neveznek ki, hogy aztán később a nürnbergi per vádlottai között lássuk viszont.
Éric Vuillard: Napirend (részlet)
A MASZKOK
De odaléphetnénk a palotába belépő huszonnégy úriember bármelyikéhez, ugyanígy súrolhatnánk a helyet, ahol a gallérjuk kiöblösödik, egy időre elidőzhetnénk bajuszukat morzsolgató kezüknél, elábrándozhatnánk zakójuk tigriscsíkjai között, elmerülhetnénk szomorú tekintetükben, és ott, a sárga és csípős árnikavirág mélyén ugyanarra a kicsi ajtóra bukkannánk, meghúznánk a csengőzsinórt, és visszajutnánk azokba az időkbe, ahol újra meg újra ugyanazoknak a mesterkedéseknek,
előnyös házasságoknak, kétes üzleti manővereknek a tanúi lehetnénk – hallgathatnánk kiváló cselekedeteik egyhangú történetét.
Ezen a február 20-án Wilhelm von Opel, Adam fia, egyszer és mindenkorra kikefélte körme alól a makacs kocsikenőcsöt, a velocipédet beállította a sufniba, elfeledkezett a varrógépről, és nemesi előnevet visel, ami magában foglalja a család egész hőstörténetét. Hatvankét éve magasából elköhenti magát, órájára pillant. Összeszorítja az ajkát, körbenéz. Hjalmar Schacht jól ügyeskedett: hamarosan kinevezik a Reichsbank igazgatójává és gazdasági miniszterré. Az asztal körül ott ülnek még: Gustav Krupp, Albert Vögler, Günther Quandt, Friedrich Flick, Ernst Tengelmann, Fritz Springorum, August Rosterg, Ernst Brandi, Karl Büren, Günther Heubel, Georg von Schnitzler, ifj. Hugo Stinnes, Eduard Schulte, Ludwig von Winterfeld, Wolf-Dietrich von Witzleben, Wolfgang Reuter, August Diehn, Erich Flicker, Hans von Loewenstein zu Loewenstein, Ludwig Grauert, Kurt Schmitt, August von Finck és dr. Stein. Az ipar és a pénzügyek nirvánájába kerültünk. Pillanatnyilag jól nevelten hallgatnak, némileg unják már a lassan húszperces várakozást; vastag szivarjuk füstje csípi a szemüket.
Néha egy-egy árnyalak tűnődve megáll egy tükör előtt, és megigazgatja a nyakkendőjét; kezdik otthonosan érezni magukat a kis szalonban. Palladio az építészetről szóló négy könyvének valamelyikében a szalont némileg pontatlanul fogadóhelyiségként határozza meg, színpadként, ahol az életünk bohózatai zajlanak. És a Palladio tervezte első épületben, a híres Godi Malinverni-villában az Olimpia-teremből indulva, ahol meztelen istenek viaskodnak egymással a műromok között, a Vénusz-termen át, ahol egy gyermek és egy apród készül éppen kisurranni egy festett álajtón, a központi szalonba jutunk, ahol az ajtó fölötti burokrámán egy imádság utolsó szavait olvashatjuk: „De szabadíts meg minket a gonosztól”. De a birodalmi gyűlés elnökének palotájában, ahol a mi kis fogadásunk zajlik, hiába is keresnénk efféle feliratokat; az ilyesmi nincs napirenden.
Lassan telnek a percek a magas plafon alatt.
A férfiak néha egymásra mosolyognak. Bőr aktatáskájukban keresgélnek. Schacht időnként feltolja vékony keretes szemüvegét, és megdörgöli az orrát, kissé kidugva a nyelvét. A vendégek szép nyugodtan üldögélnek, az ajtóra szegezve parányi rákszemecskéiket. El-eltüsszentik magukat, közben sustorognak egymás között. Egy zsebkendőt széthajtogatnak, egy vaskos orr beletrombitál, majd aki tüsszentett, rendbe hozza magát, és türelmesen várja, hogy elkezdődjék a gyűlés. Hozzá vannak már szokva az efféle összejövetelekhez, számtalan igazgatótanácsban vagy felügyelőbizottságban ültek már, és mind tagjai néhány munkáltatói szövetségnek is. És akkor még nem is említettük e komor és unalmas pátriárkák családi tanácsait.
Az első sorban Gustav Krupp legyezgeti a kesztyűjével kivörösödött ábrázatát, vallásos áhítattal a zsebkendőjébe turházik, ugyanis meg van fázva. A kor előrehaladtával finom ajkai csúnyán lefelé görbülnek, mint egy kifordított holdsarló. Szomorúnak és nyugtalannak tűnik; gépiesen forgatja az ujján szép aranygyűrűjét, a reményei és a számítgatásai ködén át – és könnyen lehet, hogy számára e két szónak egyazon jelentése van, mintha valami mágneses erő húzná őket csendesen egymás felé.
Hirtelen megcsikordul egy ajtó, megreccsen a padló; valaki beszélget az előcsarnokban. A huszonnégy gyík a hátsó lábára áll, és meredten figyel. Hjalmar Schacht visszanyeli a nyálát, Gustav újra felteszi a monokliját. A kétszárnyú ajtó mögül fojtott beszélgetést, majd egy füttyentést hallani. És végül a Reichstag elnöke lép be mosolyogva a terembe: Hermann Göring. És ezen korántsem lepődünk meg, lényegében elég átlagos esemény, a mindennapok része. Az üzleti életben a pártharcok ritkának számítanak.
Politikusok és nagyiparosok elég gyakran találkoznak egymással.
Göring körbejárta az asztalt, mindenkihez szólt egy szót, mindenkinek nyájasan megszorította a kezét. De a Reichstag elnöke nem csak azért jött, hogy fogadja őket, néhány sebtében elmormolt üdvözlő szó után rögtön rátér a közelgő, március 5-i választásokra. A huszonnégy szfinx figyelmesen hallgatja. A küszöbönálló választási kampány sorsdöntő fontosságú, jelenti ki a Reichstag elnöke, véget kell vetni a rendszer bizonytalanságának, a gazdaságnak nyugalomra és biztos kézre van szüksége. A huszonnégy úriember vallásos áhítattal bólogat. A csillár villanygyertyái hunyorognak, a plafont díszítő festett nap még fényesebben ragyog, mint azelőtt. És ha a náci párté lesz a parlamenti többség, teszi hozzá Göring, ez a választás lesz az utolsó a következő tíz évben; és – teszi hozzá nevetve – talán a következő száz évben is.
Helyeslő moraj futott át a szobán. Ugyanebben a pillanatban megint nyikordult az ajtó, és végre az új kancellár is belépett a szalonba. Akik még soha nem találkoztak vele, kíváncsiak voltak rá. Hitler mosolygós volt, fesztelen, egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelték, szívélyes, igen, sőt szeretetre méltó, sokkal szeretetre méltóbb, mint hitték volna. Mindenkihez volt egy hálás szava, mindenkinek jutott egy energikus kézszorítás. Miután lezajlott a bemutatkozás, mind visszaültek kényelmes karosszékükbe. Krupp megint elöl ült, idegesen pödörgette rövidke bajuszát. Pontosan mögötte az IG Farben két igazgatója foglalt helyet, de ott volt Von Finck, Quandt és néhány másik is; fontoskodva keresztbe vetették a lábukat. Öblös köhögés hallatszott, valaki halk kattanással visszatette egy töltőtoll kupakját. Majd csend támadt.
Figyelmesen hallgattak. A beszéd lényegét így lehetne összefoglalni:
fel kell számolni a gyönge rezsimet, elhárítani a kommunista fenyegetést, eltörölni a szakszervezeteket, és lehetővé tenni minden gyárigazgató számára, hogy Führer legyen a saját vállalata élén.
A beszéd fél óráig tartott. Amikor Hitler befejezte, Gustav felállt, előrelépett, és az összes jelenlévő nevében megköszönte Hitlernek, hogy végre megvilágította számukra a politikai helyzetet. A kancellár azután még gyorsan körbejárta a színpadot, majd távozott. Mindenki gratulált neki, mindenki udvariasan viselkedett. Az öreg gyárosok láthatólag megkönnyebbültek. Miután Hitler visszavonult, Göring vette át a szót, energikusan átfogalmazott néhány gondolatot, majd ismét megemlítette a március 5-i választásokat. Ez egyedülálló alkalomnak ígérkezik, hogy az ország végleg kijusson a jelenlegi zsákutcából. De egy kampányhoz pénzre van szükség. Márpedig a náci pártnak már egy huncut vasa sincs, és a választási kampány egyre közeledik. A beszédnek ezen a pontján Hjalmar Schacht felállt, a többiekre mosolygott, és kijelentette: „És most a kasszához, uraim!”
E némileg hetyke felszólítás semmi újdonságot nem tartogatott ezeknek a férfiaknak; rég hozzászoktak már az ilyen-olyan sápokhoz és kenőpénzekhez. A korrupció kitörölhetetlen tétel a nagyvállalatok költségvetésében, több néven ismerik: lobbizás, ajándék, pártfinanszírozás. Tehát a meghívottak többsége azonnal felajánlott néhány százezer márkát, Gustav Krupp egymilliót adományozott, Georg von Schnitzler négyszázezret: szép kerek summa jött össze. Ez az 1933. február 20-i gyűlés, amit mi hajlamosak lennénk kivételes pillanatnak tekinteni a párttámogatás történetében, a nácikkal való elképesztő kompromisszumként felfogni, a Kruppok, Opelek és Siemensek szemében alig több az üzleti élet unalmas epizódjánál, közönséges adománygyűjtésnél.
Mind túl fogják élni a náci rendszert, és teljesítőképességük arányában még jó sok pártot fognak finanszírozni.
De sokkal jobban megértjük, hogy mi is volt valójában ez a február 20-i találkozó, és mi az, ami örökkévaló egy efféle gyűlésben, ha végre nevükön nevezzük ezeket a férfiakat. Nem Günther Quandt, Wilhelm von Opel, Gustav Krupp, August von Finck ült a szalonban 1933. február 20. késő délutánján, a Reichstag elnökének palotájában; helyettük más neveket kell mondanunk. Mert a Günther Quandt egy fedőnév, egészen más dolgot takar, mint a kövér jóembert, aki az imént ragacsozta össze nyálával a bajuszát, és most békésen üldögél a helyén, a díszasztal mellett. Mögötte, pontosan mögötte egy másképpen lenyűgöző alak rajzolódik ki, egy oltalmazó sziluett, hideg és kifürkészhetetlen, mint egy kőszobor. Igen, minden hatalmával, könyörtelenül, névtelenül Quandt alakja fölé magasodik, egy maszk merevségét kölcsönözve neki, de egy olyan maszkét, ami jobban az arcára simul, mint a saját bőre – e Quandt fölött tornyosuló alakban az Accumulatoren-Fabrik AG-re, a későbbi Vartára ismerhetünk, ami cseppet sem idegen a számunkra, mivel a jogi személyeknek is megvannak a maguk avatarjai, ahogy a régi istenek is több alakot ölthettek, és az idők folyamán más istenekké olvadtak össze.
Ez tehát a Quandtok igazi neve, a démiurgoszi neve, mert ő, Günther csak egy parányi hús- és csontkupac – akár maguk vagy én –, és utána a fiai, majd azok fiai foglalják el a trónt. A trón viszont fennmarad, amikor ez a kis hús- és csontkupac már a földben savanyodik. És ezt a huszonnégy férfit nem Schnitzlernek hívják, és nem is Witzlebennek vagy Schmittnek vagy Fincknek vagy Rostergnek, nem is Heubelnek, ahogy az anyakönyvük alapján hihetnénk. Hanem BASF-nek, Bayernek, Agfának, Opelnek, IG Farbennek, Siemensnek, Allianznak, Telefunkennek. Ezek alatt a nevek alatt ismerjük őket. Itt vannak, mellettünk, közöttünk. Ők az autóink, a mosógépeink, a tisztítószereink, a házunk biztosításai, az óráinkban az elem.
A hétköznapjaink az ő hétköznapjaik.
Ők viselik gondunkat, ők öltöztetnek minket, ők világítanak nekünk, ők szállítanak minket a világ autóútjain, ők ringatnak el. És a huszonnégy jóember, aki február 20-án a Reichstag elnökének palotájában megjelent, pusztán az ő meghatalmazottjuk, a nagyipar főpapjai; ők Ptah isten papjai. És kifürkészhetetlenül, közömbösen állnak előttünk: huszonnégy számológép a pokol kapujában.
